Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / · KÁRPÁTI AURÉL: KÉT SHAKESPEARE-SZEREP

KÁRPÁTI AURÉL: KÉT SHAKESPEARE-SZEREP
Kiss Ferenc Macbethje és Petruchiója
2.

Petruchio. Micsoda vidám-goromba, karcosan-kedves, játékos fickó. Igazi mesehős. Nemcsak azért, mert minden sikerül neki, - még «bősz Kata» megszelidítése is, - hanem mert csupán a mese, a költészet álomvilágában, a képzelet «megszépítő messzeségében» tarthat számot rokonszenvünkre. Ha realizáljuk, elveszti báját. Alakja csak addig őrzi meg a humor kibékítő varázsát, amíg át nem lépi az abszolút játék határait. Mihelyst valóságnak vesszük: kiállhatatlanná válik. Vaskosságából durvaság lesz, amelyet egyedül a színész stilizáló művészete tüntethet el.

Kiss Ferenc Petruchio-alakítása ennek a stilizálásnak jegyében fogant és teljesedett ki, megszabva játékos stílusát az egész előadásnak. Játéka a szó nemes értelmében vett játék. Ahogy berobban a színpadra, egyszerre kitárja a pezsgő, habzó, túláradó fiatalság minden féktelen pajkosságát, gyöngyöző jókedvét, gondtalan vidámságát és hódító szeretetreméltóságát. Hangos, nagyszájú, hetyke, elbízott ez a Petruchio, de szíve és esze helyén van. Kitünően illik rá, amit Meredith mond Shakespeare-ről: Nevetése olyan széles, mint tízezer szarvasmarha a legelőn. Majd kicsattan a vérbő egészségtől. Persze, nagy mohósága a hozomány után kissé nyersen hangzik. Ám ki venné hetvenkedő fogadkozásait komolyan? - hiszen az első pillanattól kezdve tisztán látjuk, hogy csak játszik. A szóval éppúgy, mint később Katalinnal. Morcos álarcot visel, de alig bírja elrejteni alatta feltörő kacagását. Egész szerepe: játék a játékban. És ez a friss, eleven játék - bár megőrzi a jellem fővonalát - letompít mindent, ami «valóságnak» tekintve bántóan hatna. Elveszi a szelidítő módszer metsző élét, egyszerűen azzal, hogy meseilluziót kelt a nézőben. Ami itt előttünk történik, legfeljebb mulatságos példázat, semmiesetre sem «igaz történet». Bőven élhet hát az alakító művész a túlzás karikírozó eszközeivel. Kiss Ferenc mindvégig él is vele. Elmésen és ötletesen, de közben mértéket tartva - az ízlés javára. Ezért marad játéka mindig ízes. «Komédiázását» nem kell ürességtől félteni: gazdagon buggyanó humor, az életnek és a vígjátéknak egyaránt éltető nedve tölti meg. S ezt a humort, a maga virtuskodó teljében, szinte magyaros zamat teszi számunkra még közvetlenebbé. Kiss Ferenc Petruchióján mintha a legénykedő, falusi kurtanemes kiskirályt játszó, rangos-gangos kedve ütne át.

És még valami, ami ennél sokkal fontosabb. Megéreztetése annak, hogy Petruchiót a furcsa leánykérés után már nemcsak a férfi-hiúság diadalt áhító vágya s az okos férj előrelátása sarkallja «bősz Kata» megszelidítésére, hanem egy mélyebb érzés is: a lassankint felébredt szerelem. A kissé Hübele Balázs módjára házasodó vőlegénynek - akit eleinte csupán a hozomány érdekelt - fokról-fokra jobban megtetszik Katalin. Egyre inkább hozzámelegszik s végül már nem éri be a puszta megszelidítéssel, de komolyan meg is akarja hódítani. A darab középkorias szelleme szerint ugyan kissé vaskos eszközökkel, ám szívét őszintén belevonva a nyers módszer alkalmazásába. Kiss Ferenc a leánykérés utolsó részének egyik odavetett mondatát - szépnek talállak, oly szépnek, hogy szeretni kell! - tudatosan aláhúzza s később egy-egy Katára feledkező pillantással, az arcjáték kifejező néma-beszédével világosan elénk vetíti a Petruchio szívében megmozdult rokonszenv evolúcióját, egészen a gyengéd szerelemig.

A kitünő művésznek legjobb szerepe ez, amelyet viharos tempóban, egyetlen kacagó és kacagtató lendületben teljesít ki. A könnyed, játékos kedvnek természetes gráciájával s a fiatalság hevének minden akadályon játszva győzedelmeskedő, magával ragadó sodrával és ellenállhatatlan erejével. Petruchiója nagyszerű fickó. Igazi mesehős, aki, egy stílusosan stilizált játék középpontjában állva, nemcsak Katalin vonzalmát nyeri meg, hanem a nézők osztatlan rokonszenvét s a kritikus teljes elismerését is.