Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Szenes Piroska: NÉGY AMERIKAI ÍRÓNŐ NÉGY KÖNYVE

Willa Carther könyve, a «Death Comes for the Archbishop» a legdélibb két állam, New-Mexico és Texas területén játszódik le az Egyesült Államokhoz való csatolásuk idejében, a mult század utolsó felében. Tulajdonképen nem is regény. Az események oly lazán fűződnek a két többé-kevésbé központi alak, két francia missziós-pap alakja köré, hogy a mű inkább legendák, mesék és történetek gyüjteménye, mint megkomponált regény.

Akkoriban Texas még nem volt a cowboy romantika földje, még szelid-vad indiántörzsek éltek rajta szilaj spanyol papok uralma alatt. A könyv legszebb fejezetei a régi, néha évszázadokra visszanyúló bús indián történetek, egy torz-keresztény, inkább pogány miszticizmus felhőjébe burkolt, rezignált nép történetei, akik fölött mint az összes isteni és emberi hatalmak birtokosa uralkodott a spanyol pap.

Aki ezeket a históriákat elolvassa, jobban megérti Mexico forradalmait, mintha napról-napra követné politikai eseményeit.

A rőt- és ibolyaszín pusztaságok, szivárványos sziklák, bús tüzek a barna éjben kész téma az oly színes és tiszta művészetnek, mint a Willa Cartheré. De az édes mélabú, mely könyvéből árad, már egészen az ő sajátja. Könyve az igazi nőíró szép munkája, laza kompozíciójában színes és szívhezszóló.

Edna Ferber «Cimarron» című regénye hasonló témájú. Oklahoma állam története húzódik végig benne egy család históriáján átszőve. A pioneer-woman dícsérete, ellentétben a Willa Carther laza írásmódjával, kissé nagyon is megkomponálva. Sok sablonfigura van benne és Bret Harte ezt a világot egyszer már megírta. Viszont a könyv szándékolt tanulsága eléggé érdekes, mert Edna Ferber azt a tézist állítja fel, hogy az amerikai vidéket sokkal inkább a nő építette meg, mint a férfi. A romantikus és pittoreszk férfi magával cipelte az asszonyt különböző földért, aranyért, petróleumért való «run»-ökbe, aztán letette, otthagyta gyerekestől a vad puszta vidékeken és ráhagyta, hogyan verjen gyökeret. Érdekessége a könyvnek az is, hogy belenyúlik egészen háború utáni világunkba, fölmutatva már a legújabb nemzedéket, amely nem túlságosan elragadó. Groteszk dolgokat tud meg az ember a gazdaggá lett indiánokról és hogy állnak ezekkel szemben az amerikaiak. Írástudása viszont közelébe sem érhet a Willa Carther művészetének.

Edith Wharton komolyabban író. Ahhoz az amerikai generációhoz tartozik, amely nagyon is kritikus szemmel nézi honfitársai világát. «Children» című könyve a nagygazdagok gyerekeiről szól, akik az európai világvárosok és mondain fürdőhelyek Ritz-jeinek halljában ténferegnek elhanyagolva, tudatlanul, unatkozva és elromolva. A szülők társasjátéknak nézik a házasságot. Egész-, fél- és negyedtestvérek gubancolódnak össze egy fegyelmezetlen gyerekcsordában, aminek őre és hőse e könyvben egy Judith nevű fiatal lány. Nagyanyja tán tényleg honfoglaló asszony lehetett, olyan elkeseredett, szívós makacssággal, skrupulus nélküli szeretettel tartja együtt az otthon nélküli gyerekeket. Pénzt lop az apjától és megszökik a gyermekekkel a könnyelmű szülők elől, akik már megint válni akarnak. Egy idősebb amerikai úrban, apja ifjúkori barátjában talál segítőtársra és ebben az okos, szimpátikus úriemberben talán azt akarta megmutatni Edith Wharton, hogy ilyen amerikai is van.

Ezen a férfin keresztül fejezi ki véleményét az írónő a vértelen barbárságról (bloodless sauvagery), amiben a gazdag amerikai Európában él, elkeveredve és összegyúrva a könnyebbsúlyú európai arisztokráciával és arról a destrukcióról, amit a szemétként dobált pénz és az ő gyengeségüknek látása környezetükre, személyzetükre gyakorol. Érdekes megjegyzései vannak arról, mért halad át az egyszerű amerikai az antik európai művészeten minden emóció nélkül, legfeljebb egy kissé megzavarva. És Edith Wharton eléggé művész ahhoz is, hogy ez a figurája ne legyen vértelen papíralak. Nagyon is ember, sőt férfi, aki nem tudja másképen élvezni az ifjú lány kissé még fanyar báját anélkül, hogy belészeretne és föl ne adná a hozzáillő társat, akire szinte egy életen át várt.

De részrehajlatlan az írónő hősnőjével szemben is. Látjuk, hogyan cseréli fel a jó segítőtársat egy kevésbé szimpátikusért, ha többet vár tőle. És látjuk azt is, hogy hiába minden erőfeszítése, a világ, amelyben él, erősebb. Évek multán, az utolsó jelenetben már ő is ott szédeleg a hotel halljában, egy szép brazil táncos karjaiban és a gyerekek szétszóródtak az új papák és mamák között. Az írónő nem optimista ezzel a társasággal szemben és nem is lát bennük javulási lehetőséget.

Edith Wharton írásmódja nagyon egyszerű, szinte «sachlich» próza, amit a szárazságtól megvéd és frissé tesz kedves angol humora. Ez különösen jól illik a gyerekek köréhez.

A negyedik regényt, Anita Loos «But-Gentlemen Marry Brunelles» című könyvét, csak mint elrettentő példát érdemes megemlíteni. Elrettentő példáját a kiadói terrornak, amely Anita Loos-ból kipréselte ezt a korcs szerzeményt, a «Gentleman Prefer Blonds» világsikere után. A «Szőkék előnyben» kitűnő szatira, amit írója szinte hideg dühhel írt meg és az ember bámulta azt az önmegtartóztatást, amivel ez a szellemes író egy egész regényen át kitartott hősnője bárgyú előadásmodora mellett. Szellemessége csak a barátnő megjegyzésein át szikrázott fel és ennek a barátnőnek, Dorothynak a nemlétező történetét forszirozták ki Anita Loos-ból. Kedve nem volt hozzá, tehát már azért is hiba volt megírni. De mert azt kívánták tőle, hogy ezt a történetét is Miss Loreley mondja el a maga felháborító együgyüségében, a hibából bűn lett; a bűnből viszont egy rossz könyv és sokak kiábrándulása Anita Loos-ból.