Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ
A tehetség minden írói törekvést igazol, tanította a szabadelvű esztétika. Féligazság, mert az írói törekvések értéke ennek ellenére is nagyon különböző. Vannak írók, akik minél több néprajzi megfigyelést zsúfolnak műveikbe, mások minél több pszichológiai csodabogarat; a művet más érdeme megmentheti, ez a törekvés azonban, önmagában, alacsony marad.
Már az írót sem szabadna annyira nyers, természeti erőként tisztelni, mint ahogy Rousseau és a német romantika óta szokás. Aki az íróban csak természeti tüneményt lát, vulkántörést, gejzir-fakadást, elvakul az írói nagyság másik tényezője iránt, amely őt kora kultúrájába szövi. Elfelejti, hogy egy író törekvéseinek az emelkedettsége is tehetség, olykor tehetség a tehetség helyett: egy Kazinczy, Kölcsey nemcsak halványabb egyéniségek és élesebb ízlésalakítók, hanem ép azért halványabb egyéniségek, mert élesebb ízlésalakítók.
De ha már a magányos íróval szemben is igazságtalan az «ős»-tehetség egyoldalú tisztelete, a korra mindenképen jellemzőbb írói törekvéseinek az emelkedettsége, mint e törekvések hordozóinak a természeti ereje. Minden kor kialakít egy hallgatag hierarchiát a különböző írói törekvések közt: egyiket a másik alá rendeli s egy kor kultúrszintjét ép ennek az alárendelésnek a természete szabja meg. A görög irodalom fénykorához nem azért tér vissza újra s újra az emberiség vándor csodálata, mert egyéniségei felülmulhatatlanok, hanem mert írói törekvéseinek a hierarchiája a legfenségesebb.
A mi irodalomszemléletünk ebben az irányban, sajnos, még mindig nagyon mult századbeli: «zsenik»-re beállított. A költőben az árvíz dörgését és a villámcsapás kénszagát szimatolja s ebben az «elemi» várakozásában egész korokat félreismer. A tizenkilencedik század fényes alakjai mögött ki gondol a hajdani Magyar Múzeum kultúrateremtő íróira? Azt az egyéniséget követeljük rajtuk, amelyet egy magasabb ízlés kedvéért visszanyestek.
Azokat a fiatal írókat, akik az utolsó évtized ízlés-interregnumán átláboltak, az írói eltévelyedések hihetetlen gazdag példatára tanította meg a «nemes» és «alacsony», «érdemes» és «érdemtelen» szavak használatára. Hány írói törekvés kompromittálódott a szemük előtt; hány szökött váratlan fölfelé! A tehetség kevés volt, meg kellett nézni, mire tesszük fel a tehetséget. Bukott írók egy-egy esztétikai tanulságban kapták meg sírversüket s minden elhibázott műből tilalomfák nőttek: erre ne menjetek.
Ebből a sok zavaros, rész-tanulságból most valami világos egész kezd kibontakozni. Az erők ítélkeztek önmaguk fölött, a feleselő törekvések drámai színpadán kialakult, melyik lesz a főhős és melyik statiszta. Annak az ars poeticának a mondatai, amelyet előző cikkünkben emlegettünk, lassan egymásra találnak, láncba fonódnak. A láncnak még nincs súlya, de fűz már; a legtávolibb jelenségekből az írói törekvéseknek ugyanaz a hierarchiája kiált.
A kritikus, amikor ezt a hierarchiát tudatosítani akarja (noha sok száz mű tanulsága lebeg előtte s a külföldi irodalmak példáját is szemmel tartja), nem vigyázhat eléggé, hogy önkényessé ne váljon. Bár bizonyos, hogy nemcsak konstatálni, de beavatkozni is akar, nem nyargalhat el az ellenőrizhető valóságtól. Nincs nevetségesebb, mint az esztéta-jós, aki a kortárs irodalomtól idegen hajlandóságait a közeljövőnek ajándékozza. A kritikus sok jelenséget figyel meg s azzal, hogy összeköti őket, siettethet lappangó folyamatokat, hídhoz folyót azonban nem csinálhat.
Az az érzés, amelyre én ars poeticám fölépíteném: egyfajta tisztaságérzés: a szellemi határok tisztelete. A tizenkilencedik század démoni szenvedélye: elmosni a határokat. Ebben a században a zene fest, a nyelv zenél, a regény tudóskodik s az esztéták boldogak, ha Rodin szobrára rábizonyítják, hogy mozog és Giorgione képére, hogy muzsikál. A határköveknek ez a kirugdosása a túlzott egyéniség-kultusz mellett (a kettő egy jelenség két arca) legfőbb oka a századforduló szellemi anarchiájának. A szellem határköveit nem lehet büntetlenül kidobni. Minden közlésforma tilalom is: engem csak erre használhatsz. Egyideig megy a cél és eszköz csereberéje: lehet regényt írni az átöröklésről s tudományos teóriává duzzasztani egy metaforát, végül mégis csak be kell látni, hogy a fuvola nem ad trombitahangot s a szellemiség nem akkor ura eszközeinek, ha eldobja őket, hanem ha minél alaposabban kihasználja.
A külföldi irodalomban rég megkezdődött a határkövek visszarakása s aki tudja, mit vet meg és mit tart tiszteletben egy olyan művész, aki az utolsó évtized zavarán átlábolt, nálunk is új visszahúzódást figyelhet meg a szélekről a szellemi parcellák középpontja felé. Régi axiómáknak új értelme lobban; megint természetesnek találjuk, hogy a tehénből tejet fejjünk s a hordóból sört csapoljunk. A művészettől is elsősorban azt kell várni, amit csak a művészet nyujthat. Minél több
Nehezebb megmondani, hogy mi az a közlenivaló, amit csak a műalkotás közölhet. Mi az egy műalkotásban, amit sem ujsághír, sem iskolakönyv, sem történeti, sem természettudományi szakkönyv tudomásunkra nem hozhat? Miben különbözik a könyvtől a mű?
A vegytan irreverzibilisnek nevezi azt a folyamatot, amely visszafelé nem folyik le. Két összekerülő elem egyesül, de önként nem bomlik szét. A műalkotás ilyen irreverzibilis folyamat: a műben egymás felé áramló elemek úgy forrnak össze, hogy szétbontani őket többé nem lehet: magasabb egység keletkezett, melyet a műbe sodródott alakokból, eszmékből, szavakból meg nem magyarázhatok. Minél tökéletesebb a mű, annál kevésbé. A műremek írójától, írója tapasztalataitól, eszméitől, sőt szándékától függetlenülten valami olyan profán eszmék nyelvére visszafordíthatatlan művészi eszmét fejez ki, amely mindörökre annak a műalkotásnak a szelencéjében marad s mihelyt onnan valaki (mondjuk egy ujságíró vagy pszichoanalítikus) ki akarná lopni, tüstént elkámforodik.
A műalkotás jól előkészített varázslat. Elvarázsolja a műbe sodródó elemeket: a szó elveszti szótári jelentését, a model megsemmisül a hősben, az eszméket új sugárkör özönli körül. Mi varázsolja el ezeket az elemeket? A műben szövődő kapcsolatok. A mű nem sorakoztat, hanem kapcsol. A műben semmi sem marad magára, hanem minden valami más rész felé mutat. A mű sokszorosan rendezett élet. Minél magasabbfajta ez a rend, minél sűrűbb a kapcsolatok delej-hálója, annál több reménye van a műnek, hogy olyat közölhet, amit írója e mű nélkül sosem közölhetett volna. Remek az a mű, amely írója nélkül is megél. A tervbevett kapcsolatok újakat fiadzanak; előreláthatatlan vonatkozások keletkeznek, amelyek váratlan szárnyként nyílnak szét s a művet a költő melengető kezéből nem sejtett magasságokba rántják.
A műremek ellentéte a lexikon. A lexikon az a könyv, melyben minden «elem» maradt és semmiből sem lett «rész»; a remekműben viszont semmi sem maradt elem, ott mindenből egy egész része lett. A remekmű valami csak benne kifejezhető kedvéért maradéktalanul megsemmisítette a lexikont, amely az anyaga volt.
Minél több az emésztetlen adat, tény, betét a műben, annál valószínűbb, hogy egyszer, egyhelyt érvényes dolgot fejez ki; minél tökéletesebben olvaszt föl kapcsolatokkal minden adatszerűt, minél inkább a kapcsolataiból él, annál valószínűbb, hogy anyagától független, egyetemes érvényű költői eszme lobban föl benne. Vannak lexikonszerű művek, melyekben számok sorakoznak minden műveletjel nélkül; (szélső esetük a krónika) másokban számok kapcsolódnak műveletjellel, az egyenlőség az adott számok mellett igaz (példa egy naturalista regény); a mű megközelíti az algebrai képletet, az adott kapcsolat a betűk bármely értéke mellett igaz, a mű általános érvényű (pl. egy klasszikus tragédia).
Ez a hasonlat (mellyel Valéry világította meg Mallarmé törekvéseit) nem tűri, hogy túl feszesen alkalmazzák; nekünk azonban, akik az írói törekvések alakuló hierarchiáját akarjuk éreztetni, kitünő értékskálát nyom a kezünkbe. Nemcsak rendezi a divatos írói törekvéseket, de szelekciójuk történetét is szemlélteti. E hasonlat szerint az alsó körbe az író lexikális törekvései kerülnek: a számtalanfajta gyüjtőszenvedély. A mai író gyüjt szavakat, ritka szót, tájszót, idegen, avult, strici szavakat; gyüjt kuriózumot: törvényszéki esetet, ujsághírt, utcai jelenetet, adomát; gyüjt figurákat, modeleket; gyüjt versformát, rímet, hasonlatot; gyüjt lélektani, néprajzi, orvosi, technikai, botanikai ismeretet. A gyüjtés tulajdonképen elég természetes alapja minden alkotásnak; aki él, gyüjt s természetes, hogy enyvesebb szellemre több ragad; a baj ott kezdődik, amikor a gyüjtés szenvedéllyé fokozódik; ez az alacsonyabb törekvés irányítja a művet; az író a herbariumával és a szakadt gomb gyüjteményével akar pompázni az alkotás rovására. Kritikusok tudják csak, mennyit kell hadakozniuk ezzel az ezerfejü gyüjtőszenvedéllyel. Az író, aki a remekműből csak az önkéntelen külső gazdagságot látja, ezt a megirígyelt gazdagságot kinn a világban akarja összegyüjteni.
A számtani egyenlőség szintjén az «ábrázolás» törekvése áll. Az ábrázolás szót itt abban a szigorított formában alkalmazzuk, ahogy a tizenkilencedik század óta élünk vele. A tizenkilencedik század irodalma, elmondhatjuk, agyonábrázolta a világot. Ábrázolt külső és belső miliőket: társadalmi csoportokat és emberi lelkeket. Ez az ábrázolás abban különbözött régibb korok ábrázolásától, hogy
Ami példánkban az algebrai képlet, az az írói törekvések közt az alkotás. A költő nem úgy alkot, mint az Isten: új fát, új emberfajt, új nyelvet. A költő új terv szerint új arányba állítja a régi világ elemeit, ez az ő alkotása. Az alkotás elsősorban kompozíció. Az alkotó a részek viszonyában, az elemek közt futkosó erővonalak titokzatos rajzában fejezi ki művészi igazságát. A mű elsősorban az erővonalaknak ez a rendszere, mint ahogy a benzol elsősorban nem szén és hidrogén, hanem ennek a két elemnek jellegzetes kapcsolódásmódja. A műalkotás az a belső terv, amely a mű minden elemét egy képzelt központ felé irányítja. A műalkotás belülről determinált; minden eleme egy közös góc világításában áll s egyik sem csóválhat a maga örömére sem fáklyát, sem zseblámpát. Ez a magyarázata, hogy remekmű sohasem lehet kulcsregény; ha minden alakja kinnszaladgál is az életben, a belső terv megölte a kinnszaladgálót s helyén egy új, műben élőt támasztott fel. A legmagasabb írói törekvés, melynek a többi csak alantasa lehet: komponálni: a szerkezet segítségével a mű anyagából egy irreverzibilis művészi eszmét lobbantani ki.
Az a műfaj, amelyből a műalkotás szelleme a legcsupaszabbul és legtökéletesebben szól hozzám: a dráma, a komponálás remeke. S csakugyan most, hogy egy minta-alkotás után tekintgetek, amelyet dolgozatom ormára tűzzek, drámák, görög drámák közt válogatok, nem Euripides, hanem Sophokles drámái közt s Elektra és Antigone közül halhatatlan zengésben szökik elő a mű, melyben minden szó harangnyelve egy
*
Eddig a teória! Manapság, persze, nem szokás az ars poeticák szabályait versbeszedni s költő gyámolító tanácsokban porciózni ki a műalkotás géniuszát. Lélek és paragrafus közt szeretünk félúton maradni; ez a dolgozat is keletkezőben, statu nascendi, csípi el az új esztétika szellemét, úgy ahogy az irodalmi élet természetes szelekciójából a szemünk előtt kivált. A kortársirodalom éber szemlélője elhiszi, hogy ez az ars poetica, melynek itt a vázát adtuk, nemcsak minden idők ars poeticájához hasonlít veszedelmesen, hanem egy tisztuló nemzedék tisztelgése is a művészet örök-egy szelleme előtt.
A társadalom ropog, recseg. Mily különös, hogy az irodalom ép most bontakozik ki káoszából s annak a vidám alázatával keresi az alkotás örök feltételeit, akit kalandorévei fegyelmeztek meg.