Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám
(4., befejező közlemény)
Most, hogy felösmerte végre önmagát, a főbíró megkönnyebbült. Kínzó gyanuja helyét friss, szinte kellemes diadalérzet foglalta el. A rajtacsípés gyönyöre ebben a pillanatban nagyobb volt benne, mint sérelme és bántódása. Arca kiderült, aljas mosollyal telt meg szeme-szája s ha még valami gyötörte, úgy ez csupán a kíváncsiság volt, hogy vajjon az urak mit látnak, meglátják-e, különösen, hogy fog viselkedni az öreg plébános, aki mintha ösztönösen vonzódna ehhez az orcátlan piktorhoz, az ördög tudja, miért.
Ekkor felsóhajtott a plébános:
- Istenem, milyen szép... - mondotta, teljesen elfeledkezve a főbíróról és gyöngeségét, öregségét megszégyenítő fürgeséggel ölelte meg Leviátot.
- Édes fiam, - mondotta, - hallottam, - sokat szenvedett vele, de megérte. A kép díszére lenne bármelyik római templomnak. - S miközben megsímogatta Leviátot, így folytatta:
- Bizonyára meg fogja nyerni a püspök úr tetszését is. Mert meg fogom mutatni neki legközelebb, ha erre kerül és ő majd kellő alkalmat fog adni önnek, édes fiam, hogy a többit is megfesthesse. Mert már most úgy gondolom, hogy ez a kép méreteiben s főkép értékében sokkal nagyobb, semhogy nálunk maradhatna. A püspök úr bizonyára örömmel fogja elvitetni saját templomának kálváriaterére.
Leviát bizalmatlanul, bűnösen mosolygott.
- Igyekeztem, - mondotta, majd valamivel halkabban hozzátoldotta, - hogy hiszen biztosan lehetne jobb is a kép, s ezt nem annyira szerénytelenségből, hanem inkább szégyenkezésből mondja, mert ereje és odaadása éppen a legfontosabb részén hagyta cserben. Krisztus alakjánál. S ezért nem is hiheti, hogy értékes legyen, amit csinált.
- A kalász sem tudja, mit ad az embernek, - felelte a plébános.
Most már a doktor is bólogatott. Neki is nagyon tetszik, ha azonban nem csupán vidéki orvos volna, hanem például plébános, akkor biztosan még jobban tetszene.
- Olyanformán vagyok én is, - nevetett az ügyvéd. - Hiába, mi csak laikusok vagyunk.
- Valahogy úgy van, - toldotta Ajtay, - hogy a művészet talán csak a művészeknek adhat igaz gyönyörűséget.
Most a főbírón volt a sor. Erősen nézett Leviátra.
- Hallom, - mondotta, - hogy Giza néne özvegyeit használta mintákul.
- Igen, - felelte Leviát, - de úgy hiszem, sikerült eltüntetnem minden sértő hasonlatosságot.
- Én is úgy találom, - mondta a plébános, - hogy az eszményiség és a szépség teljesen megemésztette mindenütt a hasonlatosságot.
- Igen! - szólt hirtelen s keményen a főbíró, - lehet, hogy őket megemésztette az eszményiség és a szépség, de azért engem más is érdekelne. Így többek között az is, hogy merészelt ön engem ide festeni, Krisztusfeszítő katonának!?
Míg így beszélt, hol Leviátra, hol az urakra meredt.
Leviát gyötrelmes töprengéseiből ily váratlanul, hevesen kizavarva gyámoltalanúl ámult a főbíróra, majd körülnézett gyorsan, mintha nem tudta volna, hova tévedt. Aztán lassan forróság fújta föl belülről.
Az az érzése volt, jó lesz, ha nem bolondulok meg hamarost! Vagy ebben a főbíróban volna valami őrület? Vagy mindkettőnkben? S itt találkoztunk bolondmódra?
Az urak mind ránéztek. Leviát hüledezve húzta fel homlokát. Még mindig nem tudta, mit gondoljon, mit mondjon.
- Nos uraim, - szólt a főbíró, s mivel az urak közül senki sem felelt, Leviát felé fordult:
- Persze, ön nem gondolta volna, hogy ily hamarost végére járok aljas mesterkedésének! De ha önben megvan az emberábrázolás tehetsége, bennem viszont megvan a látásé.
Majd látva az urak meghökkent, bizonytalanul vizsgálgató tekintetét, újra és újra izgatottan, keményen kerítette körül feszes ujjával a katonafigura jobb arcafelét. - Ez az egész, - mondotta. Aztán az ajak egyik sarkára bökött. - Ez itt! - pattogott a szava, s ujja vége a figura arcán négy vagy ötször ugrott - bökött ide-oda. - Ez is, meg ez is! - mondotta s mindig újra meg újra Leviátra meredt.
Majd, minthogy a plébános csak a fejét ingatta lágyan, s az urak sem szóltak még, piros lett az izgalomtól s haragosan kiáltotta:
- De uraim, uraim, kérem, hogy önök nem látják ezt!!! Hisz világos, mint a nap!
Végre meg tudott szólalni Leviát:
- Bocsásson meg, főbíró úr, - mondotta, - én nem értem... igazán... de ez csupán képzelődés lehet.
Nyugtalanul nézett körül:
- Kérem, szíveskedjék talán kissé ellenőrizni magát ebben a tükörben. - S Giza néne kopott tükrét nyujtotta a főbíró felé. Ez azonban oly heves mozdulattal hárította félre a tükröt, hogy az a földre esett.
- Mit gondol uram, - mondotta, - csak tudom, mit beszélek!? S csak ösmerem a saját arcomat!
- Nem tudom megmagyarázni, - felelte Leviát, - mert hisz ezeket a figurákat - s a katonákra mutatott, - egytől-egyig a saját arcom után festettem.
Ezt azonban már a doktor sem látta egészen tisztán. S miután ebben Ajtay úr is megegyezett vele, megjegyezte:
- Még akkor inkább lehet mondani, hogy a főbíró úrra hasonlít valamelyikük, mint önre, habár...
- Inkább!? - felelte indulatosan a főbíró, - és habár!? Ugyan kérem! Aki ebben az arcban még most sem látja meg az én vonásaimat! Hogy lehet itt kételkedni?
Erre már Suta úr is kissé jobban megnézte a «Tagadás» figuráját. Mindenesetre különös ez a majdnem felemás arc, - mondotta, - annyi mindenféle kifejezés keveredik benne, véleményem szerint túlságosan tág teret hagy a találgatásra. Ez kétségtelen.
- És az ilyesmit, - mondotta Ajtai úr, - talán el is lehetett volna kerülni.
Ebben aztán az urak mindnyájan egyetértettek. Igen; el lehetett volna; el kellett volna kerülni.
Leviát tükörrel kezében izgatottan hadonászva bizonygatta igazát. Beszélt akkori állapotáról, s hogy őszinteségéről minél több tanuságot tegyen, még azt is bevallotta, hogy igaz, néha mámoros volt s talán megfeledkezett az áhitatról műve s Krisztus iránt, s lehet, hogy Isten büntetése az, hogy ily képzelődésre okot találhattak az urak. Talán műve tökéletlen, de semmi esetre sem készült egyetlenegy figurája sem sértő szándékkal a főbíró úr iránt.
Beszédjének nem annyira az értelme, mint inkább a módja volt oly habarodott, hogy a főbíró egyre szúrósabban, gőgösebben nézett reá, mintha arra lett volna egyre gőgösebb, hogy ime, mingyárt hogy meg tudta zavarni ezt a hitvány fickót!
Az urak pedig nagyon tapintatosan úgy igyekeztek igazat adni a főbírónak, hogy védeni kezdték Leviátban a jószándékot. Lehetséges, hogy csak valami fatális véletlen az egész s most maga a festő úr van ettől a legjobban megdöbbenve.
A főbíró azonban legyintett:
- Az urak túlságosan elnézőek, - mondotta, - nekem azonban mindegy az ön szándéka. Ahogy van, úgy van. - S megint a «Tagadás» figurájára mutatott. - Nem szoktak ilyen véletlenek történni, - s kegyetlenül nézett Leviátra, - inkább vagyok hajlandó azt hinni, hogy ön így akart bosszút állni rajtam, amiért nem voltam hajlandó önnél képet rendelni. S ha az urak még nem is látják egész tisztán, ezt meg tudom érteni, mert aljas ravaszsággal csinálta a dolgát. De majd az urak is rá fognak jönni, ha alaposabban megnézik. Én a magam részéről azonban határozottan kívánom, hogy e figurát tessék megváltoztatni, s minél hamarébb! - Eztán bocsánatot kért a plébánostól, hogy már mennie kell, dolga van. Vele együtt elbucsuzott a másik három úr is, meglehetős zavartan és tétován, anélkül, hogy tanácsot adhattak volna a kínos ügyben.
Csak a plébános maradt.
- Nem értem, miféle képzelődés kényszeríti a főbíró urat, - töprengett a kép előtt s hogy valamikép mentse az embert, megemlítette, hogy az utóbbi nehéz időkben kétségtelenül sokat zaklatta a hivatala a szerencsétlent. - Sajnos, - mondotta, - a megpróbáltatások mind nagyobbra nőnek, a jóság és belátás pedig csak kevesebb lesz. Már pedig amugyis romlandó természetűek vagyunk. Bűnben fogantunk s nem sok kell ahhoz, hogy bűn foganjon bennünk. - S míg így beszélt, újra és újra nézte a képet s mindég mondta: - Bizony csak nem látok rajta semmiféle hasonlatosságot...
Eleintén, a békesség kedvéért, szívesen ajánlotta volna Leviátnak a «Tagadás» megváltoztatását, most azonban már annyi összhangot érzett benne, oly teljesnek, érinthetetlennek találta, hogy nem akarta vállalni a felelősséget a változtatásért. Inkább abban kezdett bizakodni, hogy talán majd az urak segítségével legyőzheti a főbíró képzelődését.
Mindezt megmondta Leviátnak, s miután még csak most vette észre a fiatalember tétova tekintetét s nagy fáradságát, megsimogatta őt:
- Bizony, édes fiam, - mondotta, - ami kevés szépség van a világban, azt is oly nehéz megvédeni... Én ugyan már öreg és nehézkes ember vagyok, hanem azért majd megpróbáljuk valahogy...
S dícsérte újra a képet:
- Egy ujjal sem szabad hozzányúlnia! - És sok olyast mondott a képről, amire Leviát soha életében nem gondolt, legkevésbé akkor, amikor festette.
- Hm... - gondolta Leviát, - hát ha mindez benne van, úgy benne van. Ő tudja, mi van benne, de én is tudom, mi nincs benne... S ez a keservesebb...
- Úgy gondolom, - mondotta aztán, - ha jobb volna Krisztusom, akkor láttára a főbíróban talán elhallgatott volna a gonosz képzelődés. Így azonban Krisztusom miatt én magam vagyok a hibás az ő képzelődésében. Hogy a bántalmat másért és máshonnan kaptam, mint amiért megérdemeltem, ezzel nem szabad törődnöm... Ő csupán egy képzelődő, aki nem tudja, mit csinált. A «Tagadás» figurájával vádolt, de én tudom, hogy valójában Krisztusomban van a hiba.
- Szép gondolat, gondolatnak igen szép, - felelte a plébános, - de lássa, fiam, egy képtől igazán nem szabad ilyesmit várni.
- Pedig én - dadogott s merengett Leviát - én... volt idő... valami ilyesfélét szerettem... gondoltam... jó lett volna. Persze, hogy gyönge voltam ehez.
Most Giza néne s özvegyei merészkedtek be a szobába. Meg kell mondaniok, hogy főbíró urat bizonyosan a rossz lelkiösmerete kínozza, mikor nemcsak a község ügyeibe avatkozik bele oly csunyán, mint ahogy megszokta tőle a szegény népség, hanem már egyenest az égi dolgokba is beleártja magát. De ők bizakodnak a főtisztelendő úrban, ő vegye védelmébe a festő urat, s ne engedjen egy csipetnyit se változtatni ezen a gyönyörűséges képen sem a főbírótól, de a festő úrtól sem, mert igazán nem lehet tudni, melyikben van több pusztítás.
Leviát mindent megigért. Hiszen ezt a képet már úgyse tekinti magáénak, távol van ez már tőle nagyon. S ha valaha újra kívánna javítani Krisztuson, akkor azt majd csak egy másik képen tenné...
De alighogy kimondta, máris nem hitte, hogy erre még valaha sor kerülhessen. Nagyon fáradtnak és zavarodottnak érezte magát...
*
A plébános még aznap felkereste Suta urat és a doktort. Suta úr megnyugtatta. Föltétlenül el fog menni mégegyszer s alaposabban megnézi azt a képet. De lehet, hogy van valami alapja az egésznek, amit ők talán nem láthatnak. Az emberi hiúság, kérem, könnyen megbolondíthatja a legjobb embert is.
A doktor is megigérte, hogy újra meg fogja nézni a képet. Ő sem látta még elég jól ahhoz, hogy ily kényes dologban dönthetett volna. Az embernek vigyázni kell. A főbíró, mint aféle hivatalos ember, érzékeny. Aztán meg kell gondolni, hogy a mi drága jó főtisztelendőnk szemét bizony már megviselte az öregség, ő maga se bízik teljesen a saját szemében, azért úgy gondolja, ajánlatos lenne, ha más urak is megnéznék a képet.
Meg is nézték.
Csépay doktor elhozta magával Semjén kollégáját, Ajtay úr is eljött megint, Suta úr pedig szintén elhozott egy kollégát, Herz doktort. Ketten az újonnan jött urak nem találtak semmi hasonlatosságot a főbíró és a «Tagadás» figurája közt. Inkább mintha Perényire, a birtokosra hasonlítana valamicskét. Hanem ennek a másik katonának a képe, s itt a «Bujaságra» mutatott Herz doktor, ez mintha... Csépay doktorra hasonlítana kissé... ni, itt-e, vagy talán csak képzelődik?...
Csépay mingyárt rákvörös lett s izgatottan tiltakozott.
Az urak nevettek. Ej no, hiszen csak távoli hasonlatosságra gondolnak! S ha már idecsődítették őket, akkor ne tessék haragudni ilyesmiért! - Abban azonban valamennyien megegyeztek, hogy a harmadik katona figurája, s a «Részegségre» mutattak, ez kétséget kizáróan olyan, mint Illey, az állatorvos. De hát ebben sincsen semmi csoda, - mondotta Herz doktor, - mert hiszen a festő típusokat rajzol, s ebben az értelemben egyik részeg könnyen hasonlatos a másikhoz. S hogy a plébános úr mindezt nem látja, s csak áll és drága, ősz arcával csak csodálkozik rajtunk, ez onnét van, mert ő Krisztustól nem látja a gonoszokat.
Csépaynak az izgalomtól még piros volt a füle s halántéka:
- Elvégre furcsa, - mormogta, - ha ide fogják csődíteni az egész községet, mindenki fog valamit találni a képen, amivel személyeskedni lehet.
- Úgy van, - bólogatott a plébános. - Ezt tessék megmondani a főbíró úrnak.
A főbírónak ugyan nem mondották meg, de megmondották Illeynek s ő mingyárt másnap beállított Leviáthoz. Egész sereg új urat is hozott magával, akiket a kiváncsiság amúgy is ösztökélt már.
Illey nem csak mulatós, de mulatságos ember hírében is állott. Azt mondogatták róla, ha a kancsóba néz, még a teheneket is megnevetteti. Most is boros kedvében volt.
- Kolosszális! - mondta nevetve, s keményen, barátságosan ropogtatta meg Leviátot. - Gratulálok önnek művész úr, semmi kétség, hogy ez én volnék, - s a "Részegség"-re mutatott. - Abban sincs semmi kétség, hogy az én helyem valóban itt van a kárhozottak közt. Fájdalom, én ezt nem ellenezhetem. Ami igazság, az igazság.
Illey látta legjobban a hasonlatosságot a főbíró s a «Tagadás» közt. - Ez azonban már egy veszélyes ember, - mondotta, - ennél vigyázni kellett volna...
Leviát fáradt kiváncsisággal hallgatta, nézte a sürgést-forgást, mindazt a visszásságot, amely mint egy varázslat kerítette hatalmába szívében elbukott képét. Bágyadtan, szótlanul hagyta magát az uraktól megmosolyogni, vállonveregetni, s megmaradt amellett, hogy semmi akarata nincs mindabban a boszorkányos félreértésben, ami képe körül támadt, szeretné, ha a képnek nem esne semmi bántódása, ő pedig nemsokára úgyis megy útjára...
Illey csak nevetett:
- Átkozott ügyes keze van! - magyarázta az uraknak s barackot nyomott Leviát fejére, - nono, csak nem kell szégyelnie magát, kedves művész úr! Ami az ő figuráját illeti, semmiesetre se kell bánnia. S aki prüszköl, csak hadd prüszköljön. Nem kell félni tőle! Csak bízzék benne.
S miközben egész Ágasházáról levette a keresztvizet, állandóan ravaszul hunyorgatott boros disznószemével Leviátra, mintha már régen titkos egyetértés volna köztük. Aztán diadalmasan és mámorosan távozott.
A képnek azonban mi sem lehetett volna nagyobb kárára, mint ez a pártfogás. Mert amit idáig a többiek csak latolgattak, suttogtak, okoskodtak, az, Illeynek boros torkában megfürödve, eztán mámoros kacagás kíséretében rohant végig újra meg újra a községben. Végre jött egy jóképű, derék piktor, aki nem kisbugaci tavat fest fenyőkkel, nagybugaci kikötőket hollandus lányokkal, nem Árpád apánkat Szvatoplukkal, s nem három csendes rohadt szilvát egy repedt tányéron, hanem egy nagyszerű képet bátor erkölcsi tendenciával! Derék művész!! S aki bántani meri, ő fogja kilódítani innét! S mily remek az a kép! Nem kell gondolni, hogy karrikatúra, vagy valami sértő volna benne. Ördögöt! A legszebben van megcsinálva! Egész tisztára látszik róla, se nem sértelek, se nem gúnyollak, inkább szánlak téged, te szegény Illey! Lám addig vájkáltál az állatokban, amíg ide jutottál, te szánalomraméltó részeg disznó! S téged is szánlak, te szegény főbíró, addig vájkáltál a hivatalodban, hogy már magad sem tudod, ki vagy, mi vagy! S te kedves Csépay, téged is szánlak, hogy buja fickó létedre annyi ideig voltál kénytelen papucshős lenni! Eh jaj, buja papucs! Mindez így van ott azon a képen! Bizony, valamennyien ott álltunk már Krisztussal is, s lám még mindég csak itt tartunk!
Ezt az összefoglalást a kaszinóban tette Illey, mikor az urak valamennyien ott voltak, köztük a főbíró. Most már valamennyien elhatározták, hogy a kép semmiesetre sem adható át rendeltetésének. Azonban a jó öreg plébánost is kímélni kell.
*
Ha elébb az urak jártak ki és be Leviát szobáján, eztán a szegényebb nép adta kézről-kézre Giza nénénél a kilincset. Az urak vitája, az özvegyek lefestése hozzájuk is hamarost eljutott, annál is inkább, mert az özvegyeknek se kellett most már eltitkolni a kitüntetést, ami őket érte. A látogatók pedig a vénlánnyal s az özvegyekkel egyaránt megegyeztek abban, hogy az urakat biztos a rossz lelkiösmeret gyötri, s mindez amiatt van, amit a szegény néppel csináltak a háborúban, meg a mindenféle forradalmakban.
*
Leviát eközben fáradtan, lomhán várta a plébános híreit. Munkája keserves erőfeszítései után a sok visszásság kiszívta minden erejét s akaratát. Megüresedetten, lomhán hevert a szagos fűben, s hagyta mulni-telni az időt. Úgy érezte, ez az egyedüli, amit tehet, várni s heverni, süttetni magát a nappal, fújni a pitypangot, s bámulni, merre száll szerte-széjjel... S a felhőket, ahogy oszlanak, foszlanak erre-arra... A bogaracskákat, amint táncolnak a légben a porral összevegyülve, vad zűrzavarban megőrjítve a nap fényétől...
Ez egyszerre vegyülő, s oszló-foszló formák, a fülledt meleg s pállott szinek lemondással, beletörődéssel töltötték el. Valóban, mit is tehetne egyebet? Nem szelidítheti meg a főbírót, nem szüntetheti meg őrületét: a gyanakvást. Nem teheti nagylelküvé, vagy éppen a művészet megértőjévé azt az elkárhozott embert! S mit tehetne a többi urakkal? Teheti őket lelkesekké, bátrakká?
...Hogy velük szemben ott áll a plébános? Öreg s tehetetlen szegény ember! S a vénleány, özvegyei, meg az a néhány szegény zsellérnép, akik itt jártak képed körül? Ők oltalmazzák meg képedet? Szegény kiszolgáltatottak? Akik önmagukat sem tudják oltalmazni?...
...Azért hát csak heverj, hadd álmosodjon el benned a képzelet, hadd aludjon el benned a többi stációkép, mindenestül együtt, csak süllyedj forró álomba...
*
Alkonyattájt Leviát esőre ébredt. Álmodott valamit, de nem tudott visszaemlékezni reá. Jóideig mozdulatlanul hagyta magát az esőtől locsolni, aztán hirtelen nagyot sóhajtva felkerekedett.
Kiállott az utcára a ház elé.
Az esőtől üdén, szinte harciasan keltek fel a porból s melegből a szinek, formák, távolságok. Leviát is felfrissült kissé. Ilyesmit kellene festeni mindég. Tájat. Akkor nem köthetne belé semmiféle bolondos hatalmasság!
S ha másutt is lesznek ily hatalmasok? S ha másutt is ily nehéz lesz a munka, ott is abba fogod hagyni? Mi lesz veled, Leviát?
Most a Krisztus alakja és a főbiró hatalma elől futsz, aztán másfajta feladatok, hatalmak elől fogsz futni, végül az egész világ sem lesz egyéb neked, mint egy rossz, rozzant Ágasháza, tetején a főbíróval, ahol festeni nem érdemes, s ha mégis festenél, egy fűszálat se fogsz festeni tudni anélkül, hogy ne gondolj mindenre, csak arra nem, ahogy először láttad azt a fűszálat, ahogy először akartad megalkotni! Az alkotás ösztöne helyett az önmagadtól s a világtól való félelem lesz az urad. Jaj lesz neked Leviát, mert ez az az út, amelynek végén kereszt áll, de azon az Emberfia önmagát s a világot gúnyolva, haszon után tárja szét karjait!
Azért vigyázz, ne engedj rést ütni magadon, mert azon át könnyen kihull belőled az egész világ! S egyetlen menekülés lesz életed és művészeted a nehéztől a könnyebbhez! A kicsiny résektől a nagy résekhez. S eljön az idő, csak a réseken át fogsz látni utat, de hol fogsz megnyugodni?
Vigyázz Leviát, egy tapodtat se engedj! A külső világból csak az erőszaknak engedj, a belső világból pedig senkinek, semminek, soha! Mert ahogy magadat s ezt a világot ösmered, két oly világ találkozása ez, amelynél úgy lehet, éppen egy tapodtaton mulik a minden...
Az eső közben egyre hevesebb lett, mintha hevességével növelni akarta volna Leviát önmagát fenyítő, ijesztő gondolatainak árját. S Leviát a tisztulni akarás kéjes borzalmában s az esőtől csapdosva úgy érezte már, hogy Ágasháza nem Ágasháza többé, hanem az egész mindenség, a főbíró a világ minden értetlen erőszakos hatalmassága, s a nyolcadik stáció életének minden műve. Ki tudja, mi lesz holnap? Hátha valóban ez itt egész világod, s minden műved, s utána már csak a sír jön, s előtte az örökös megbánás?
Leviát kitárta karjait az esőbe, szemébe könnyek szöktek. Teste vacogott, fogai összekocódtak.
*
A főbíró legjobb barátjai másnap felkeresték a plébánost. Lágyan tördelték kezüket az aggodalomtól, s mint mondották, ez a lehetetlen ügy felzaklatta az egész intelligenciát. - Mi csak főtisztelendő atyánkat sajnáljuk. Miért szerezne magának ily kellemetlenséget? A főbíró engesztelhetetlen. S most már nem elégszik meg azzal az egy figurával, hanem többé sem a képet, sem a festőt nem akarja megtűrni a községben. A jó öreg szelíden csodálkozott:
- Ej de furcsa ember, igazán de furcsa... - s aggodalmában minduntalan füle cimpáját fogdosta:
- De a méltányosság, - motyogta, - édes uraim, a méltányosság...
- No igen, - vélték az urak, - hisz ő bennök megvolna, s nyilvánvalóan több a szeszélyesség és a képzelődés az egész ügyben, mint az igazság, de a főbíró mégis csak főbíró, s a festő csak egy idegen fiatalember, kár volna miatta feldúlni a békét. Bocsássa meg a főtisztelendő úr a főbíró szeszélyét, s engedjen neki.
A plébános nyomban elvitette magát a főbíróhoz:
- Édes jó főbíró uram, - mondotta, - gondolja meg jobban, mit akar tenni. Azt a fiatalembert úgyis eléggé bántják művészete gondjai. Miért üldözné őt még hatalmával is? Hiszen úgyis olyan az ilyesféle művészember, mintha egy cellában élne! Ej, ej, egy rabot háborgatni? S miért? Mert egyszer talán elvétett főbíró urammal szemben egy-egy pillantást, egy mozdulatot, vagy egy szót? Ezért elűzni őt? S a szép képtől megfosztani a híveket?
A főbíró arcát komorság húzta össze. Míg a plébános beszélt, elfordult s aztán így felelt:
- Tisztelendő atyám, bocsásson meg, de ezt a dolgot én már elintéztem magamban. A festőnek meg a képnek el kell menni innét!
Az öregember jobbszeme mosolygott, a balszeme csudálkozott, szája pedig öregesen, lemondón csüngött előre s így nézett a főbíróra:
- Micsoda bonyodalmas ember, - gondolta. - Micsoda homályos ember... - S így szólt:
- Igazán nem értem. Olyan furcsa ember maga. Olyan különös. Hát valóban ott látta volna magát azon a képen? - S minthogy a főbíró elhárító mozdulatot tett, megfogta a kezét:
- Ej no, még ennyit se árulna el nekem főbíró úr? Valóban látta magát ott, vagy csak valami szeszélyesség az egész?
A főbíró kínos mosollyal fejtette le magáról a fonnyadt, halálos jelü kezeket. Szelíden megfogta őket, majd közelhajolt a plébánoshoz, s hunyorgatva súgta-búgta:
- Hiába, hiába, főtisztelendő uram, a hivatalhoz kell a gőg, különben nem sokáig viselheti az ember. Kell az akarom és a nemakarom minden tisztelete. Lám, ha maga kérné az én beleegyezésemet egy ehhez hasonló csekély dologban...
- Jaj, édes főbíró uram, - felelte a plébános, - ha ily öreg lenne, mint én, majd megtudná, mi a csekély. Bár próbálna lenni ily öreg, egy kissé csak, főbíró uram! Próbálná a sír setétjéből nézni a dolgokat... A szentatyák nem voltak ostoba emberek, mikor mondották: úgy nézd, mintha a sírból néznéd, az örök sötétségből, s úgy fogsz látni, mint az örök világosságnál.
- Nem, nem, - mosolygott a főbíró, - csak nem kívánja főtisztelendő atyám, hogy egy kép miatt a sír mélyén képzeljem magamat!? Nem, nem. Főtisztelendő atyámnál ez érthető, mert maga a Krisztus, a lemondás és a sír embere, önnél bizonyára egy az örök sötétség az örök világossággal. Én azonban hivatalom embere vagyok, s bizony, aki hivatalban ül, nem fekhet a sírban, se nem ülhet a Krisztus jobbján...
A plébános újra kérdezte:
- Édes fiam-uram, mégis, mondja csak, hát valóban látta magát azon a képen?
A főbíró ránézett, gyanakodva is, mosolyogva is:
- Ej no, persze! S én nem akarom látni többé. Se a fickót, se a képét. Bocsásson meg főtisztelendő uram, de ebből igazán nem engedhetek.
- Ó, ó... - motyogta s még a kezeit is «ó»-formájúra tátotta a plébános, - ó, ó, mennyi minden tombol benned, édes fiam-uram... Akarat, hiuság, gőg és képzelődés... mennyi minden lappang! S forgatnak ujjuk körül, mint valami könnyű gyűrűt kényük-kedvükre. Mi lesz veled még, édes fiam?...
- Ne engedjük, hogy legyen, főtisztelendő atyám.
- Jaj, jaj, hm... hm... hát ilyen vagy te? Egészen ilyen vagy?
- Csak ilyen... De ezt, ugy-e, az öregségnek gyóntam csak?...
- No, no, persze, ki volnék más én?...
Akkor hazavitette magát az öreg ember, s magához hívatta Leviátot. Elmondotta néki látogatását a főbírónál.
Leviátnak lejebb-lejebb kókkadt a feje, aztán lassan felvetette arcát: - Ah, hiszen ő ösmeri a gőg szenvedéseit, az akarat fájdalmait! De mégis, ez túlságos bűnhödés volna, hogy most innen elmenjen! Igaz, hogy néhány nappal ezelőtt ő maga is alig várta, hogy mehessen, de azóta a sok visszaság ellenére, vagy talán éppen azok segitségével, jó Isten a megmondhatója, mi történik az emberben, de való, hogy új tervei érlelődtek, jó, új tervek, a többi stációról, s egyre jobban emészti a vágy, felülmúlni eddigi munkáját. S most, hogy hallja elűzetését, csak annyit érez, hogy nem szabad innen elmennie! Igen, éppen ez a visszás, sűrű levegő itten, háta mögött a gőgös, képzelődő főbíróval, közönyös uraival, maga körül a vénleány s az özvegyek szeretetével, mindez együttvéve csak azt sugallja neki, hogy itt az ő helye, itt az ő munkájának az ideje! Itt sokkal többet, jobbat fog tudni csinálni, mint bárhol másutt a világon!
És mesélni kezdett a vénleány s az özvegyek szeretetéről, kuksoló virrasztásaikról, hogy etették őt, mint valami ritka, tűzpiros galambot, vagy fekete hattyút!
Mutatta kezén könnyeik és csókjaik nyomát.
Emlékezetében minden felújult és mindent elbeszélt, egyre lelkesebben, meghatottabban, mintha emlékeivel egyre mélyebbre akarta volna magát e visszás földbe ereszteni, oly mélyre, hogy senki s legkevésbé ő maga ne kételkedhessen abban, hogy csakis itt a helye s csak itt szabad neki élni és dolgozni s mindent meg kell tennie, hogy ittmaradhasson, ehhez azonban már nem kéri a plébános úr segítségét, ő már megtette a magáét, a többit csak bízza reá és a főbíróra...
Az öregember nem hitt Leviát utjának eredményében, hanem azért nem tartotta vissza a fiatalembert. Csupán csak arra kérte, legyen okos, óvatos és szelíd. S még sokáig panaszosan mentegetőzött öregsége és az emberek ágas-bogas természete miatt. Aztán útjára engedte Leviátot.
Leviát tehát a főbíróhoz indult.
Nos, itt az erőszak, amire gondolt. Sokkal hamarébb jött, mintsem gondolta. De éppen ezért tízszeres odaadással fogja megfesteni a stációképeket, ha nem itt, akárhol másutt, mindenütt, csak ezt, ha másnak nem, saját szobája kuckóinak! Előbb azonban az erőszak ellen oda fog állni a maga erejével, még több szelidséggel, még több türelemmel.
A főbíró nem fogadta Leviátot. Mikor bejelentették neki, belül szobájában így kiáltott:
- Mondtam már: menjen a pokolba, s vigye azt a képet, mert különben lefoglalom, őt pedig kitoloncoltatom!
Leviát odakünn felszegte fejét, a szégyentől pirosan így kiáltott be:
- Könyörögni jöttem!...
Mire a főbíró kijött:
- Előbb orcátlankodott, most pedig könyörög? Azonnal pusztuljon innét! Egy óra mulva ne lássák embereim a községben!
Leviát erre így felelt:
- Megtettem, amit tehettem...
Fejet hajtott, s ment.
Hazafelé menet, benézett a plébánoshoz. Még ugyanott ült az öreg a kertben, ahol elhagyta. Most azonban már aludt. Éppen úgy, mint amikor először találkozott vele. Nem ébresztette fel. Néhány búcsúszót motyogott magában, s egy hosszú, gyöngéd pillantás után távozott.
Már kinn volt a kertből, mikor valami testi emléket is szeretett volna vinni az öregtől. Visszafordult. Nagy barackok pirosan csüngöttek az alvó feje felett. Szeretett volna egyet letépni közülük, de nagyon magosan voltak. Ezért hát csak az öreg ember elnyűtt cipője orra alól tépett le egy kis százszorszépet...
Aztán hazaindult...
Mintha bűnösnek érezte volna magát Leviát, oly kínosan, pontosan igyekezett elmondani a vénleánynak s özvegyeinek mindent, az utolsó szóig, úgy ahogy az a plébánosnál történt. Ilyenformán, hogy: a kedves jó öreg ezt mondotta... én ezt válaszoltam... a bölcs öreg így nézett, úgy mozdult... én meg ezt éreztem, azt gondoltam... Aztán elbeszélte, hogy járt a főbírónál. S közben várta-várta, jaj csak már tördelnék a kezüket! Különösen a derék vénleány, csak már bánkódna! Csak már kiáltana! Ilyenformán: hát elmégy, édes egy fiam-festőm, hát elmégy!?... És az özvegyek, csak már jajgatnának kórusban: maradjék, maradjék... mi lesz a többi tizenegy szentséges képpel?
Ez is fájna neki, de mégis jobb volna, mint ez a végeláthatatlan hallgatás... Meg az, ahogy a vénleány csak a földet nézi, a hat özvegy meg csak a vénleányra bámul, szótlanul. Mindezt a sok mozdulatlanságot, rengeteg némaságot meg kellene kisértenie valahogy, különben talán sohsem volna nyugta, ha ez a hét arc így maradna emlékezetében... Legalább meg kellene kérdezni a vénleánytól, kicsit különös volna, igaz, majdnem elképzelhetetlen, hogy ezek itt vele jöjjenek, talán az erdőbe? vagy a városba? vagy hová? De ha már egyszer úgy megszokták a munkáját, s ha egyszer sehogyse akarják elveszíteni a képet, s bizonyára kívánják a többi tizenegy stációt is...
Mindezt átgondolta magában, míg elbeszélte a látogatását, de mindebből oly keservesen tudott néhány szót kifacsarni, annyira szégyelte magát, maga sem tudta mért, minél többet beszélt, annál jobban belezavarodott, s végül nem tudott egyebet, csak kínosan mosolyogni.
A vénleánynak, aki előbb elborult, aztán sírhatnékja támadt, végül is nevetnie kellett, oly gyerekes volt Leviát szégyenkezése, beszédje, zavarodottsága.
- Jaj, milyen gyerek is a festő úr! - kacagott a vénleány. - Tisztára gyerekes az egész beszédje! Aztán még miket ki nem gondol! Ejnye, ejnye! Halljátok-e, csibéim!?
Az özvegyek megrebbentek.
- Hála Isten, hogy már nevet a Giza - gondolták és ők is vele nevettek. - Igazán miket mond a festő úr...
A vénleány azonban oly hosszan és sokat nevetett, hogy az özvegyek már gyanakodva, csodálkozva pislogtak reá. Sem ők, sem Leviát nem hallott még tőle ilyen nevetést. Arca vörösen felduzzadt, nagy kék szemei már-már könnyel teltek meg, de aztán hirtelen, mintha rettentőn elszégyelte volna magát, félrefordult, sokáig hallgatott, aztán egészen más hangon így mormogott:
- Ej na, hogy megnevetteti az embert... Igazán elég volt...
Így van ez rendjén. Hanem a képnek bizony itt kell ám maradni!
Leviát elsápadt.
- A kép?... hogy itt marad?... - S dadogni kezdett, hogy így, meg, hogy úgy, rossz sejtelmei vannak a főbíró miatt, még majd ártani fog nékik. De Giza néne csak a fejét rázta, makacsul, erősen, egyre rázogatta.
- Ni, hogyan fél! - mondta, s megint ép oly szokatlanul és erősen nevetett, mint előbb.
- Ni, hogyan fél! nézzétek csak! Pedighát a kép, az is marad! Sohase féljen! Dehogyis esz meg minket a főbíró! Hét ily öregasszony nagyon elrontaná ám a gyomrát! Ne is szóljon, a kép az már nem menekül! Azt megfogtuk, el se eresztjük, többé soha, rá lehet mondani az áment!
Természetellenes mosolya, nevetése megint eltünt s megint elfordult özvegyei felé:
- Megígérem én, hogy ezt a képet, amíg élek, se engedem ki a házamból. A szobámban fogom őrízni, no, csak nyugodjék meg már! Benn, a harmadik szobámban, még el is rejtem, be is zárom, ha kívánja!
S minthogy Leviát még egyre aggódón és szomorúan nézett rája:
- No ide figyeljen, - mondotta, - ne legyen ilyen szomorú, megesküszöm a keresztre, hogy úgy lesz, ahogy mondottam! Ez csak elég lesz!
Leviát csak sóhajtott, s Giza néne nem győzte siettetni. Máris összeszedte cókmókját, gyorsan, lihegve ösztönözte az özvegyeket is a csomagolásra, s szinte kituszkolta Leviátot a házból.
Ahogy távolodott, a vénleány s a hat özvegy soká nézett utána.
Akkor a vénleány hirtelen megfordult, s bement Leviát szobájába. Az özvegyek utána. Ott állott a kép, s a vénleány jó ideig némán nézegette.
- Beléadta az egész lelkét szegényem, - mondotta aztán. - Jobb is néki, ha elment, s nem szenved többé attól a gonosz bolondtól, meg ilyen nehéz munkától. Úgy-e, csibéim?
Azok bólogattak.
- Jaj be szépséges vagy, jó Jézusom, - mondotta a vénleány, s meghatottan símogatta a levegőt Jézus alakja előtt. Akárcsak eleven testet símogatott volna, azt se tehette volna gyöngédebben... Majd engedelmet kérőn így szólt:
- Hanem bizony most édes Jézusom, le kell Téged venni innét! Mert újra leselkednek rád a gaz bolondok!
Lefejtették, levették rámájáról a képet, oly óvatosan, mintha eleven testet vettek volna le. A vénleány aztán letette Leviát ágyára.
- Várj csak egy kicsit édes Jézusom, - mondotta, - mert bizony el kell menned tőlünk, elbujtatlak, Édesem...
Fínom selyempapirt szedett elő, abba göngyölte a vásznat, aztán lenvászonból özvegyeivel együtt gyorsan huzatot varrtak neki.
- Ládd-e, bepólyállak téged, Édesem, úgy-e csibéim?
Azok bólogattak. Aztán befektették a begöngyölt és betokozott képet az ágyba, amelyen Leviát aludt.
- Itt bújj el, Édesem, - mondotta a vénleány.
Szépen rávetették a magos ágyat, s leterítették símára.
Ekkor a vénleánynak Leviát jutott eszébe. Vajjon lesz-e néki valaha oly gondoskodása, mint náluk volt s fog-e még az életben ilyen szép Jézust festeni?
Aztán kiültek a ház elé. Nemsokára látták, ahogy a főbíró háza felől elindultak a csendőrök.
Ekkor a vénleány megijedt. Hátha mégis megtalálják az ágyban?
- Eriggy csak Ágotám, - mondotta az egyik özvegyének. - Vidd gyorsan Sütőékhez! Őrízzék, aztán ha jönnének hozzá, küldjék át Kenderesékhez! Hogy szívesebben tegyék, s hogy ne féljenek, vigyj nékik kötény alatt egy pár szép csibét!
Ment az özvegy, a kerteken át, a csendőrök pedig megérkeztek.
- Ej, - mondta nékik a vénleány, - hát Krisztust jönnek fogdosni kendtek? Aztán nem is szégyellik magukat?
- Dehogyis Krisztust, - mosolygott az őrmester, - csak egy képet, édes néném!
- Elvitte azt a festő úr, - felelt a vénleány.
- No azért megnézzük egy kicsit! - intett az őrmester s bement embereivel a házba. Benéztek minden zugba, aztán mosolyogva, ahogy jöttek, távoztak.
Valahogy azonban megtudhatták a kép útját, mert ettől fogva házról-házra kezdtek kutatni utána. A kép azonban a vénleány csibéinek jóvoltából mindig talált új búvóhelyet, s úgy elbujdosott a csendőrök elől, hogy azok végleg nyomát veszítették.
Akkor titokban visszakerült újra Leviát ágyába, s ott a magos dunnák alatt várja az időt, amikor majd szép aranyrámában fölszentelik a templom előtt, s jönnek a búcsúsok, a zászlókat lengetik, s a vénleány meg özvegyei talpig díszes feketében himbálják fejüket a gyönyörűségtől...
*
Leviát nehézkésen ment fel az erdőbe.
Elmult ideje, s új terveinek jövője annyira elgondolkoztatta, hogy alig látott, hallott maga körül, s gyakran meg-megbotlott a fák s füvek gyökerében, hangyabolyban, nemsokára pedig úgy belegabalyodott a pókok függő hálóiba, hogy meg kellett állnia.
Még csak most nézett körül. Hogy megterebélyesedett, meghízott az erdő a nedvektől s a fénytől, mióta utoljára járt erre, mikor hemperegve s lelkendezve indult el Ágasházára az emberek közé s munka után!...
Hirtelen oly erővel eszmélt rá sorsa változására, hogy szinte belefáradt. Leült a fűbe s fejét egy fának támasztva, sokáig merengett maga elé... Látta magát, hogy ment el ugrándozva: Ah, lemázollak titeket mind! - S mily boldog volt odalenn, mikor egyetlen pillantással lerajzolta azt a nőt, aki ott az ablakban ült! Hogy gondolt valami egyszerű, szép képre, amelyen együgyű szegény parasztok ülnek a ház előtt a napon, az éhes fiatalság, a játszó gyermekek, fásult asszonyok, föld felé hajló öregek...
S most, hogy itt van a nyár, s ahogy terhes minden köröskörül a nedvektől s a fénytől, ő is itt ül, terhesen a reá váró munkától, de míg itt köröskörül a fák terhe csupa vídámság, az övé csupa töprengés és aggódás... Ők itt állnak a helyen, ahová a szél sodorta őket. Itt gyümölcsöznek, s itt fogják levetni terhüket! Neki azonban el kellett jönnie a városból, előbb ide fel az erdőbe, aztán le Ágasházára, s onnét megint ide visszacipeli most magát, s vajjon itt levetheti-e majd terhét: az új Jézus-képet? Ó, mily nagy kérdéssé lett ez a «hol», s még nagyobbá a «hogyan», mióta ebbe belebotlott.
S vajjon Bottyán szívesen fogadja-e őt, és Jézus-terveit?... Mert már eggyé vált terveivel, ó, nem is eggyé! Szolgája terveinek, teherhordó állatja! S ha most Bottyán azt mondaná: téged szívesen látlak, de tudod, hogy az embereket gyűlölöm, s aki az embert gyűlöli, mit találhat Jézusban? S a főbíró után egy másik fajta gyűlölet szomszédságában fesse meg képeit? Fogadja el attól a kenyeret s ágyat, aki majd munkáját megveti? Nos, ő el fogja fogadni. Csak elkészíthesse őket!
Vagy talán vándoroljon községről-községre? Hisz minden község Ágasháza! És nincs mindenütt egy olyan főbíró! De hol vannak olyan vénleányok s oly kedves özvegyek?
S most újra érezte, hogy azoknak a nőknek szeretete nagyon fog hiányozni neki eztán. Menekül az ember, de nemcsak a hatalom elől, hanem azért is, hogy szeretetet keressen maga körül, s így gondoskodjon munkája növekedéséről s megőrzéséről...
Őneki most már le kell mondani erről a szeretetről...
De azért bíztatta magát: légy már vídám! Terveid szépek, s örülj, hogy ha magadba tekintesz, az alakoknak mily sokasága vár reád. Örülj, hogy olyan terhed van, amely sohasem fog nyugtot hagyni, amíg élsz, örök harcot kezdtél, amelyben majd mindig túl kell tenni magadon, míg csak majd egészen túl nem léssz az életen is!...
*
Bottyán Leviát távozása után csakhamar lerázta magáról annak emlékét. Nehány napig ugyan hiányzott neki ez a fiatalember, azonban magánossága már régtől fogva oly egész, mély és tömör volt, hogy hamarost mindent át tudott alakítani a maga arcára... Így aztán Leviátban nemsokára csak egy ügyefogyott, hálátlan fickót látott, aki odalenn az emberek közt bizonyára meg fogja kapni azt, amit érdemel. Jó ideig elégtétellel gondolt erre, majd, minthogy mégis némi szánalom kezdte zavarni magányát, igyekezett úgy gondolni közös idejükre s Leviát sorsára, mint valami természetes, eleve bevégzett dologra, amire legjobb a feledés s a közömbösség... Mindnyájunknak be kell érnünk a magunk természetével, életével, s hagyni kell mindenkit a maga útján...
S most, mikor Leviát az erdőn át közeledett feléje, Bottyán kint ült házikója előtt, s kényelmes aggodalommal dolgozott. Ölében a fekete angyalka gömbölyödött s szunyókálva néha fel-felhunyorgott a készülő képre... Mikor meglátta Leviátot, Bottyán felhúzta szemöldökét, s egyszerre csodálkozott s kételkedett... Úgylátszik, valahol nagyon póruljárhatott, - gondolta, - s most mégis ráfanyalodik Bottyán kenyerére... De jól van ez így. Én semmiről sem tudok, ami történt, tessék, legyen úgy, mint rég...
S mintha változatlanságát akarta volna megmutatni, nem állt fel mingyárt, hanem csak intett neki az ecsettel. Mikor pedig egész közel jött, nem tudta eltitkolni gúnyos mosolyát:
- Ah! - kiáltotta, - máris elhagyta a dicső emberiséget? No csak csücsüljön le! Nem hagyhatom abba a munkát, mert beszárad a festékem...
Leviát leült melléje.
- Visszajöttem... - mondotta. - Furcsa története van. Elmondom, ha majd kiváncsi lesz reá.
- Furcsa története? - felelte Bottyán, - az emberek közt mindennek furcsa története van. - Többet nem szólt, csak míg festett, vetett Leviátra egy-egy pillantást. Régóta látta, s minthogy amúgy is ritkán látott embert, mingyárt nagy változást látott rajta.
A terhet, mely Leviátot tervei miatt megülte, nagy fáradtságnak, s csalódásnak vélte. Mintha teljesen szétroncsolódott volna ez a nyugodt, csöndes, vidor ábrázat... No igen, - gondolta, - visszajött, most már visszajött, miután elnyűtte magát odalenn a barmok közt... Örülni fog, ha itt maradhat...
Ámde erről sem szólt Bottyán, majd beszél Leviát, ha kedve tartja. - Én hallgatni fogok, - gondolta.
S ahogy újra nézte Leviátot, olyannak látta arcát, mint valami sárházikót, amelyben csak a nyomor és baromi szükség lakik.
Leviát ekkor beszélni kezdett. Elmondott mindent, ami vele Ágasházán történt. Elbeszélésében mindenkinek megbocsájtott, csak önmagának nem. Amint mondotta, mindenki kezére járt voltakép, ő azonban kishitűsége miatt mégis elbukott, s mennie kellett... S most szeretné itt meghúzni magát... Adjon néki Bottyán egy kis helyet, bármily kicsike helyet, bármi kevés eledelt, csak ép annyit, hogy teste el ne erőtlenedjék... Gyorsan fog dolgozni, s nem fogja őt semmiben sem zavarni.
Gondolta, ígér valami képet Bottyánnak, de aztán ezt holmi sérelemnek érezte, s hallgatott.
Bottyán furcsán hunyorogva bámult reá.
Most úgy érezte, hogy világosan látja már ezt az embert. Azok a szenvedélyek, amelyek őt ide a magányba, nyugalomba űzték, most kezdenek kitörni ebben az emberben, de mily furcsa formában! Krisztus-képeket akar festeni! Krisztusba akar menekülni! Abba a másik erdőbe, ahol a fák keresztek, s ahol a gyümölcsök könnyek, ahol a gombák az önvádaskodások, s ahol a csókák egy túlvilágról csacsognak.
Mit lehet ennek mondani? Krisztus-képeket festeni! Krisztust egyesíteni a művészettel! A tüzet a vízzel! S mint ahogy ennek lenni kell, az egész rövidesen gőzzé fog válni, s elpárolog a semmibe!
De minderről inkább hallgatott s csak nézte Leviátot, mint egy furcsa állatot, amely nem soká fogja rágni magát és a füvet... Hogyisne! Mikor már most összetéveszti önmagát a fűvel! De azért csak tessék! Maradjon, s csináljon, amit akar!
Leviát hálálkodni akart, de aztán valahogy ezt is, ép úgy, mint a kép ígérgetését, sérelmesnek érezte Bottyán iránt. Érezte, Bottyánnak semmibe sem kerül, amit ad, semmit sem vár érte cserébe, munkájával együtt semmibe se veszi őt, csak megtűri maga mellett, mint ahogy megtűr az ember egy fát, vagy egy állatot, mert már egyszer megtűrte...
De így is jó... Talán ép ezért fogadhatja el szívesen.
*
Ahogy azonban a napok múltak, Leviát még egyre csak lomhán, homlokát-ráncolgatva, ténfergett a kunyhó körül. Bottyán közömbössége mindjobban elbúsította. Hisz ez az ember szinte halottnak nézi őt, s munkáját egy halott örök álmának! Ennél még a gyűlölet, a gúny is jobb volna! Hogy fogjon így munkájához?
Pedig új képének alakjai már szinte veriték módjára verték ki képzeletét. De hiába vázolgatott, feszített vásznat, félt hozzákezdeni. Mint ahogy az anya fél, maga sem tudja mért, babonás helyen életet adni gyermekének, ilyenfajta volt az ő ijedelme. S mikor már nem bírta a belső kényszerűséget, kivándorolt a kunyhóból be az erdőbe, festékszerszámjaival, s csak enni és aludni tért vissza a kunyhóba.
Ahogy azonban elvonult Bottyán mellől, a csókák újra mingyárt utána kószáltak, s úgy mint régen, ellenségesen nézegették s csípdesték őt, vászna fölé ülve néztek reá... S amin hajdan nagyokat nevetett, az most különös tünődésekre késztette, s nemsokára úgy tünt neki, minthogyha Bottyánt látta volna a csókák sötét, idegen szemében reá meredni.
S ahogy a nap is egyre forróbb lett, s kegyetlen közömbösséggel árasztotta el Leviátot s a tájat, a nap izzása ép oly részvétlennek, közömbösnek tünt előtte, mint a csókák és mint Bottyán, mint a fák, virágok, gombák, mintha minden bottyáni szemekkel és csókatekintettel nézett volna reá, s ő mindjobban idegennek érezte magát, s tudta már, hogy itt sem fogja tudni megcsinálni képét...
Hiába érlelődtek benne alakjai, hiába hizlalta őket vágya és a nyár fényessége és szépsége, amint munkájához készült, félelem és szomorúság kerítette hatalmába.
S ekkor érezte már: itt az idő, tovább nem várhat munkájával. Mennie kell.
Mikor mindezt megvallotta Bottyánnak, az csak bólintott.
Az elmult időben többször gondolta, hogy próbál beszélni Leviáttal, aztán mégis megvetette magát ezért. - Ostoba vagy, - gondolta, - vén bolond! Olyan volna ez, mintha a csókát akarnád rávenni arra, hogy ne repüljön többé!
Most tehát hallva Leviát búcsúzkodását, csak ennyit mondott:
- Én is úgy hiszem, jobb lesz a városban magának...
*
Így került vissza Leviát a városba. A kávéházakba, a lebujokba. De egy másik Leviát volt ez. Nem beszélt az emberekkel, csak amennyit éppen kellett, sietett velük, de nem azért, hogy újra kezdje a rajzot, hanem, hogy minél előbb végezzen velük, s mehessen Krisztus-képei után.
Testére, álmára jobban vigyázott. A pénzt a fogához verte. A koldusnak nem adott. Csak nehány órát dolgozott a kávéházakban, s egyébként is pontosan beosztotta idejét, s mindent csak annyira becsült, amennyiben ez készülő Krisztus-képének hasznára válhatott. Hiszen munkája úgyis rohanvást emésztette.
De nemcsak a munkája, hanem mindaz a változás is, amit érzett magán, erősen megviselte. Régebbi önmarcangolásaihoz újabb vádaskodások szegődtek: ime, Leviát, aki zsugori lett, aki megméri idejét, meg az embert, akit lerajzol, s akivel beszél. Nem hasonlít ez a Judáshoz? Hasonlít bizony. Pedig mindezt nem azért teszi, hogy eladja, hanem azért, hogy elkészíthesse Jézus valamennyi stációját.
S mégis-mégis álmatlan éccakákon gyakran sírt és sóhajtozott változásain; zsugoriságán, zárkózott, szótlan komorságán, százféle önzésén, amelyre készülő képe kényszerítette, s mikor képzeletében látta a földet, a házikót, amit majd valaha szerezni fog, s benne a stációképeket, mind, amiket majd festeni fog, elfedte arcát. Olyannak látta mindezt, mint egy koporsót, amely fölött sírva töpreng Jézus Krisztus...
(Vége)