Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK (1)
Dózsáné bedongotta a Bakó-házat, mint a nagy kék legyek szokták nyáron a nyílt ablakú szobákat. Beszagolt minden zúgba, latra vetett minden értéket, kinézte a kinézni valókat, egyet-mást el is tüntetett a «lódulj-kasszába», hátha nem tűnik fel annak a horgasszemű Kovácsnénak. Mert Julit nemcsak gyűlölte teljes szívből és minden erejével, hanem félt is tőle. Félt az ügyességétől. Az a táborszájú mindent ki tud harcolni magának, amire csak célt vet. Érezte jóelőre, ezzel a hályogszemű dajnával lesz legtöbb baja az osztozkodáskor.
Mert most már éjjelét-nappalát az osztozkodás gondolata töltötte el. Életének új fordulójához érkezett: most megint lehet valamit ragasztani. Egész életében «ragasztott». Először hozzáragasztotta magát Dózsa parasztgazdához, mint a cselédje: felesége lett; azután hozzáragasztotta magához a Morgó-utcai házat, az ebesi tanyát, és a sámsoni malmot. Csakhogy ezek az ingatlanok igen nehezen ragadtak meg, hamarosan le is váltak róla, s Bakó Erzsi megint egy szoknyában maradt, mint mikor beszegődött gazdájához. A diploma nem valami búsásan jövedelmezett, új forrásokba akarta meríteni korsóját. Most itt az alkalom.
Jóska, az öccse, sokszor rajtakapta, mikor Dózsáné meglépte az udvar hosszát is, szélét is. Ni-ni, füstölgött magában, vajjon mit akar a bába? Nem akart az egyebet, minthogy pontosan tudja: hány négyszögméter az udvar területe s
- Jó lesz hamarosan leltárt készíteni, mert ha sokáig várunk, szophatjuk az ujjunkat.
Ami még ott volt a konyhában, összeírták.
A táborszájú Kovácsné is be-belökődött az udvarra: na, nincs még vevő? Ki kellene már ragasztani azt a cédulát: «Ez a ház eladó». De a testvérei lefújták, mert László bátyjuk, a kupec és presbiter, meghagyta, hogy míg ki nem tavaszodik, ne árulják a házat, mert neki célja van vele. Nem bánják meg a testvérei sem. Csak egy kis türelem. A józanabbak hallgattak is rá, de a felgyűrt orrú Kovácsné egyre dohogott:
- Még ez csak a fura dolog: hetőnké a ház és egy ember akar vele rendelkezni. Hahó! Nem oda Buda. Én is itt vagyok, Baloghnét sem a gólya költötte, Istvánnak is van beleszólása. Tessék árulni ezt a házat. Nekem pénzre van szükségem, éget az adósságom: nem várhatok sokáig. Ha nem álltok kötélnek, ügyvéd kezébe adom az ügyet, az aztán majd kúngörcsöt köt a végére.
Lehurrogták: nem szégyeled magadat? Még ki se zöldült a fű édesanyánk sírján, már kezded a perlekedést?
Juli felcsattant:
- Jaj, kérem, nem úgy van már, mint negyvennyolcban. Ami az enyém, az nem a tied. Pénzre van szükségem, követelem az anyai részemet.
Dózsáné úgy nézett rá bika-füstös szemével, mintha fel akarná öklelni. Vastag karján felgyűrte a blúz-ujját, balról jobbra s azután jobbról balra dörzsölte az orrát öklével, hármat tüsszentett, annak jeléül, hogy be van fűtve, csak még egy lökés kell: megindul a mozdony. Akkor aztán jaj annak, aki előtte áll.
Kovácsné Juli felütötte a hódlást és ment az ügyvédhez.
Pár nap múlva figyelmeztetést kaptak a Bakó-testvérek, hogy ne amerikázzanak, hanem adják el a közös házat, osztozkozzanak meg, mert a törvény erejével kényszerítik őket rá, vagy pedig dobra üttetik.
- Ütteted az anyádat, - mormogta Jóska, aki még eddig soha nem jött zavarba.
A friss mozgású, dróton rángatott Mihály is káromkodott: mégis disznóság, hogy ez a hőbörtös Kovácsné ilyen szégyenbe hozza testvéreit. Ügyvédi felszólítással vágja őket pofon. Na megállj.
A bába, Dózsáné, egyenesen haraggal táplálkozott ezekben a napokban. Ha vajúdó asszonyhoz hívták, olyan kurtán-furcsán tessékelte életre a kis acsarkodó jövevényeket, hogy mindenkinek elállt szeme-szája. De mert semmi baj nem történt, sőt az újszülöttek kemény legényekké váltak: olyan jó híre kerekedett, hogy még a zsidó anyák is elhívták.
Az ősi Bakó-ház, a két öreg kidőltével, gazdátlanul állott.
A tető cserepei töredeztek, hullottak; a kémény mellett becsapott az eső, a tapasztóföldes hászija-pad felázott és nagy egérlyukak támadtak szanaszerte. A ház falát régen meszelték, talán öt éve, mikor a gazda, Bakó Mihály átköltözött innen a hatvanutcai temetőbe. A kémények kalapját félig lesodorta a szél. A homlokzatról hullott a vakolat. A hatalmas tölgyfakapu megereszkedett s ha üggyel-bajjal kinyitották, kiesett a sarkából s azután nem birták helyretenni.
Időközönként jöttek az adómegintések. Fizetni kellett, de senkinek sem nyilt ki a bugyellárisa. Dózsáné magát siratva jajongta, hogy a háború elvitte minden keresetét, mert az anyák négy éven keresztül nem szültek. Jóskának sohasem volt rendes állása vagy ülése; tizenkét hónapból kettőt-hármat a Mihály bérkocsiján töltött, azután megúnta s ment László bátyjához a hizlalóba, ott élősködött a disznókereskedő többi malacával; csakhogy őt nem lehetett se levágni, sem eladni. Földnek gyászterheképpen lógott ide-oda, mintha kiesett volna egy kereke. Miska pedig úgy érezte: ha a többi nem erőlteti meg magát, ő sem köteles. A kis Bakóné, míg élt, rendben tartotta a ház minden ügyét; most jöhet a kéményseprő, jöhet a vízvezeték óravizsgálója: nincs, aki alákanyarítsa a számlát. Alá ugyan alákanyarítaná Jóska is, de nincs hozzá «dohánya».
Kovácsné Juli, a táborszájú, jött-ment, mint az Orbán lelke. Minden héten bejelentett egy új vevőt, de nem hallgatott rá senki, mert meghalt az egyetértés. A legidősebb testvér, a presbiter, maga jószántából ki-kirántotta a sárba ragadt szekeret, de belátta, hogy ez így nem mehet sokáig; vagy el kell adni a házat és elosztani az árát hétfelé, vagy - amit ő jobb szeretett volna - megtartani valamelyik testvérnek és kielégíteni a többit. Mert Julinak abban az egyben igaza volt, hogy hárman élvezik a szülői hagyatékot, haszonélvezettel, a többi négynek pedig koppan tőle a szeme.
Beszélt Istvánnal, a vasútassal, meg Baloghné Marival:
- Az Isten áldjon meg benneteket, osztozzatok meg már azon a kis ingóságon, hiszen Kovácsné lassanként belehal. Majd azután kezembe veszem a ház ügyét.
István azt mondta rá nagy bölcsen:
- Te vagy köztünk a legidősebb, te hívd össze a testvéreket, te oszd el a hagyatékot igazságosan, mint egy presbiterhez illik.
- Jó, jó, - ingatta nagy kövér fejét a derék malackereskedő, - szívesen megteszem, de most anyira lefog az üzlet, ezek az angol kocák, hogy nem marad időm semmire. Ha várnátok májusig...
- Nehéz, nehéz, - sóhajtotta Mari, a hosszú, sovány, csontos asszony, nagyokat szippantva tetemes orrán a friss levegőből.
- Miért volna nehéz? - kérdezte László.
- Addig meg is halhatunk.
- Szabad az Isten mindnyájunkkal, - felelte bölcsen és vallásosan a kövér presbiter.
István, a vasutas indítványozta, hogy május elsején gyűljenek össze, mert akkor neki is szabad napja lesz, a többiek is rászentelhetnek egy félnapot.
- Május még messzecske van, - dörmögte a presbiter -, de hát nekem mindegy: ahogy ti akarjátok.
Megkérdezték a többieket: jó lesz-e május 1?
Nem fogadták el. Dózsánénak, Kovácsnénak, Mihálynak, Baloghnénak sürgősen kellett az a kis ringy-rongy, ami rájuk néz. A nagykezű, nagyfejű, tohonya Jóska közbe zörömbölt:
- Ha májusig várunk: nem marad tányér az edénytartón, kés, villa, kanál kibúvik a kulcslyukon, a vaskondérok a kürtőn át repülnek világgá, az ágyak pedig paplanostól, párnástól utaznak el Nyárittyenbe, ahol a zabot hegyezik.
Ez döntött. Mert Miska is észrevette, hogy napról-napra szűrődik a hagyaték. Hiába nézik a Dózsáné enyves kezét: nem látni rajta semmit, pedig - azt mondják - roppant ragadós.
Kovácsné, a táborszájú, irtózatos átkozódással mondta ki a szentenciát:
- Hogy az anyánk meghalt, az csak egy embernek jó üzlet: ennek a mocskos Dózsánénak.