Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · SPANYOL IRODALOM
Aki maga is tudja tapasztalásból, hogy gyakran a lelkileg megtört, belsőleg megrokkant ember is lehet mások szilárd lelki támasza, ha amazok még nála is gyengébbek, az szeretettel fogja olvasni Unamuno új regényét. (Regény - ezt a nevet talán nem is érdemli meg ez a rövid kis elbeszélés, amely in-24
Egyszerű, tárgyilagos az elbeszélés hangja, ahogy egyszerű kis emberek írják meg a nagy szent életrajzát, akinek közelében élniök adatott. Mert Don Mánuelt, a kis spanyol falu plébánosát nemsokára Jó Szent Mánuel néven fogják tisztelni a templomokban, szenttéavatási pörét már megindította a renadai diocézis püspöke - ezzel kezdődik az elbeszélés. Az elbeszélés első fele olyan keresetlen szavakkal beszéli el az istenhátamegetti faluban éldegélő pap életét, és olyan hittel, hogy az ember már-már azt hinné, Unamuno megtért; pedig még nem is olyan régen maga beszélte el, hogyan állott ellen a neotomista Jacaques Maritain kisértésének, aki néhány év előtt a reklám dobszavával térítette meg Cocteaut és ellene is ki akarta vetni hálóját. De nem; csakhamar kibúvik a lóláb; Unamuno túlságosan a XIV. században gyökerezik ahhoz, hogy ne legyen elkeseredett ellensége az Egyháznak, aminthogy az egész spanyol glóbus általában veszedelmesen multszázadbeli alapokon nyugszik.
Don Mánuel az apákat kibékíti fiaival, segélyezi a szegényeket, rőzsét szed a fázós kisfiú helyett, küzd a falusi gyermekhalandóság ellen. És ami a fő, mindenekfelett jó ember. Hivei rajonganak érte, mert érzik rajta azt, amit a latin nyelvek «a szentség szagának» neveznek. Élete valójában menekülés: menekül a magány elől: «A falu az én kolostorom. Hogy menthetném meg a magam lelkét, ha nem mentem meg előbb a falum lelkét?» - mondja. Don Mánuel életét egy fiatal leány beszéli el, Angéla, egyszerű lélek, aki teljesen rábizza magát gyóntatójára. Egy szép napon azután hazatér a leány bátyja, Lázaro - mindkét név szimbolum - Amerikából, és a hitetlen, modern fiatalember és a pap közt megindul a küzdelem, amelyből a pap kerül ki győztesen. Az egész falu aggódva figyelte a viaskodást és együgyű boldogsággal veszi tudomásul Lázaro nyilvános megtérését. De ugyanakkor a fiatalember bevallja hugának, hogy a pap rávette, hogy mutasson hitet; hadd nyugtassa meg ezzel a jámbor falusiakat. «Képmutatás? Nem, ez nem képmutatás: hintsd meg magad szenteltvízzel és hinni fogsz!» Mert Don Mánuel hite is csak ennyi, amint azt meggyónja Angélának, mikor az jön gyónni hozzá; Angéla feloldozza, és a pap szentség hírében hal meg.
Unamuno sejtetni engedi, hogy minden szent a Don Mánuel módjára volt szent, és hogy a hitetlen hit, amelyet a külsőség: a szenteltvíz és a miseruha kényszerít az emberre, semmit sem von le szerinte a szentség értékéből. Egy helyen még a marxi frázis is felcsendül: a vallás ópium a nép számára! - valamivel alább meg «Az élet álom» alapgondolata újjáelevenedik: az ember legnagyobb bűne az, hogy megszületett.
De szinte máris többet mondtam a könyvről, mint amennyit tartalmaz. Egy Wassermann, egy Stefan Zweig, egy Schnitzler, és mindazok az írók, akik kéjjel vájkálnak az emberi lélek nagy problémáiban, micsoda «pszichoanalitikus» regényt hoztak volna ki ebből a témából! Micsoda lelki komplikációk: Don Mánuel, Angéla, Lázaro lelkében egyaránt, egyenként és összesenként, kölcsönhatásaikban! De az igazán nagy írók szája nem habzik, ha «nagy problémákról» szólnak; valami titkos szemérem érzik a hangjukon, valami áhitatos húzódozás, ha mégis, akaratuk ellenére és kelletlenül
Ma, amikor még minden idők legprotestánsabb szellemét, Kierkegaardot is «öntudatlan katolikussá» akarják mosni, talán akad majd valaki, aki Unamunóról is bebizonyítja a