Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · SPANYOL IRODALOM

Bartomeu Roselló: RAMÓN PÉREZ DE AYALA

A spanyol irodalom tragikus sajátsága, hogy igazi értékei csak elvétve jutnak a külföld olvasóközönsége elé. Mistralnak olyan jelentéktelen íróval kellett megosztani a Nobel-díjat, mint Echegaray, akit ma már senkisem olvas; midőn pedig ismét spanyol írót akart jutalmazni a svéd akadémia, Jacinto Benaventenek juttatta a legnagyobb irodalmi kitüntetést. Benavente önmagát élte túl: több tucatnyira rugó darabjainak számát itt-ott szaporítja még eggyel, de a középszerűségen valójában soha nem emelkedett túl.

A külföld két spanyol írót kedvel különösen: Blasco Ibánezt és Unamunot: irodalmunk igazi értékei azonban mégsem ők, hanem elsősorban Pío Baroja és Ramón Pérez de Ayala. A baszki Pío Baroja újabban franciára is lefordított regényeiben a realista pikareszk-regény éled újjá; Pérez de Ayala is elsősorban regényíró, de az ő regényeiben sok a lírai és az elmélkedő elem. Spanyolországnak ma kétségtelenül ő a legreprezentatívabb, de egyúttal a legeurópaibb regényírója.

Első regényei, verskötete nem keltettek feltűnést: «A M. D. G.» című regénye tette ismertté a nevét 1907-ben. Egy spanyol jezsuita-kollégium életét elevenítette meg ebben a kis regényben palettája legsötétebb színeivel; egyes szereplői változatlanul léptek át az életből a regénybe; mégcsak nevüket sem változtatta meg az író. Mondják, hogy a századévforduló jezsuita-kollégiumának növendékei szinte mindannyian gondoltak arra, hogy regényformában beszélik el kollégiumi életüket; de igazi, vérbeli írónak kellett eljönnie, hogy ez a szándék tényleg valóraválhassék.

Talán mondanunk sem kell, hogy nem az «A M. D. G.» Pérez de Ayala főműve. Sokan a Belarmino y Apolonio-t tartják legjelentősebb regényének, mások a Tigre Juan-ban látják az író legmaradandóbb alkotását. Az előbbi két jóravaló vidéki cipészmester életét beszéli el: Belarmino üres óráiban filozófiával foglalkozik, Apolonio pedig amatőr drámaíró. A két fertályművelt embert dilettantizmusuk teszi tönkre, és mindketten a szegényházban fejezik be életüket.

Bizonyára túloznak azok, akik ebben a két regényhősben a spanyol szellemi élet szimbolikus megtestesítőit látják. A regény tárgyának összefoglalásával tulajdonképen semmit sem mondtunk annak igazi értékeiről. Ebben a regényben is, akárcsak a Tigre Juan-ban, vagy a két tapasztalatlan fiatal szerelmes életét tárgyaló Urbino és Simona-ciklusban általában, nem annyira a tárgy a fontos, mint inkább a kisvárosi levegő mesteri érzékeltetése, az asturiai kisváros, Pilares egész élete, Isten háta-mögötti önmagábazártságában, papjaival, szerzeteseivel, mesterembereivel. Egyes alakjai állandóan visszatérnek különböző regényeiben, akárcsak az író egy-egy kedvenc gondolata, motivuma. A La pata de la raposa (A róka farka) hőse Alberto Guzmán, fiatal regényíró, tele jószándékkal, európai szellemmel, reformgondolatokkal; de energiátlanságán legjobb szándékai is meghiusulnak. Alberto Guzmán ma már tradicionális alakja a spanyol irodalomnak; újabb kiadása Azorinnak, Martinez Ruiz Voluntad (rendkívül jellemző) című regényének. (Martinez Ruiz azóta Azorin néven, regényhőse nevén adja közzé műveit.) Egyéb alakjai - a jámbor, papirosszagú «felvilágosodott» filozófus, aki csak elvétve vet egy-egy pillantást a való életbe, amelytől olyan távol áll, már Unamunónál is felbukkan, akárcsak a különös onomatológiai játék: a mély meggyőződés, hogy a névadással már jelentékenyen befolyásoltuk az újszülött egész elkövetkezendő életét, még csak ezután kialakulandó jellemét. Egyéb problémák: a fiatal, gyámoltalan szerelmesek naiv tapasztalatlansága, az anyaság fájdalmát feleségével mindenáron megosztani kívánó férj, aki a Teremtés igaztalanságát látja a fájdalmak egyenlőtlen elosztásában, és ezért maga is ágybafekszik, hogy legalább lelkileg élje át a szenvedést, - vagy tüzes vassal sanyargatja önmagát a szenvedés vállalása kedvéért, kedvenc motivumai Pérez de Ayalának. Az asztúriai népélet szokásai élednek fel ezekben a részletekben, amelyeket a pszichoanalízis bizonyára örömmel analizálna.

Ha Pérez de Ayala nem is mérhető a legnagyobb európai írók, a Thomas Mannok és Proustok mértékével, művei kétségtelenül maradandó értékei a spanyol irodalomnak, de a világirodalomnak is. Főhibája a kompozicióérzék teljes hiánya: ezen a téren vetekszik a mai spanyol irodalom majd valamennyi, jelentős vagy jelentéktelenebb művelőjével. Még nem érkezett el útja legvégére; valószínű, hogy nemcsak eddigi, vagy húsz kötetre tehető oeuvrejét fogja újabb művekkel szaporítani, de megéri azt is, hogy az Ibánezek és egyéb, külföldön népszerű középszerűségek után Európa is megismeri.

(Palma de Mallorca)