Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
Lengyel Menyhért nem álmodó ember. Nem a plátói típusból való, amely filozófiai spekulációból megálmodik egy ideálisan szép világrendet és azért dolgozza ki, hogy az emberek elé egy eszményt állítson. Lengyel a realitás embere és a realitásból indul ki, abból a világból, amelyben él és amellyel lelke mélyén elégedetlen. Nem azért írt tehát utópiát, hogy önmagát és olvasóit egy jobb világ álomképével vígasztalja, hanem hogy kritikát mondjon arról a világról, amelyben élni kénytelen vagyunk. Hogy ez a kritika nagyon lesujtó, az nem fogja meglepni azokat, akik annak idején olvasták a Nyugatban vagy könyvalakban Lengyel
Abban az utópisztikus boldog városban, amelyet Lengyel elképzel és velünk is el akar képzeltetni, van egy alapelv, amelyben benne van a mi világunk kritikájának is az alapelve. Bármit akarnak csinálni, törvényt hozni, intézményt létesíteni, ügyet elintézni, első dolog megnézni, hogy csinálják ezt Európában. Akkor már nagyon egyszerűsítve van a dolog: csinálják az ellenkezőjét és jó lesz, amit csinálnak. Nem mondja ki, de folyton érezteti az író, hogy az az élet, melyet Európa él, az emberi ostobaság és rosszaság teremtménye. Mert mi az európai élet? Melyek azok a tényezők, melyek az európai ember életét meghatározzák! Halálfélelem és harc és háború. Az ember örökké a halálos ítélet tudatával szívében jár, mert életmódja célszerütlen az egészség szempontjából, nagyon is ki van téve mindenféle fertőzéseknek, a hibás életmódból eredő betegségeknek, időelőtti elkopásnak, ezer olyan hatásnak, amely az életet oktalanul megrövidíti. Ezért szüntelenül a halálra gondol, az élete rettegés, amely korán megöregíti és beletaszítja a pusztulásba. Rövid élete egész folyamán harcolnia kell mindenkinek mindenki ellen, a létfenntartásért, a pozícióért, az elért pozíció megtartásáért s ha ebben a harcban egy pillanatra is ellankad, akkor vége is van, az elesettek listájára kerül. Ebben a harcban többet kell támaszkodnia gonosz ösztöneire és indulataira, mint a jókra, tehát lénye eldurvul, elközönségesedik, eltompul az élet nemesebb szépségeinek élvezésére való képessége. Ezenkívül nemzetekre, osztályokra, csoportokra, felekezetekre van bomolva s ezek ismét csak szüntelen harcban és gyűlölködésben élnek egymással. A gyűlölségből pedig minduntalan rettenetes háború lesz, a legnagyobb ostobaság, amit a földön el lehet követni. A legszomorúbb pedig a dologban az, hogy az emberek mindezt tudják. Az orvostudomány már mai állása szerint is meg tudja mondani az életmódnak azokat a szabályait, melyek a betegséget távoltartják, az egészséget megőrzik, az életet meghosszabbítják. Hogy az egyes emberek és embercsoportok közötti harc és háború esztelenség és erkölcstelenség, ezt minden józaneszű ember belátja és tudja. És mégsem él senki úgy, ahogy a tudomány tanácsolja és mégis harcolnak és háborúskodnak az emberek, mert kötik őket a multból maradt elavult intézmények, eszmék, megszokások, hiedelmek és babonák, melyek alól az ember nem emancipálhatja magát. Életmódját, tetteit, egész életberendezését nem az észszerűség határozza meg, hanem ezek a megkötöttségek. Tudása tehát hiábavaló, nem tudja szerinte berendezni az életét. Csak egyszer kellene a zavaros indulatok és vak ösztönök helyében a tiszta észnek adni a kormánypálcát és megvalósulna az utópia, az a mennyország, amelyet kiki elképzel magának, a maga ízlése és főkép hiányérzése szerint.
Lengyel racionalista, tehát a maga mennyországát racionálisan képzeli el. Hisz a tudomány üdvözítő voltában, tehát a tudományt teszi meg az élet irányítójává. Az ő boldog városában a törvényeket valami tudományos akadémia állapítja meg számtalan tudós részletmunkájának gondos leszűrésével. Az élet apró dolgait, melyek oly nagyok, ha az ember boldogsága, vagy boldogtalansága függ tőlük, a technikai tudomány intézi el a lehető legkényelmesebben. A lelki élet zavarait, melyek a régebbi rossz élet csökevényeiként maradtak meg néhány emberben s véletlen tényezők hatása alatt a boldog város életrendjét veszélyeztető gonosz indulatok ébresztésére, konfliktusok teremtésére vezethetnének, a hallatlanul fejlett orvostudomány tisztogatja ki az ember szervezetéből. És igy tovább. Valaha a vallásba kapaszkodtak meg az emberek. És szenvedéseik és kétségeik között a vallástól várták a mennyországot az életen túl. Lengyel a tudományban hisz s ettől várja a mennyországot, az életen innen. Utópiája a modern ember elképzelése a mennyországról.
Ez a racionalizált mennyország lényegében ugyanolyan, mint a hívők naivul elképzelt mennyországa. A való élet harcaiban elfáradt ember elfordulása azoktól az életformáktól, amelyekben napjait tölti. Nagyon szép, nyugodalmas, okos, derült, temperált - egész sereg más elismerő jelzőt lehet még róla mondani. Csak élni nem volna jó benne. Olyan, mint az alkoholtalan pezsgő, amelyben minden megvan, csak az hiányzik, amiért isszák: a mámor. Szenvedély, indulat, bűn, bizonytalanság nélkül az élet nem élet, - ezek adják meg azt az izgalmat, érdeklődést, elragadtatást, azt az életfelettiséget, ami az élet legfőbb érdekét teszi, amiért érdemes szenvedve is, küzdve is, kétségbeesés és reménykedés között hányódva is, élni. A szenvedés-okozó komplikációk is szervesen hozzátartoznak az élet lényegéhez. A halálfélelem kell ahhoz, hogy érezzük az élet értékét. Lengyel boldog városában nincs irodalom, mert kiapadtak a témái s nagyon kevés tere van a többi művészeteknek. Ez mutatja ennek a boldogságnak a kibírhatatlan egyhangúságát. Nincs mélysége és magassága. Az ember olyan volna benne, mint a gondos és szakértő kertész által nemesitett és szakszerűen ápolt virág a szépen elrendezett kertben. Nem ismerné a viharokat, tehát nem ismerne semmit.