Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Gombosi Ottó: EDWIN VON DER NÜLL: BÉLA BARTÓK
Ein Beitrag zur Morphologie der neuen Musik (Mitteldeutsche Verlagsanstalt, Halle a/S)

A modern zenéről szóló könyvek, brosürök és cikkek hatalmas áradatában alig akad több egy tucatnál, amely a homályos érzések frázisbaöntésén túlhaladó pretenzióval közeledik anyagához. A modern zenének alig van zenei szempontból eredményt felmutató irodalma, holott szociológiai kötöttségeit száz oldalról is megkonstruálták már és ethos-át a veséjéig ismerni véljük. Mindenképpen örvendetes tehát, hogy Edwin von der Nüll, aki eddig már néhány komoly cikkel lépett a nyilvánosság elé, elérkezettnek látja az időt, hogy a zenei anyag természetének megvizsgálásával végre az elméleti alapot is megadja a további kutatáshoz és interpretáláshoz. Hogy éppen Bartók zenéjét választotta demonstrálásainak anyagául, az nekünk, akik ismerjük és szeretjük ezt a zenét, nem meglepő. De a munka szempontjából is a legtöbb eredménnyel éppen Bartók zenéjének vizsgálata járhatott, hiszen a géniusz teremti a törvényt, amelyet megismerni igyekszünk. A vizsgálódás alapjául Bartók zongoraművei szolgálnak. Ezt a korlátozást nemcsak a könyv megszabott terjedelme igazolja, hanem az a körülmény is, hogy Bartók számára is, akárcsak Beethovennél, a zongorakompoziciókban kristályosodnak ki elsőül törekvései és kísérletei.

Nehéz feladat e könyv erényeit és gyengéit a nem-zenésszel érzékeltetni. Vizsgálódásai annyira az elvont zeneelmélet terén folynak, hogy még a szakembernek is résen kell lennie, ha az analizisek fínomságait - és tegyük mindjárt hozzá: tévedéseit - követni akarja. Nüll minden formát bevett formasémákra vezet vissza és minden harmonikai jelenséget a klasszikus elmélet rendszerében gyökereztet. Hallatlanul komplikált leszármaztatások következnek ebből, ami még nem volna olyan nagy baj; de ez a visszaegyszerűsítési törekvés sokszor nem láttatja meg a fától az erdőt és néhányszor evidensen téves eredményre vezet.

Az ilyen túlmagyarázások a problémák felállításából, illetve a tudományos módszer mikéntjéből fakadnak. Nüll igen fiatal ember, aki könyve írásakor még bizonnyal osztotta azt a hitvallást, amely minden fiatal ember tudományos gondolkodásában egyideig döntő szerepet játszik: hisz az abszolút igazság elérhetőségében, a maradéktalan analizisben: abban a matematikai tételben, hogy a részek összesége egyenlő az egésszel. Az ilyen alapokon nyugvó mégoly pontos és fínom analizis azonban, még ha mindenképpen 100 százalékos igazságot is ér el, époly távol esik a véglegességtől, a megmagyarázhatatlantól, mint az anatomus boncolása a homonkulus-gyártástól: hiányzik belőle az élet. Az analizis a szellemi tudományoknak műhelytitka és az író magánügye: tisztára csak az anyag megismerésére szolgál. A megoldandó problémák mindég az élet, a folyamat, a reláció problémái. Az egyes akkordforma önmagában nem mond semmit; vizsgálandó szerepe az egészben: az a szellem, amely előhívja, alkalmazza és nélkülözhetetlenné teszi.

Engedtessék meg még egy példával reávilágítanom a problémára. Nüll a bartóki melodika szemléleténél és a harmoniák tonális besorozásánál nagyszerűen meglátja a tonalitás új fogalmazását. Ez könyvének egyik kimagasló eredménye. Mihelyt azonban az egyes elemeket vizsgálja, olyan komplikált megoldásokat ad, amelyek ugyan igazak, de nem jelentenek semmit. Pontosan megmondja, hogy egy bizonyos szakaszon a dur hangnemet mixolyd szept és lyd quart színezi, sőt esetleg tiszta és lyd quart egyidejüleg fordul elő; beszél általában az egyházi hangnemek térhódításáról, de teljesen elmulasztja észlelni azt, ami e különös - többnyire magyar, román, tót befolyás alatt álló - hangsorok lényeges tulajdonsága: hogy t. i. nem egyházi hangnemek, mert nélkülözik ezeknek sajátos mozgásformáit; ellenben új, ismeretlen hangnemek és dallamcsaládok, amelyeknek egyéni törvényeik vannak. Az ilyen fínom, de elhatározó jelentőségű különbségek felismerése tisztára a módszeren múlik. Végeredményben mindent vissza lehet vezetni ősibb formákra. A cél azonban nem a pedigré, a harmóniák családfájának rekonstruálása, hanem az eleven művészi alkotás titkának ellesése.

Amit Nüll nyújt, az becsületes és alapos munka, sok részleteredménnyel. Néhány meglátása maradandó becsű, egész törekvése páratlanul bátor és céltudatos. Nem volna igazságtalan, ha majdan ettől a könyvtől dotálnák a modern zenével való foglalkozásnak egy újabb, jobb és eredményesebb fejezetét. Hogy e könyv ismertetésének alkalmából a Bartók-irodalom (és általában a zenetudományi irodalom) újszerű feladataira is reámutattam, az szóljon sokkal inkább mellette, mint ellene. Melegen ajánlhatom Nüll könyvét minden olyan komoly érdeklődőnek, aki valamennyire járatos a zene elméletében és az eredmények érdekében hajlandó kritikai szemmel végigvenni az elemzéseket is.