Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Komjáthy Aladár: BERGSON: TEREMTŐ FEJLŐDÉS
Fordította és bevezetéssel ellátta dr. Dienes Valéria

A Teremtő fejlődésben Bergson keresi azt a gondolatsort, amelynek kiinduló pontja: «Az eszmélet közvetlen adatairól» szóló doktori értekezés. (Magyarul megjelent ugyancsak Dienes Valéria fordításában «Idő és Szabadság» címen.)

A Teremtő fejlődés írója hatalmas feladatot tüz maga elé. Keresi azt a döntő különbséget, amely elválasztja az élőt az élettelentől, a szervezettet a szervezetlentől. Sőt megkísérli az élet kialakulásának, későbbi tagozódásának és általános törekvésének megrajzolását. Feladata annál nehezebb, mert felfogása szerint a megoldásnál nem támaszkodhatunk az értelem hathatós segítségére. Az értelem Bergson szerint a természetnek csak egy terméke a sok közül. A természetnek része lévén, nem ölelheti fel az egészet, annál kevésbé, mert tulajdonképpeni lényeges hivatása az élő hasznos cselekvéseinek előmozdítása és irányítása az anyagi világ keretei között. Az értelem igazában csak a szilárd testek honában van otthon, ahol a lényegükben rejlő geometria és az ebből absztrahált logika segítségével válik urrá. Amint azonban mind fluensebb tartományok felé haladunk, annál bizonytalanabb lesz működésében, hogy véglegesen csődöt mondjon a szervezet, a lélek megértésénél.

Ez nem is csoda, mert az anyagi világ és a lélek világának jelenségei homlokegyenest ellenkező viselkedést tanusítanak. Bergson szerint az anyagi világ legfőbb jellemzéke a determináltság, mely az ok-okozat rendjén nyilvánul. Azonos okok azonos okozatokat hoznak létre, a kezdeti feltételek szigorú egyezése a folyamat szigorú azonosságát eredményezi. Az anyagi világnak lényeges törvénye tehát az ismétlődés. A fizika tér-idejében ugyanaz a konfiguráció tetszőleges sokszor visszatérhet. (Közbevetőleg meg kell ugyan jegyeznünk, hogy a fizika fejlődésének legutolsó fázisa már nem áll a szigorú determináltság jegyében, különösen, ha úgynevezett elemi folyamatokról van szó. Mindinkább az a felfogás tör útat, hogy ebben a tartományban csak várható valószínűségekkel találkozunk. Pl. egy kiragadott elektron sorsa bizonytalan. Törvényekről csak akkor beszélhetünk, ha igen sok elektron vesz részt ugyanabban a fizikai történésben. De mikor a «Teremtő fejlődés» 1907-ben megjelent, ezek az eszmék mai formájukban elképzelhetetlenek voltak s így Bergson nem is tarthatta számon őket.

Mi jellemzi ezzel szemben a lelki folyamatot? Az oszthatatlanság, szétvághatatlanság. A valóságos tartam, amelyben Bergson az eszmélőnek, az élőnek legfőbb jellemzékét találja, nem bontható egymáson kívül fekvő részekre, mint az anyag, nincsenek ismétlődései, minden pillanat más, mint az előző, gazdagabb, mert benne van az egész mult.

A mult, mint emlékezet, állandóan a jelenbe tolul, folytonos egymásbahatolással van dolgunk, szerves növéssel. Nincs determináltság. A valóságos tartammal a szabadság világába lépünk. A fejlődés útja, fordulatai nem adhatók meg előre, meglepetésekre számíthatunk. Ha ezt a megállíthatatlan folyást megkíséreljük részekre bontani s így vizsgálni - mint az értelem teszi az anyaggal - már meg is hamisítottuk igazi valóját, anyagiasítottuk, s innen a mérhetetlen nehézségek az élet és a lélek problémáinál.

Dehát akkor van-e egyáltalán alkalmas vizsgáló műszer ezeknek a folyamatoknak a megismerésére, ha az értelem nem az? Bergson azt feleli: igen, és pedig az intuició. Ahelyett, hogy kívülről kiséreljük meg belehatolni az élet és a lélek jelenségeibe, egyetlen, lendületes erőfeszítéssel beléjük kell helyezni magunkat, mondhatnók azonosulni velük s ezzel az együttérző (sympathicus) módszerrel megragadni leglényegüket. Persze nem könnyű művelet! S ami még rosszabb, az erre irányuló kísérletnél mindenki magára van hagyva, egyedül kell a feladatot megoldania. Mivel ugyanis az intuició, fogalmánál fogva, az értelemmel nem magyarázható, nem lehet tudományosan megadni, hogy milyen módon, melyik úton lehet hozzá eljutni. Vagy sikerül, vagy nem. Az intuició bergsoni, antiintellektuális felfogása s így leglényegének szükségszerű közölhetetlensége, továbbá az értelem bizonyos fokú degradálása ebben a filozófiában, okozta, hogy Bergson gondolatai meglehetősen erős kritikát hívtak ki. Ez a kritika annyiban jogos, hogy az egész tudományos gondolkozás hamarosan válságba jutna, ha nagy számban vezetődnének be olyan fogalmak, amelyek, hogy úgy mondjuk, csak szubjektive, meglehetős bizonytalanul vannak meghatározva s így a tudomány precíz, félreérthetetlen fogalomalkotásokra irányuló törekvéseit tekintve, nem alkalmasak arra, hogy a tudományos kutatás kollektív erőfeszítéseinek tárgyai legyenek. Ebből a szempontból bizonyos értelemben azt mondhatnók, hogy az intuició antiszociális fogalom, az egyén és nem a közület használatára készült.

Mégis nélkülözhetetlen és szerepe például igen lényeges az emberi alkotás folyamatának magyarázásánál. Bízvást állíthatjuk, hogy a művészt valóban az intuició vezeti s Henri Poincaré is, a nagy matematikus, korunk egyik legragyogóbb elméje, mikor megkérdezték munkamódszeréről, csak annyit tudott mondani, hogy legtöbbször, céltudatos, sokszor hosszú ideig tartó, de in statu nascendi csaknem mindig sikertelen erőfeszítések után az eredmény hirtelen intuició formájában készen adódott számára. Mások is hasonlóan nyilatkoztak.

Bergson felfogásában van valami grandiózus. Miután végigvizsgálja az összes fejlődéstani elméleteket (Darwin, Lamarck, De Vries stb.) s úgy találja, hogy sem a gép, sem a célszerűség tana nem képes magyarázni a tapasztalati tényeket, amiket az élők világa elénk tár, megtalálja a kivezető útat az egyetemes életlendület gondolatában, amely megmarad és szerteoszlik a fejlődésvonalakon. Az életlendületnek köszönhető, hogy a világban megjelenhetett az eszmélet, amelynek két lényeges nyilvánulása van: az ösztön és az értelem. Szerepüket és kölcsönös vonatkozásukat remekül jellemzi Bergson következő meghatározása: «Vannak dolgok, melyeket egyedül az értelem képes keresni, de melyeket magától nem fog megtalálni soha. Ezeket a dolgokat csak az ösztön találná meg, de nem fogja keresni soha». Az ösztön bizonyos igen szűk korlátok között biztos és csalhatatlan, az értelem ellenben mozgékonyabb és tartománya hatalmas kiterjedésű. Az eszmélet viszont nem tudott volna létrejönni, ha előzőleg az élők világa két részre nem szakad: növényekre és állatokra. A növény energiafelhalmozó rezervoár s miután az energiát a klorofill-működés segítségével a Földön mindenütt jelenlévő levegőből transformálja, szükségtelen, hogy mozogjon s így helyhez van kötve. Az állat ellenben csak vagy növény, vagy más állat elfogyasztásával képes szükséges energiakészletét megszerezni s ezért helyzetét változtatnia, azaz mozognia kell. A megszerzett energiát az állat azután cselekvésekben használja el.

Világos, hogy az eredendő életlendület tételezése egyet jelent a külső világ létezésének elfogadásával. Bergson kétségtelenül a realizmus talaján áll, sőt úgy képzeli, hogy ez az életlendület az egész mindenséget áthatja.

Hogy működik és érvényesül most már ez az «élan vital?» Nem önmagában, hanem csakis az anyagokhoz kapcsolódva, amely akadályozni igyekszik eredeti tendenciájában. Az életlendület számára az anyag valami hálóféle, amelynek szemcséin áttör ugyan, de nem komoly nehézségek nélkül. Útja felfelé visz, az anyag mozgása ellenben lefelé hulló. Az élők világának struktúrája a két ellentétes mozgás harcának eredménye. Ki nem gondol ennél a pontnál a mythológiára, amely szerint jó és rossz istenek küzdenek egymással és derék, nagylelkű hősöket gonosz és alattomos cselszövők veszélyeztetnek? A régi népek naiv világképét bizonyos értelemben így rehabilitálja Bergson, a sejtelmek és szimbólumok helyébe persze a tudomány tényeiből levont, előtte kétségbevonhatatlannak látszó következtetéseket téve.

Egyáltalán az egész könyv nem nélkülöz valami nemes értelemben vett költőiséget. Az élet fejlődésére, illetőleg az életlendületre vonatkozó részek tanulmányozásánál pedig a bírálónak egyenesen az volt az érzése, hogy valami hősi, gyönyörű eposzt olvas. Ezt az érzést csak intenzívebbé tette a fordítás tökéletessége, amely szinte maradéktalanul adja vissza Bergson közismerten híres stílművészetét.

Meggyőződésünk, hogy Dienes Valéria évek munkáját fektette a könyv átültetésébe. Erre csak a szerző iránti csodálat s a tárgy iránti szenvedélyes szeretet képes. Érdemei Bergson gondolatainak megismertetése s műveinek lefordítása körül elévülhetetlenek. Meg kell köszönnünk neki, hogy a mai földhöztapadt korban tökéletes magyarsággal szólaltatott meg egy nagy idealistát. Akadémiánké pedig az érdem, hogy a könyv magyarul megjelenhetett.