Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Péterfy Jenőt nem a színház iránti érdeklődés tette színházi kritikussá s nem valami dramaturgiai meggyőződés propagálásának vágya. Sohasem titkolta, hogy sokkal köznapibb ösztönzés vitte rá, hogy beálljon színházi kritikusnak s még kevésbé titkolta, hogy ez a mesterség terhére van. A
Szigligeti Ede féléve halott volt, Paulay Ede most kezdte a Nemzeti Színház igazgatását - 1879 október 12-ről van keltezve Péterfy első kritikája. A színház házi drámaírója Csiky Gergely volt; minden évben került színre legalább egy darabja. A műsoron egyébként a Dumas-Sardou-Pailleron kor francia drámái uralkodtak s Csiky is ezekhez szegődött tanítványul, amint első romantikus stílusát levetkezte. A Rákosi-Dóczi-féle új romantika is próbálgatta fenntartani életét. Ezenkívül ott volt az obligát klasszikus műsor, Shakespeare, Moliere, Goethe, Lessing, Racine stb. Az utóbbiaknak Péterfy inkább az előadásait kritizálta, amit sajnálnunk kell, mert bizonyára érdekes mondanivalói lettek volna például az Othellóról vagy a Macbethről. Kritikai vizsgálódásainak két lényeges szempontja volt: a szervesen felépített és következetesen végigvitt cselekvényt s a lélektanilag hű jellemrajzot reklamálta mindig az íróktól. Ismeretes, hogy ez a két mérték a Gyulai-Péterfy-iskola csaknem kizárólagos értékmérője volt. Ma is érvényes mértékegységek, de már nem olyan kizárólagosak, ma már ismerünk más mértékeket is. Péterfy leghatározottabban az ellen küzdött, ami ellen küzdeni fog nyilván minden idők kritikája, amíg színház lesz: a drámai hatásnak a színpadi hatás alá rendelése ellen, a technikai fogásoknak a költői igazság rovására való elburjánzása ellen. Mint minden igazi kritikus, ő is a művészet képviselőjeként szól s ha a művészet és a siker között ellentmondás mutatkozik, az előbbinek pártjára áll. Érdekes ebben a tekintetben például Sardou drámáiról való ítélete. Kimutatja, hogy a drámai érdek nem az alakok jellemében, hanem az író által belevitt mesterséges érzelmi összeütközésben rejlik s felfedi azt a színpadi ügyességet, mellyel az író a darab alapgyöngéit el tudja takarni. A végső ítélet: nincs is egyéb igaz Sardou darabjaiban, mint szerzőjének rendkívüli színpadi ügyessége. Akkor talán, Sardou fénykorában, ezt nem hitte el mindenki Péterfynek. Ma már mindenki tudja, hogy Sardou ezért avult el olyan tökéletesen. Egy ma is aktuális kontroverziában foglal állást Péterfy: a költő és rendező közötti vitához a meiningiekről szóló cikkében, megrója a rendezés túlbuzgalmát és önkényét a költővel szemben s erre a ma is helytálló eredményre jut: «A rendezés modorának változnia kell a darabok szerint. Ahol a díszlet többet ér, mint a darab, vagy hol figyelmünket nem elsősorban a dráma fejlődése köti le: ott a rendező jól teszi, ha a szöveg legcsekélyebb útmutatását céljaira felhasználja s néha a helyzetek unalmáért festői csoportozatokkal, szép, korhű díszletekkel, a részletek élénk kidolgozásával kárpótol. Ahol azonban a darabban a költő szelleme hatalmas, ott a rendező hagyja a költő kezében az első hegedűt, ő maga szerényen csak a kíséretre szorítkozzék.»