Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám · / · FIGYELŐ
A századforduló egész Európában az irodalmi kalandozások kora volt. A széteső korízlés alól kiszabaduló egyéniség arra megy, amerre vállalkozó kedve viszi; a legellentétesebb irodalmi törekvések sarjadnak ki ugyanabból a talajból; mint az ájuló ember agyán egész élete, úgy cikázik át az emberi szellemen minden lappangó lehetősége. Az irodalom a kifejezés-változatok széles skáláját futja végig; a szellem kedvenc tudománya: a pszichológia az egyes ember külön igazságát, úgy igazolja a művészet, törik-szakad, a külön jelleget. Az eredetiség tombol, a szellem azonban agonizál.
Magyarországon ezt a szellemi fényhasadást speciális körülmények teszik még föltünőbbé. A korízlés összetartó ereje itt még kisebb; a mult századból itt feledkezett esztétikai szokásmondások nevetségesen időszerűtlenek. A művész nem fél többé a régi foghijas esztétika marásától; a társadalomban viszont ezerféle új nyugtalanság mérge kering; egymással érintkezésbe került, de el nem gyúrt embercsoportok keresik az írói kifejezést, a kívülről bezúduló irodalmi újdonságok, a lélekbe nézés új szenvedélye, erősödő osztálymozgalmak szinte maguk előtt tolják íróikat: itt az ünnep, melyen minden talpraesett apród lovaggá üttetheti magát. Az írók alig tudnak valamit egymásról; mint «hol az olló»-hoz elhelyezkedő gyerekek: az idő tapsjelére mindegyik a maga fájához rohan s nem nézi, hová rohant a többi. A hivatalos rosszakarat hiába veri őket össze egy laphoz, esetleg egy kávéházba, elvi összehangolódásra nincs idő: az írók nemcsak új műveket írnak, mindenik új esztétikát hoz: felfogásuk irodalomról, az alkotás céljáról, értelméről mindmáig összebékíthetetlen maradt. Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, (Kassákról, Szabó Dezsőről nem is szólva) nemcsak távoleső egyéniségek, de egymás számára lefordíthatatlan esztétikai rendszerek is. Az 1908-as nemzedék a magányosok nemzedéke: csillagkép, amely idegen naprendszerek levált bolygóiból verődött össze.
Csoda-e, hogy e nemzedék kritikusai közül ép a jóhiszeműek sosem szánták rá magukat, hogy egy következetesen tartott gócból figyeljék az irodalom jelenségeit. E kor kritikusa nem lehetett más, csak liberális: szerinte nincs az irodalmi alkotástól független esztétika; minden alkotás fölött saját törvénye ítél. Míg az írók nehezen fékezhető türelmetlenséggel figyelték egymás idegen rendszerét, a kritikus angyali tökélyre vitte a türelmet. Nem akar, mert nem is akarhat az írói törekvések közt értékkülönbséget tenni. Neki minden írói törekvés jó, ha erős szellem áll mögötte. Beéri azzal, hogy megértse és megmagyarázza a törekvést: amit mér: az író elemi ereje, «tehetsége». S oly korban, midőn egymással összebékíthetetlen irodalmi törekvések mögött egyenrangú szellemi tőke áll s az írói törekvések természetes kiválasztódása még nem kezdődött meg: ez a türelmesség az egyedüli tisztességes kritikai álláspont: a kaméleon esztétika nem lakáj alkalmazkodás, hanem a tehetséggel szemben felelős szemlélődő kényszerű szempont-vándorlása.
Ennek a kornak nincs esztétikai kilátópontja; a kritikusnak oda kell mennie minden hegy alá, ha meg akarja nézni s ars poeticája egyetlen tagadó mondatból áll: nincs ars poetica, mindent szabad, ha meg tudod csinálni.
Egy idő óta mintha nem lenne ilyen természetes ez az engedékeny kritikai elv. Az 1908-as nemzedék írói, akik kiváltották, egyre nyugodtabban ülnek irodalomtörténeti szobortalpaikon; új tehetségek tüntek fel, akiknek a műveiből a divatos irodalmi törekvések rohamos selejteződésére kell következtetni; nemzedék, amely épúgy rákényszeríti a kritikust a válogatásra, sőt türelmetlenségre, mint elődei az elfogadásra és engedékenységre.
Ez a nemzedék, hogy egy szóval jellemezzük: negative alakult ki. Ami összeköti őket, nem annyira közös szándékaik, mint közös megvetésük.
Az 1908-as nemzedék egymástól idegen, de egymással szemben legalább következetesen elhatárolt, tiszta szellemek társasága volt. Mögöttük azonban képtelen zűrzavar támadt. Az egyéniséghez kötött esztétika, mihelyt kiolvad a nagy egyéniségből: zavaros és zavart támasztó elem s ahol egyszerre nem egy, de hét-nyolc ilyen alkotójából kiolvadt, torz-esztétika kezd fortyogni, keveredni, az ízlés-anarchia elkerülhetetlen. Ami az 1908-as nemzedékben tarkaság volt, a háború után fellépő írókban színzavarrá fokozódott. A fiatalok közt minden előttük járt íróból egy-egy ragály lett: Ady-, Babits-, Móricz-, Kassák-ragályok tizedeltek, Szabó Dezső tömegtemetőket töltött meg. Az előző nemzedék fékentartott ízlésellentétei féktelen túlzásokban csaptak ki: az elbúsult fajmagyarok, a pesti franciák, a kollektív verselők, a műrímelők, a mindent elolvasók, a faluhoz visszatérők, a zsidó neokatolikusok szektája, mint bomladozó francia négyes párjai komikus összevisszaságban tévelyegtek egymás körül.
A fiatalember, aki ekkortájt vágott neki az írósorsnak, szörnyű járványzónán tört át, ahol egyszerre pusztított az irodalom minden gyermekbetegsége: vörheny, gyermekbénulás, szamárköhögés. Egyeseket, mint a burokbanszületett Erdélyit, az anyatejjel beléjük csöppentett ellenállás védett meg, mások elég erősek voltak, hogy mindent kiheverjenek. Azoknak, akiket a szellem kegyetlen kiválasztása meghagyott, ha nem is ideáljaikban, de ízlésükben rokonokká kellett válniok. Egyfajta lett az immunitásuk: a megvetésnek azok a visszaütő reakciói, melyekkel a kor ízlésbetegségeit műveiktől távoltartják.
Másoknak is feltűnhetett, hogy e nemzedék két hulláma közül (az első 1920, a második 1925 után jut szóhoz) a második mennyivel több életképes írót dobott föl. Pedig mind a két csoport tagjai egykorúak, a harminc körül járnak, de míg az elsők közt több volt a beugró, az irodalmi példák alapján spekuláló, akik siettek a kínálkozóhoz csatlakozni, s azt a legújabbat markolták meg, ami leghamarabb lett régi; a késők, a magukat ösztönösen tartók, bár látszólag lassabban értek, alaposabban szenvedték át az érés kínjait, kiugrásuk pillanatában már immunizáltak, egy-kettőre az élre jutnak s félig letört, elrekedt bajtársaik közül is magukkal rántják a szívósabbakat.
Abból a sokirányú megvetésből, amely nélkül a kor zűrzavarán nem igen lehetett átlábolni, aránylag szigorú, a századelejihez képest egynemű ízlés alakult ki, amelynek a fegyelmező körébe egyre többen szívódnak be. A kritikus, aki ennek az ízlésnek a szellemét akarja tudatosítani, visszautasítás és elfogadás elég biztos, már-már idegekbe rögzött reakcióira hivatkozhat. Az elé kerülő írók jobbjai, ha más-más csillagot követnek is, egy talajon járnak. Értéktelenebb kortársaiktól ép az különbözteti meg őket, hogy nem követnek külön külön esztétikát; az a szempont, amelyik az egyik előtt jó volt, a másik előtt is jó maradt; egymás szempontjai alatt is helytállanak. Írók, akik mintha beszélni sem tudnának egymással, műveikben váratlanul
A régi kor embere, aki, mint ifjan, ma is az eredetiségre esküszik, megütközhetik egy ilyen ars poetica ígéretén. Mi szüksége az irodalomnak írott vagy iratlan ízlés-kódexekre, a tehetség úgy is átlép a törvényeken! Csakhogy nem mindig lép át. Vannak korok, mint a Malherbe, Kazinczy, Gyulay kora, amikor kíváló írók fognak össze, hogy a bizonytalan ízlést megszorítsák. A tehetség nem föltétlenül lázadó, lehet fegyelmező is. Választani: van annyira a szellem emberéhez méltó, mint korlátokat dönteni. Egy ízlés-robbantó irodalmi kor fényesebb egyéniségekkel parádézhat, de a nemzedék, amely megvetésen és lemondáson edzette magát s nem több, de napról-napra kevesebb akar lenni, kevesebb szelleme kiolvadt salakjával, nemcsak műveket ír, de szorosabb szellemi közösséget: egy-hangolású kultúrát készít elő.
[+]