Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám
A plébánost ágyban találták. Reggel ismét gyöngeség fogta el s fekve maradt. De azért igen szívesen fogadta őket.
- Nagyon örülök, - mondotta, - hogy megcsinálják az új kálváriát, legalább, ha meghalok, rendben, tisztán hagyhatom magam után a templomot s a templom tájékát. Bizony, öreg vagyok már, édes lányaim és kedves festő úr, nem tudok csak mosolyogni, meg simogatni, maholnap már ez is nehezemre lesz.
Leviát ekkor előhozakodott tervével. Az özvegyek aggódva nézték, amint a plébános úr elgondolkodott. Szégyelték is magukat hiúságuk miatt, s nem nagyon reménykedtek, de azért nagyon fájt volna nékik a visszautasítás. Titokban szerettek volna ágyához borulni s úgy könyörögni néki, ám ez illetlenség vagy erőszakosság lett volna. S akkor különösképpen nem lennének méltók arra, hogy az Úr körül álljanak a képen.
- Maga a gondolat, - vélekedett a plébános, - nem volna sértő. Hiszen értem, kedves festő úr, örömöt akar szerezni kedves lánykáimnak... De... - s itt elhallgatott s megint elgondolkodott, mire Leviát tüzesen kezdett beszélni s végül még azt is megemlítette, hogy Rafael madonnáihoz s egyéb isteni tárgyu képeihez Róma előkelő hölgyei szolgáltak mintául.
- Úgy, úgy kérem, - mosolygott a plébános, - de az Róma volt, s bizonyára nem sértem meg a művész urat, ha mondom, hogy az Rafaello volt, a pápa kedvence, s azok a hölgyek Róma legelőkelőbb hölgyei voltak. Mi azonban Ágasházán vagyunk, én csak egy kiérdemesült plébános vagyok az Úr és a sír előtt, kegyed itt egy idegen piktor, s bár én szeretem a festő urat és az édes lányaimat is, ők csupán szegény özvegyek, aztán a kép is közpénzen készül, mindez nagyon meggondolandó. - Hangjából itt szelíd szemrehányás csendült ki, hogy ime, halála előtt egyszerre ily ügyekkel zaklatják lelkiismeretét, s így folytatta:
- Legfőkép azonban tessék elképzelni, mi történik, hogy ha majd mindenki látni fogja, hogy ez itt Kovácsné, ez itt Méhesné, ez Virágné. Bizony, kedves festő úr, akkor majd ahelyett, hogy Krisztushoz emelkednének fel lelkükben a hivek, csak az asszonyokig fognak jutni s azokra is csak ujjal fognak mutogatni. Itt örömet szerez, de amott, ki tudja, mennyi visszásságot...
Leviát bólogatott.
- Teljesen igaza volna a plébános úrnak, ha ő az özvegyek arcképeit föstené Jézus köré. De ő nem így gondolja. A képzelet s ihlet csupán megpihenni száll a valóságra, úgy, teszem fel, mint a madarak, mikor a tengeren átkelve, az árbócok csúcsára telepednek egy-egy rövidke pillanatra. Ő is, amíg átrepüli az utat a jerusálemi asszonyokig, így fog le-leszállni az özvegyek arcára. S mint azok a madarak, csak a legmagasabb csúcsát érintik a hajónak, úgy ő is a leglégiesebb, legmagasabb lényegét, természetük csúcsát fogja csak érinteni. Arcukban csak azt az arcot, amely minden özvegyben méltó arra, hogy az Üdvözítő körül álljon s hallgassa vigasztalását.
A plébános megerőltetett figyelemmel hallgatta Leviátot.
- Tehát úgy gondolja, kedves festő úr, hogy nem lesznek felösmerhetők az én édes lánykáim?
- Úgy van, - felelte szilárdan Leviát, - csak ők saját maguk fogják tudni felösmerni magukat.
A plébános fáradtan bólintott. A nagy figyelemtől, amellyel Leviátot hallgatta, úgy ellankadt, hogy hátra kellett dülnie s szemét le kellett húnynia.
Leviát jól látta, mily gyönge az öreg ember, s habár részvéte kínjaiban ajkát harapdálta, mégis maradásra kényszerítette magát.
A plébános végre felnyitotta szemét, letörölte homlokát, arcát:
- No, - mondta, - rendben vagyok megint egy időre.
Majd visszaemlékezve Leviát beszédjére, így szólt:
- Tehát majd csak ők maguk ösmernek magukra... úgy-e, így mondotta, kedves festő úr...
- Igen, - erősítette Leviát, - csak ők maguk. Valójában én az
- Értem most már, egészen értem, - mondotta halkan s fáradtan a plébános, - így már szép dolog lesz. Magasrendű dolog. Isten segítse, édes fiam! Isten veletek, kedves lánykáim...
Leviát és az özvegyek boldogan vonultak hazafelé.
S amerre mentek, hol itt, hol ott szólították meg őket a kapuban álldogálók, vagy az ablakban könyöklők. S kérdezgették: vajjon mi készülődik? Vagy talán csak a plébános urat látogatták, mert hogy beteg? Aztán meg kicsoda ott az a fiatalember a Giza nénével?
Az özvegyek boldogan mosolyogtak. Nagy dolog készül, csak annyit mondhatnak, hogy hires nagy festő ez az úr s a kálváriaképek festését beszélte meg ép az imént a plébános úrral. S hogy ők mit kerestek ottan. Az özvegyek válasz helyett csak titokzatosan összemosolyogtak s fürgén tovalibegtek...
*
Lassan aztán kialakult az özvegyek csoportja.
Az asszonyok tétován bámultak a képre. Ó Istenem, milyen csalódás! Sehogysem tudták felösmerni köztük magukat! Fájt nekik ez, nagyon és mégse szóltak róla. Inkább csak arról beszéltek, hogy milyen különös arcuk van ezeknek az asszonyoknak... Hiszen még csak nem is sírnak ezek! Vagy talán már sírni se tudnak? Annyira fáj nekik az Üdvözítő? De nem bizony. Arcuk egészen száraz. Aztán mintha meg volnának merevedve. Talán már szivük készül megszakadni? De ez se látszik igazán, mert máskor, mintha mosolyognának.
Majd meg úgy tűnt nekik, hogy se nem mosolyognak, se nem készül szivük megszakadni, hanem inkább mintha igen várakoznának valamire. Mintha roppant kiváncsian néznék, csak néznék az Üdvözítőt. Vagy ez se igaz? hanem inkább talán mintha el akarnának futni, de nem bírnak!? Ó mennyi minden van az arcukon, igazán egészen belekábul az ő szegény, kicsiny, öreg fejük... Sok minden, sok csodálatosság, de azért ők mégis nagyon csalódtak... Egyikük sincs rajta. Hiába...
Ám azért hallgattak és csak a Giza néne meg Leviát faggatására szólalt meg kissé csalódásuk. No de hát ők erről a hasonlatosságról úgyis lemondtak. Mingyárt kezdetben, - mondták alázatosan. Mert azt úgy se lehet, ahogy a festő úr mondotta. Hogy csak ők ösmerjenek magukra! Hiszen ez kész boszorkányság lenne!
Mégis, valahányszor valami apró javítást tett rajta Leviát, utána mindég újra és újra megnézték a képet, s szüntelenül várták, várták szivük mélyén a hasonlatosságot... De mennél inkább akarták magukat feltalálni a képen, annál kevésbé sikerült ez nekik. Ebben most már meg kell nyugodniok, - gondolták végül s nem néztek többé a képre s mindennapi dolgaik után láttak serényen.
Leviát pedig pihent nagyszomoruan. Mint egy darab fa, vagy kő, feküdt hol itt, hol ott a szobákban, az udvaron, a szérüskertben.
Jó néhány nap múlt el így, mikor az özvegyek lassan-lassan megint visszatértek a kép elé. Ekkor már nem is gondoltak a hasonlatosságra, már csak azért nézegették, hogy tulajdonképpen mégis mit akarnak mondani ezek a szent arcok.
S egyszerre itt is, ott is fel-felbukkanni látták magukat, igen ösmerősen, igen tisztán, ha csak annyi időre is, mint amennyire a víz áradásából ki-kibukik egy-egy halacska, aztán megint eltűnik. De ezt nézni, látni, talán nagyobb gyönyörűség, mint egészen megfogni őket! Az asszonyok hol ide, hol oda álltak, hol innét, hol onnét néztek a képre. Ej, ej! Mintha játszana velük ez a kép! Persze, hogy idő kellett ehhez!
Mingyárt futottak Leviáthoz s nagyban ujságolták néki. Az csak fáradtan mosolygott:
- No, akkor jól van, - mondotta, - mostmár megkísérelhetjük Krisztus alakját.
Az asszonyok sopánkodtak s szégyenkeztek. Csak nem az ő ostoba elégedetlenkedésük tartotta vissza a festő urat?
- Ez is, - felelte Leviát csöndesen, - meg sok minden egyéb.
*
Erről az egyébről azonban nem akart beszélni. Magánosságot és csöndet kért, s mingyárt bezárkózott szobájába.
Az özvegyek hamarost beletörődtek ebbe, a vénleány azonban naphosszant ott leselkedett Leviát üveges ajtajának függönyéhez tapadva, s az özvegyeknek is ott kellett kuksolniok körüle nagy némaságban, mert a csöndet igen szigorúan vette a vénleány, s legszívesebben még a baromfiak s barmok száját is bekötötte volna erre az időre.
S amit odabenn látott, az mindjobban kizökkentette eddigi sulyos, ájtatos nyugalmából. Mert az úrfi szinte szemlátomást átváltozott. Jaj, hogy vége lett egyszeriben pajkosságának! Hol úgy gubbasztott, mint egy beteg, terhes állat, majd meg oly izgatottan futkározott, mint egy megbolygatott kotlós, s dolgozni egyáltalán nem dolgozott, legfeljebb egy-egy percet valamely papiroson, aztán mingyárt abbahagyta, megint csak ült nagy szomorún. Igen sajnálta őt a vénlány. - Vajjon nem vétek-e Isten ellen, ilyen nehéz igába fogni ezt a szép fiatalságot? - mondogatta özvegyeinek, ugyanakkor azonban magában elégedetten bólogatott, mert úgy gondolta, hogy ebből a sok szomorúságból meg izgalomból látszik csak igazán, hogy az úrfi milyen halálos komolyan akarja kitalálni az Úr Jézust. S ha majd kitalálta, biztos megnyugszik s elkezdi a szinekkel a munkát s aztán már csak ájtatosan fog dolgozni, s őket is beereszti majd magához.
Nemsokára azonban látnia kellett, hogy minél többet dolgozott az úrfi, annál tétovább lett. Nyilván igen sokféleképpen látja az Urat, s nem tudja, melyiket válassza a sok közül. Pedig biztosan mind gyönyörű! Vajha engedné őket választani!
S ha egy-egy vázlatpapírt széttépett Leviát, mindég elszorult a vénlány szíve:
- Jaj, hátha éppen most tépi szét a legeslegszebbiket!
Ilyenkor ijedtében kopogni akart, hanem ezt mégse merészelte. Lesett, tűrt, várt, s özvegyei rendületlen kuksoltak körülötte.
*
Pihenése óta Leviát egyre parancsolóbban érezte a feladatot, amit Jézus figurájában meg kellene oldania. Ez a feladat azonban oly veszélyesnek, s nehéznek látszott előtte, hogy eleintén jobb szerette volna, ha nem érzi, s nem látja oly világosan.
Ez a feladat abban rejlett, hogy Jézusával a valósághoz kell ragaszkodnia, még pedig ahhoz a valósághoz, amely őt legkeservesebben fűzi ehhez a községhez, a darab földhöz, ahol képe állani fog. Ez a leggyötrelmesebb kötelék pedig: a főbíró alakja. Vissza kell térni tehát ahhoz, amit már egyszer ott a temetőben megkísérelt. Akkor nyugalmáért akarta elvégezni, s nem tudta. Megölte. Most azonban ebben a művében csak akkor lehet méltó tárgyához, ha a főbíróval oldja meg Krisztus alakját, vagyis ha a főbíróban megkeresi, meg tudja találni Krisztust. Mert ez az a művészetben, amit Krisztus kívánt, mikor mondotta: hogy aki téged megüt jobbról, annak add oda magad balról is. Vagyis: abból alkossad meg a legtisztább, legjobb embert, aki legmesszibbre taszított téged magától. Ha őt meg tudod annyira tisztítani, hogy krisztusivá lesz, akkor műved méltó lesz a Kálváriához, az én szenvedéseimhez; áldozatomhoz, méltó az asszonyok hitéhez és ehhez a földhöz is, Ágasházához.
Mindezt Leviát erősen érezte. De visszaemlékezve mindarra, ami a temetőben történt, megfélemledett. Azt, akit akkor egy szemernyivel jobbá, szebbé tenni nem tudott, csak úgy, hogy megölte, hogy fogja most azt Krisztussá nemesíteni?
Megkísérelte. S mintha az idő, s munka, ami azóta eltelt, segítette volna, vázlataival egyre jobban megközelítette azt az arcot, amikor a főbíró még nem szólt hozzá, csak elfordulva a térképtől, először nézett reá.
Innét aztán csak egy lépés volt addig a vázlatig, amelynek születésekor Leviát érzése szerint már nem dolgozott benne semmi gyűlölet. Hanem aztán hogy ebbe minél több jóságot akart belelehelni, egyszeriben elolvadt keze alatt mindaz, ami a főbírót jelentette. Vázlatai szomorúan nevetségessé lettek, megüresedtek, s Jézus, aki belőlük Leviátra nézett, egyszer beteges volt, másszor nőies, aztán szánalmasan gyermekes, vagy pedig éppenséggel teljesen elmerült egy olcsó győzelem könnyű, értéktelen fényességében.
S Leviát hiába töprengett. Nem tudta, emberi jóságán, vagy művészi erőtlenségén törik-e meg minden igyekezete. S lassanként úgy érezte, mintha valaki egyenest azzal az átkozott számítással csalta volna őt ide, hogy minél mélyebben, biztosabban kelljen belé látnia saját emberi és művészi értéktelenségébe.
Sok-sok újabb kíméletlen erőfeszítés után pedig úgy érezte, hogy abba kell hagynia a munkát, mert különben egészen addig fog vergődni vázlatainak örvényeiben, míg csak végleg meg nem gyűlöli önmagát s művészetét is.
De miért engedjen ennek a halálos csaléteknek? Mért pusztuljon belé? Ó nem! Megveti ezt a végzetet, s elmegy az erdőbe csókát festeni s fürödni a patakban s álljon, vagy vesszen az a kép félbehagyottan!
S kezdte megsemmisíteni valamennyi vázlatát.
Az asszonyok odakünn riadtan bujtak össze tanácskozásra:
- Csak maga a sátán kötözhette meg ennyire, - gondolta Giza néne. S elhatározta, hogy nyomban felkeresi a plébánost és segítségét fogja kérni.
*
A vénleány egész sereg uraságot talált a plébánosnál. Beteglátogatóban voltak s éppen feketekávét iddogáltak. Ott volt Suta úr, az ügyvéd, a főbíró úr, meg Ajtay úr, a birtokos. Aztán persze a Csépay orvos úr is.
Giza néne tisztelettudóan üdvözölte az uraságokat és kezet csókolt a plébános úrnak. Mingyárt látta a jó öreg emberen, hogy legutóbbi látogatása óta nagyon megviselte a gyöngeség. Azért még mindig mosolyog, s hellyel kínálja Giza nénét. Nosza, az urak is megszólalnak: ide tessék, oda tessék... S míg Giza néne lassan, nehézkesen leült, az urak mesterségük pápaszemén keresztül jóindulatú fölényes mosollyal nézegették a termetes vénleányt.
A plébános aztán mingyárt rátért az ügyre.
- Persze, a kálváriakép, ugye? Elmentem volna már megnézni, de sohasem tudhattam, mikor kell újra lefeküdnöm. Bizony a lélek, édes lányom, már mintha inkább csak kívül, körül kószálna nálam, mint belül. Meg aztán gondoltam, hadd készüljön az a kép. Fiatalházast, művészt nem illik zavarni.
A kálváriakép hallatára az urak valamennyien komolykodó, fontoskodó arcot öltöttek. Ah, tehát megint valami kegyes dolog készül... Barátságból a plébános iránt roppant érdeklődést mutattak, hogy kicsoda festi tulajdonképpen, talán az a fiatalember, aki nálunk is járt? Valamennyien homályosan visszaemlékeztek Leviátra, különösen a főbíró ingatta a fejét. Tehát Leviátnak hívják az illetőt. S rosszindulatú emlékezéssel hunyorított.
- Tehát az festi a kálváriát, - mondotta nyomatékosan.
A többi urak pedig könnyedén mentegetőztek. Hiszen talán vettek volna képet tőle, vagy megpróbálkoztak volna nála egy arcképpel, de annyi ilyenfajta fiatalember jár most mindenütt, ki könyvvel, ki képpel, az ember meg tele van gondokkal. Meg aztán legyünk őszinték, az ember ilyesmit nem szivesen vesz egy egészen idegen névtelen fiatalembertől.
- A képet még magam sem láttam, - mondotta a plébános, - de láttam tőle rajzot s azt hiszem, a fiatalember nagyon szép kálváriát fog festeni.
Ahogy ezt hallotta Giza néne, nem tudta magát tartóztatni.
- Hogy szépet-e? - mondotta, és miután tudós, titokzatos mosollyal nézett az urakra, beszélni kezdett a kép növekedéséről, miközben hatalmas tagjainak lázas, elragadtatott mozdulataival teljesen betöltötte a szobát. A nyári nap rátetézett piros izgalmára, arca vörösen izzott, s nagy kék szemei lázasan szikráztak. Gyakran nézett felfelé, s ilyenkor kezével mintha valami égi kötél után kapott volna, hogy megragadja s felkusszék azon rögvest, egyenest az Üdvözítőhöz, elvinni hozzá Leviát képének és szenvedéseinek hírét. Hangja majd követelőzött vadul, majd csuszva kérlelt, néha-néha pedig elszégyelte hatalmas testét, de aztán csak tovább beszélt, míg súlyától a szék hevesen nyögött, recsegett, mint valami különös zenekíséret. Nem győzte ösmételni, hogy Leviát nem lehet közönséges ember; az Isten előtt különös kegyben állhat, ez teljességgel bizonyos. De a sátán nagy úr. S különösen most, mikor már magát az Üdvözítőnket kellene festenie, annyira kínozza szegényt, hogy nem is akar már enni! S félő, hogy még elpusztítja azt is, amit idáig csinált. Ezért úgy gondolta, hogy talán a főtisztelendő úr jönne el hozzá s állna melléje ezekben a nehéz órákban.
Majd látva a plébános beleegyező bólogatását, az urak felé fordulva mondotta, hogy voltaképp minden igaz hívőnek ott kellene lenni a szegény festő úr mellett, mikor ő valamennyiünk érdekében a sátánnal viaskodik. Vagy nem úgy van, kedves urak?
A kedves jó urak azonban nem tudták, milyen arcot mutassanak. Hogy s mikép gondolja ezt a kedves kisasszony, vagyis Giza néne. Ezt a támogatást a sátánnal szemben. Mert ők szivesen járulnak hozzá a kép költségeihez, de egyébként aztán mit tehetnének?
- Ó, a költségek, - legyintett Giza néne. - Nem kell szegénykének a pénz. S ami kell, az majd kitelik a szegények filléreiből, meg aztán főkép őtőle, Gizától, hál Istennek. Ő csak szívet, szeretetet kér a festő úr számára a sátánnal szemben. Hogy lássa, nem hiába szenved. Hogy vannak itt, akik az ő küzdelmét megbecsülik és szívbéli szeretettel lesik-várják. Így értette ő a segélyt. Jöjjenek el hozzá az urak, aztán öleljék meg és mondják neki: nagy dolgot, szép dolgot mível, kedves festő úr, s valamennyien kérjük magára az Isten áldását. - Ez kellene. Ez volna a kötelességük az uraknak, bocsánat, hogy megmondja egyenest.
A főbíró mindvégig makacsul, kedvetlenül hallgatott. Ime, - gondolta, - ez a komédiás, tolakodó fickó, hogy meg tudta nyerni magának az efféle hiszékeny, jóindulatú népeket, mint amilyen a plébános, meg ez a vénlány.
Az urak pedig kurtán-furcsán néztek Giza nénére. Hogy elmenjenek, hogy megöleljék? Hm... Hm... Mit lehetne erre egyebet mondani, mint hogy: no jó, jó, természetes, hogy vele éreznek a festő úrral s örülni fognak, ha szép lesz a kálvária, s ha lesz idejük, mindenesetre megnézik, majd, ha nem most, akkor utóbb.
A plébános azonban megígérte, hogy amint ki tud mozdulni, meg fogja látogatni a festő urat. S majd elmennek az urak is. Jó urak, derék urak. Giza néne csak menjen szépen, nyugodtan haza s adja át a festő úrnak üdvözletüket. Giza néne nagyon jó, derék lány.
A vénleány erre meghatottan csókolta meg a plébános úr kezét s az uraknak is szépen megköszönte előre, ha eljönnek, s kérte őket, hogy tartsák titokban látogatását.
Az urak megnyugtatták s ő elment.
Ahogy betette az ajtót, a plébános mingyárt dícsérni kezdte Leviátot, s úgy végezte, hogy nemcsak a rajzában, amit látott, de a beszédében és a megjelenésében is nagyon vonzó volt a fiatalember. Szinte egészen poétikus volt.
A főbíró kételkedve hunyorított, aztán így szólt:
- Abban, amit a főtisztelendő úr látott, mondotta, túlságosan sok a jóindulat. Mert őnála is volt az a fiatalember. De nemhogy vonzó lett volna és poétikus, hanem éppen az ellenkezője volt mindennek.
A főbíró most körülnézett s habár valamennyien a jelenlévők nyugodtan hallgatták, ő mégis valami ellenkezést vélt látni maga körül, különösen a plébános arcán.
- Tessék csak várni - mondotta - és meghallgatni őt. Ne gondolja a főtisztelendő úr, hogy őbelőle valami előítélet beszél. Vagy hogy talán hivatalból volna gyanakvó. Igaz, hogy az elmúlt gyászos idők éppen eléggé megtanították őt az óvatosságra; különösen mindenféle idegennel szemben, akinek nincs biztos, vagyis állandó idevalósi foglalkozása. Ebben a tekintetben elég rossz tapasztalatot szerezhettünk a multban. A fölfordulásokat mindég az ilyenfajta emberek kezdték, az ilyen gyökértelen emberek, akiket voltakép semmi sem köt a földhöz, az országhoz. Ezzel nem akarja azt mondani, hogy csak a földbirtok köt a földhöz, csak a földmívesség, vagy csak az államhivatal, vagy a diploma, de viszont tagadhatatlan, hogy vannak bizonyos szabadabb foglalkozások, amelyek könnyebben kaphatók mindenféle szélsőségre, felforgatásra, mint a kötöttebb foglalkozások. S ezek között van legelsősorban a művészkedés. Ez kétségkívül a legszabadabb foglalkozás. Ma itt, holnap ott, ma így, holnap úgy. A nyelven kívül, mondhatni, semmi sem köti őket, de néha még ez se, különösen a festőknél nem. A vászon a hazájuk, istenük a hírnév. Az efféle emberekkel szemben igazán jogos minden óvatosság, minden előrelátás most, mikor még mindig jogosan forrónak lehet mondani a földet a multak miatt. S ő, aki oly nehéz körülmények közt szinte élete kockáztatásával biztosította itt a rendet a mai napig, őneki aztán igazán kétszeresen óvatosnak kell lennie. Mégis, mikor ez a fiatalember bejött hozzá, hogy festőművész, s idejött képet eladni, arcképrendeléseket szerezni, félretett minden gyanakvást, s talán segítséget is nyujtott volna néki valami formában, ha ő maga nem viselkedik úgy, hogy a gyanuját annyira felébresztette, hogy mikor elment tőle, szinte szerette volna megfigyeltetni.
- Ej, ej, - mondotta a plébános, - érthetetlen előttem, hogy mivel szolgálhatott reá ez a fiatalember valamilyen gyanura. Ön szinte megijeszt engem, öreg embert, ha nem emlékeznék jól, milyen szelíd arcú, szerény, egyszerű volt ez a fiatalember, mikor először járt nálam.
A főbíró most már nem rejthette el fölényes mosolyát. Félig gúnyosan, félig szánakozón mondta:
- Szelíd és egyszerű... S hogy mivel ébresztette fel gyanumat? S hogy miféle gyanura szolgált rá?... - S titokzatosan mosolygott.
- Most csak annyit mondhatok, hogy ez a fiatalember bizonyára nemcsak kálváriaképeket jött ide festegetni.
- Nemcsak képet jött festeni? - kérdezte kíváncsian a plébános.
- Nem bizony! - felelte a főbíró. - Lehet, hogy önnel szemben szerény volt és alázatos, lehet, hogy az ily ember aszerint változik, hogy kivel áll szemben. Velem szemben mindenesetre gyanus és sötét volt... Vagy talán úgy gondolja, főtisztelendő uram, hogy inkább bennem volt a hiba? S én vagyok rideg, gyanakvó, kegyetlen?
- Ej, főbíró uram, - felelte a plébános, - én ilyesmit igazán sohsem mondtam volna önről. Kissé talán túlszigorúnak találtam néha, de ez emberileg érthető, az ön természeténél és helyzeténél fogva, s én, mint öreg ember, legkevésbé vethetek önre követ.
- A hivatal... a hivatal... - mondta Suta úr s a másik két úr is egyetértett abban, hogy a hivatal s a mai idők bizony szigorúságra kényszerítik az embert.
- Kétségkívül, - mondotta a plébános, - az idők nagyon szomorúak és kegyetlenek, habár mi halandó emberek mindég túlsok jelentőséget tulajdonítunk az éppen folyó időnek. De hát a főbíró úr bizonyára nem sajátmagáról akarta a mi véleményünket hallani, hanem a fiatalemberről akart véleményt mondani.
- Úgy van, - mondotta a főbíró, - és fájdalom, igazam lesz előbb-utóbb abban, amit mondtam. Hogy a fiatalember nemcsak festeni jött ide.
Ellentmondást várva nézett körül. Minthogy azonban csak kíváncsiságot látott, zavar borult arcára.
- Úgy látom, - mondotta, - az urak csodálkozva néznek rám, különösen a főtisztelendő úr. No igen, érthető, nekem is rosszul esne, ha egy ember, akiben többé-kevésbé megbíztam... - megint körülnézett, s minthogy újra csak kíváncsiságot látott, szinte bosszúsan, jóval hangosabban, mint az imént, folytatta:
- Nos, a főtisztelendő úr hiába várja, hogy most egyszerre leleplezzem a kedves, szelíd festőjét, mint valami lázítót vagy bujtogatót, akinek a festés, a kálvária csak ürügy, hogy a népet nyugtalanítsa. Ezt most még nem tehetem. Adataim nincsenek még ehhez. De csöppet sem tartom lehetetlennek, hogy majd később ez is bebizonyosodik róla. Hiszen majd meglátjuk!
Megint elhallgatott s körülnézett:
- Hogy tolakodó volt és komédiázott, mint valami csepűrágó, ez még nem számítana nálam. Egészen más dolgok azok, amire én gyanakodni szoktam. Az ilyesmi nálam inkább egy mindentől független belsőbb érzés dolga volt mindig. De ez aztán ritkán tévedett...
- Bocsánat, - mondotta a plébános, - amit ön mond, az olyan, mintha valami ösztönös ellenszenv kényszerítené önt. Ami már veleszületik az emberrel, s amit ép ezért nehéz megmagyarázni, s természetesen még nehezebb legyőzni. Ami talán mélyebben ül minden személyes oknál s talán hetediziglenre nyúlik vissza.
A főbíró összeráncolt homlokkal csodálkozott a plébánosra:
- Hetediziglenre? - mondta és kedvetlenül nevetett. - No, olyan fontos talán mégsem lesz ez a fiatalember! - Most már szerette volna a pokolba hagyni az egész fiatalembert, de annyira sértette a plébános elkezdett magyarázata, hogy kínos mosollyal tudakozódni kezdett a főtisztelendő úr
- Ó, nem, nem, - felelte a plébános. - Csak valahogy úgy vélem, hogy ön, aki már ki tudja hányadiziglen földhöz és hivatalhoz kötött ember, ösztönös ellenszenvet érez az olyan ember iránt, aki e kötöttségek nélkül éli életét. Az ilyen mintha sokkal könnyebben élne, mint mi, mintha terhek és felelősségek nélkül élne, de ha a mélyére nézünk, ez csak látszat, mert hisz ép az imént hallottuk Giza nénétől, hogy egyetlenegy stációképnek a megfestése mennyi felelősséget, szenvedést okoz egy ilyen fiatalembernek...
A főbíró a fejét rázta: véleménye szerint a főtisztelendő úr túlmesszire, túlmagasra ment a válaszért. Az ok sokkal közelebb van és egyszerűbb, de ha azzal, amit mondott, nem tudta megérttetni magát a főtisztelendő úrral, akkor úgyis hiába próbálna tovább magyarázkodni... Ami pedig az ő megkötöttségét illeti, csak nem úgy gondolja a főtisztelendő úr, hogy én, vagy ön holmi földhözragadt rabok volnánk ahhoz a fiatalemberhez képest?
- Nem így gondoltam, - felelte a plébános, - éppen ellenkezőleg, azt akartam mondani, hogy mindnyájan a földhöz vagyunk ragadva, de a művészember máskép és mi megint máskép. És talán ez a különbség szüli a rögtönös ellenszenvet ember és ember közt...
- Ah, - mosolygott a főbíró, - ez nagyon filozofikus.
S már legyintett: - egyébként Isten tudja, ördög vigye. Ha nem lesz igazam, annál jobb lesz.
- Én hiszem, - mondta a plébános, s arra gondolt, hogy mily homályosak, bonyolultak az emberek. Neki pedig már oly nehéz a gondolkodás s a beszéd...
*
A vénlány azonban hiába várta a plébánost. Az öregembert gyöngesége hol az ágyhoz, hol a karosszékhez kötötte. S bármint szeretett volna menni, kénytelen volt egyik napról a másikra halogatni látogatását. Pedig éppen ezekben a napokban viaskodott Leviát leghevesebben magával s egy éccaka a vénleány arra ébredt, hogy festője hevesen jár-kél szobájában. Nagykendőjébe burkolózva, ijedten nézett be hozzá. Leviát komoran, teljesen felöltözötten állott a szoba közepén s holmijait csomagolta. Mikor megpillantotta Giza nénét, ingerülten nézett reá.
- Azonnal indulni fogok, - mondotta fojtottan, hevesen s azzal elfordult tőle s tovább csomagolt: - az erdőbe megyek vissza, a barátomhoz...
Giza néne remegni kezdett:
- Hová, te szent Isten? Mért, te szent Isten? - kérdezte, - mért tenne ilyet? - dadogta, - a képe... a stáció... a hívek... a plébános úr...
- Kibírhatatlan! - tört ki Leviátból az emésztő fájdalom s vadul mutogatott köröskörül a vázlataira: - útálat, béklyó, csömör, gyalázat!
Most egy ideig, mint két eszelős állottak egymással szemben, majd a vénleány félelmében hirtelen szinte eszeveszetten kezdte mondogatni: - Hiszen gyönyörűek! Minden gyönyörű, gyönyörű! - Leviát azonban vadul vágott a szavai közé: - Soha! Kibírhatatlan! Soha! Kibírhatatlan!
Majd ökleit a homlokára szorította:
- El akar pusztítani! - kiáltotta rekedten a fájdalomtól, - de mért pusztuljak el? Ha egyszer nem bírom úgy, ahogy kellene, hát akkor nem bírom! Elvesszek, csak azért, mert kicsiny és kevés vagyok ehhez? Inkább menni, menni akarok, elég volt!
- Jaj nekünk! - sikongott Giza néne az ajtó felé, - segíts hát Úr Jézus, segíts hát!
Felverve rohanvást bújtak be erre egymásután mind az özvegyek. Riadtan, s ágytól pállottan, nehézkesen nyögve, keringültek Leviát körül.
Majd térdre estek előtte és ki itt, ki ott kulcsolta át a fiatalembert.
Leviát önpusztító dühe érintésüktől feléjük fordult. - Ó, hát elfogtok? - hördült fel. - Elfogtok? Boszorkányok! - S oly szörnyű szavakkal káromolta őket, amik szájának is oly idegenek voltak, hogy ajkai alig tudták megformálni. S már öklét emelte az özvegyekre, ezek azonban rája tapadtak, mint apró, nyomorult kis csigák a tengertől csapdosott sziklára. Minél irtózatosabb lett a dühe, annál hevesebb, rémültebb alázattal tapadtak reá s könyörgő szavaik, alázatos lihegésük sűrűségében megfogódott Leviát ökle, majd mikor a tehetetlen fájdalomtól kissé megcsuklott, esni hagyta testét.
Az özvegyek egyszerre nyujtották utána kezüket, ő azonban mégis a földre zuhant.
- Az erdőben... a fában... jobb volna... egy féregnek... - nyögte, aztán e néhány szava is sírásba fulladt, s így engedte magát Giza nénétől s az özvegyektől felemelni.
A hatalmas vénleány szinte ölében vitte a pamlaghoz, s míg odaért vele, kimondhatatlan elérzékenyülés, sohse érzett meghatottság forrósága árasztotta el. Szerette volna minden erejével magához szorítani Leviátot s felkiáltani: Ó, édes gyermekem, te édes gyermekem! - De ahogy tekintete az özvegyekre tévedt, mintha megijedt volna tőlük s csak magában motyogott valamit. A pamlagra ülve még egy kis ideig ölében tartotta Leviátot, miközben hatalmas teste hol itt, hol ott dobbant meg anyaságának örökre tehetetlen vágyától.
Özvegyei köréje kuporogtak, Leviát feje pedig rácsuklott Giza néne hatalmas mellére, karjai ernyedten csüngtek alá, és sírása lassan megszünt. Ekkor a vénleány szinte ijedten, hevesen emelte ki öléből Leviát testét, s óvatosan a pamlagra fektette.
- Mit adjunk? Mit tegyünk? - kérdezte gyámolatlanul, könyörgőn.
Leviát mélyen sóhajtott, aztán lassan felült s bágyadtan nézett körül. Ahogy megpillantotta az özvegyek kuporgó, töpörödött alakjait, s mindazt a furcsa esettséget, félszeg rémületet, aminek árnyéka még ott terült megaszalt arcukon, s ahogy látta fekete, foszlós, kis kendőjük alól kitetsző gyűrött, durva, dohos ingecskéjüket, majd a csontváz testecskéjüket... Leviát a részvéttől, szomorúságtól összeborzadva rázkódott meg s meggörnyedve hajtotta vissza fejét a pamlagra, majd remegő kezével lassan dobolni kezdett mellén, mintegy csitítva szíve dobogását. Aztán tört mosolyra húzódott kínzott arca:
- Hát elfogtak szegénykéim, de jaj, hiába fogtak el, csak nem fogom tudni soha úgy megfesteni Őt, akartam, szerettem volna, ahogy bennem él valahol... - S kezeivel reménytelenül mutatott szívére. Megint sóhajtott és elhallgatott. Aztán csak nézte az özvegyeket.
- Én Istenem, - mondotta Giza néne, - hát... ne magamagának tessék csinálni... csinálja nékünk... minékünk...
- Úgy... úgy... - mondották valamennyien suttogva, zümmögve - minékünk csinálja... hiszen úgyis nékünk kezdte csinálni...
*
S másnap kora reggel megint munkája mellett ült Leviát. Keserű szájjal, borús homlokkal, sokkal gyorsabban dolgozott, mint bármikor. S folyvást dünnyögve kábította magát: - mindegy, no, mindegy, csak hadd legyen meg nékik... az özvegyeknek... én meg csak túl legyek rajta... csak vége legyen már egyszer ennek a kínlódásnak...
Mikor beesteledett, s letette ecsetjét, egy pillantást se vetett arra, amit festett, csak ágyára dobta magát. Ám azért éccakánként fel-felkiáltott váratlanul belé a sötétbe:
- Mindegy, no, mindegy!
Így festett nehány napig. A sok erőfeszítéstől s elmúlt izgalomtól teljesen elaludt benne mindaz, amit valaha a főbíróról festett s képzelt. Ha még gondolt valamire munkaközben, úgy már csak a vénasszonyokra gondolt, dohos ingecskéjükre, töpörödött, vézna kis testükre, mozgásukra, ahogy a lámpafénynél körülötte libegtek, tipegtek, fogták őt. Mindez nagyon furcsának, meseszerűnek látszott előtte, s az is, hogy még mindig itt ül, mint egy fogoly, pedig szabadságra jött ide!
Színekkel akarta vigasztalni magát. A fáradtságból, a szomorúságból színekkel akarta kikergetni magát s a kopárnak, szikkadtnak tervelt golgothát buja füves, nyersen, vadul, s kövéren virágos földdé változtatta. Elfolyó, egymásba omló, sokféle színnel dolgozott, s Krisztusa is határozatlan alakú lett. S miközben dolgozott, kifelé nézegetett egyre, a tavaszba s arra gondolt, - ó csak már ott lehetne Bottyán csókáinál! Nagyon elvágyott az erdőre s e vágyát segítette az egyre jobban melegedő tavasz, mindez pedig pazarul növelte színeinek bőségét, sokaságát. S Leviát egy Fogolykrisztust festett, aki szomorúan - lázasan ül keresztjén, míg köröskörül a természet remeg a sokszínű, meleg nevetéstől, s a sok virág mind ráveti színes visszfényét Krisztusra, s ő olyan ettől, mintha nem is volna: csak visszfény, a tavasz fényeinek s színeinek visszfénye, csupán egy meseszerű Krisztus, aki azonban meseszerűségének szomorú tudatával mosolyog az asszonyokra: - no jó, ha már elfogtatok, ezt még felviszem a csúcsig, aztán elvégeztetett.
*
Az asszonyok fonnyadt kezüket szívükre téve, Jézus alakjának elevenségétől ijedten - némán álltak a kép előtt, majd görcsösen meg-megragadták egymás kezét, s szemükben néma ujjongással meredtek egymásra, aztán újra a képre. Soká tartott, amíg suttogva megszólaltak: hogy az ember fél mozdulni, fél lélekzeni, az ember várja, hogy egyszerre csak kiszáll belőle az eleven Úrjézus hangja!... Tisztára varázslat ez!
A vénleány az örömtől magát ölelgetőn himbálódzott az özvegyek közt:
- Jaj milyen színes és szagos! Mintha benne volna minden mező, amit bejárt, látszik, hogy beivódott a testébe minden virág! Jaj, biztosan ettől volt olyan illata, hogy elaludtak tőle a fáradtak s a gonoszak, de fölkeltek a frissek meg a jók! Ah, hisz nem csodálnám, ha rászállnának a méhek! S hogy oly szomorú, az még szebbé teszi őt! Oh, hogy mi mindent csinált nékünk ennyi büdös festékből az úrfi!!
Leviát keserűen, soványan, kókadtan ült a szoba sarkában. Kezeit nézte, amelyek bizonyos idő óta állandóan önkéntelenül reszkettek, szeme sajgott, gerince fájt, nehezen lélekzett, szája a bágyadtságtól nyitva volt kissé; s furcsán, félig mosollyal, félig megvetéssel nézett az özvegyekre s a képre, majd gúnyosan mutatott Jézusára:
- Nem hallják, - mondotta, - hogy mit mond? Ej, pedig mindég csak egyet mond: Azt mondja, megbocsájtok neked, te szegény, nyomorult Leviát, hogy csak ezt tudtad pingálni rólam.
Giza néne kérlelte, hogy ne vétkezzen ilyen szavakkal az Isten áldása ellen. - Ez megint az a sátán, - mondotta magyarázóan, - nem tudta megakadályozni a művet, akkor legalább igyekszik kicsinyíteni azt. De majd megtudja a festő úr, hogy mit csinált! El fognak jönni az urak nemsokára s majd megmondják, ha már az ő rajongásuknak nem akar hinni.
- Az urak? - kérdezte Leviát.
S mikor a vénleány elmondotta, miért s hogy hívta meg az urakat, Leviát mingyárt a főbíróra gondolt. S mikor hallotta, hogy ő is ott volt az urak közt, Leviát hosszan elgondolkozott: vajjon eljön-e ide az az ember? Nem hitte, hogy eljöjjön. S ha mégis? Nos, ő már rég elszökött oda-e, a mesebeli Krisztusba. S a többi mindegy, és késő. Megfesti még a katonákat, s megy az erdőre.
Egész nap mégiscsak a főbíróra gondolt, s többször akarta elképzelni, mi lenne, ha mégis idejönne. Mi lehetne? Az a főbíró csak ürügy volt ehez a viaskodáshoz, amelyet önmagával kellett megvívnia, itt, ezen a képen, egy másik igazi belső bíróért: Krisztus alakjáért. S ebbe elbukott. A többi pedig már - mindegy. Akármit gondolsz, mondasz; teszel s akármit a főbíró; Krisztusod gyatra s az is marad! De te csak csitítsd magad! okosan; ügyesen csitítsd magad!
Hogy hisz majd meglátjuk! Nemcsak stációkép van a világon, nemcsak egy Ágasháza, nem csupán egy főbíró, s Leviát se marad mindvégig Leviát! Most csak ezzel legyünk készen, ami az özvegyeké! Így; így csitítsd magad Leviát!! Hisz ehez értesz!!
*
Ily gondolatokkal kezdett Leviát a római katonák csoportjába. Előbb azonban teljesen lefödte Krisztus alakját, hogy még csak a ruhája csücskét se kelljen látnia, mert különben mingyárt javítani szeretné, s aztán se hossza, se vége nem lenne a javításoknak.
Pedig minek javítani ezen? Mikor csak gyáva árulásból, magát és másokat ámító alamizsnálkodásból, szegény dohos vénasszonyok könyörgéséből, erdőre vágyakozásból, s még ki tudja, mi mindenből született, csak úgy nem, ahogy kellett volna... Csak arra való, hogy gyötörje őt, s vakítson másokat.
Keserűsége annyira el-elernyesztette, hogy borral volt kénytelen magát további munkára sarkallni. Fínom bort hozzon! - mondotta Giza nénének, - sokat és a legfínomabbat! - S minthogy Giza néne kérdőn nézett reá:
- Bizony, - toldotta, - valahová csak belé kell fojtani ezeket a gonosz római katonákat...
S Giza néne sietve hozta a bort.
Akkor Leviátnak új kívánsága volt.
Most készítsenek fínom ételeket! A legfínomabbat mindenből! A legdrágábbat! Ez kell a gonosz katonáknak!
Öngúny, keserűség, és valami gyermeki kényesség keveredett szavában s arcán, és az asszonyok boldogan rohantak, sütöttek, főztek, s olyan lett Giza néne háza, mint valami lakodalmas ház. Leviát pedig, amint ránézett a roskadozó asztalra, összeráncolta a homlokát, arca fájdalmasan elborult:
- Ördög bujjék a kívánságaimba, - mondta, - ne teljesítsenek többé egyet sem!
Sarkon fordult, úgy, hogy kéréssel, könyörgéssel kellett az asztalhoz erőszakolni. Végre is odaült, s hogy könnyítsen keserűségén, minden egyes jobb falat után önmagát gúnyolva kiáltott fel:
- Egyél, igyál, rongyos! Hízzál Leviát! Szeretnek a jó öreg asszonyok, - ó, te Isten kedvence!
- Ah, - gondolta a vénleány, - még rázza őt a sátán utoljának a hidege... S minél szeszélyesebb volt Leviát, annál szívesebb volt hozzá a vénleány s özvegyi serege...
Leviát pedig maró, károgó hangulataitól kínozva, mintegy büntetésképpen a Krisztusfeszítő katonák alakjaiban, valamennyiben önmagát akarta megfesteni. S nap-nap után, napfénynél, lámpafénynél, keserű magavádolásaiban elterülve, mint egy beteg állat a saját sarában, meredt Giza néne kopott tükrébe és száz meg százféle kisérteties torzulásaiban tanulmányozta munkától gyorsan meghervadt arcát.
S mikor legmámorosabb volt a bortól, amely egész nap ott állt az asztalán, akkor festette meg magáról az első római zsoldost: a Részegséget.
Aztán kiragadta arcából a bujaságot, amit a mámor mögött látott bujdosni s arról festette meg a második római zsoldost: a Bujaságot.
S mikor reggel a mámorból felébredve, dühösen, elégületlenségében haragosan szórta széjjel lehetetlen kívánságait az alázatos, türelmes öregasszonyok között, ebből festette meg az Erőszakot.
S mikor mindentől elfordulva szívében, nem akart látni senkit, semmit, sem a munkáját, se az asszonyokat, se a napot, ekkor festette meg magáról a Tagadást, a legszélső zsoldost.
Mindez egy pillantásra sem riasztotta vissza az özvegyeket, szüntelenül ott tipródtak körüle, csodálkoztak és rajongtak szakadatlan, úgy, hogy Leviátból ki-kitört néha a meghatottság s meg-megígérte nekik, hogy ha az ördög el nem viszi, talán még megérik a kép végit.
Még egy hét telt el így, Leviát már az utolsó ecsetvonásokat rakta a képre.
Az özvegyek lelkendezve szaladgáltak szét a községbe, mindegyikük a legkedvesebb ismerőseit hozta magával, öregasszonyokat, akiket szinte nehéz volt egymástól megkülönböztetni, a közös kor és sors annyira egyformává tette arcukat. Giza néne s özvegyei, mint egy élő s izgatott keret vették körül a képet. Hátha mégis fel fogják ösmerni az ő hasonlatosságukat, - gondolták s reménykedtek, meg féltek is titokban.
Az asszonyok azonban csak nem láttak semmi különöset, semmi hasonlóságot. Csak a meghatottságtól lett elnyűtt arcuk még fonnyadtabb. Az özvegyek aggodalmaskodva figyelték őket, aztán egymásra néztek kérdezőn: mégiscsak tudatni kéne velük valahogy...
Ezt azonban mindegyik a másiktól várta. Jó ideig így izgultak, aztán az egyik már meg nem állhatta tovább, s ravaszul pedzeni kezdte a nagy titkot. S amint ő ezt megpedzette, a második már erősebben megsodorta, a harmadik megrántotta, a negyedik meg kikottyantotta, s az ötödik már meg is esküdött, hogy bizony ők vannak belerejtve, igen titokzatosan, mert, hogy tilos ezt tudni másnak...
A vénleány hiába szidta őket:
- Ti vén bolondok, no megálljatok! Megverdesem kopár fejeteket! Mert mi lesz majd ebből?
Hanem a vendégek valamennyien hevesen ígérgették, hogy sohse féljen, titok marad ez, annál inkább, mert hogy ők maguk is szeretnének belékerülni valamelyik következő stációba. S nagyon hozzájárulnának a költséghez is. S minthogy a vénleány ezt megígérte nekik, csak hogy szájukat befogják, az asszonyok sűrű esküdözéssel eltávoztak.
Ámde két nap se telhetett el, máris beállított a főbíró a plébánoshoz s elmesélte a hírt, amit a községben mindenfelé terjesztenek a kálváriaképről. S ami, ha igaz volna, valóban sértő módon ellenkezne egyházunk szellemével. Természetesen ő mingyárt mondotta, hogy ha nem is pusztán pletyka volna ez az egész, akkor is bekukkan, hogy a főtisztelendő úr tud-e erről.
- Ez csak asszonyi fecsegés lehet, - felelte a plébános és igyekezett minél hűségesebben elmondani Leviát látogatását az özvegyekkel. Ő meg van győződve, - mondta végül, hogy a festő bizonyára teljesítette ígéretét. De azért legjobb lesz, ha mindketten személyesen vizsgálják meg ezt az ügyet.
S mert nagyon gyöngének érezte magát, s félt, hogy esetleg nem fogja állni még a rövid utat sem Giza néne házáig, megkérte a főbírót, hogy majd támogassa kissé jobbfelől, balfelől majd botra támaszkodik.
S így ballagtak ketten Giza néne háza felé.
Útközben a főbíró beszólt a doktorhoz, Csépayhoz, Ajtayhoz és Sutához. Ha már együttesen annyit beszélgettek a képről s festőről, hadd lássák ők is, hányadán áll ez az egész képhistória. Egyébiránt ő nem titkolhatja abbeli gyanuját, hogy ha igaz az, amit a képről beszélnek, úgy még egész különös meglepetésben lehet részük. Elvégre, ha azokat az öregasszonyokat, akik neki pénzt gyüjtöttek, el-ellátták, odafestette Jézus köré, hát ez nagyon furcsa felfogása a művészetnek, s még megérhetjük, hogy engem, mert esetleg nem tetszett neki az ábrázatom, előbb-utóbb, mint latrot fog odapingálni...
A plébános erre nem felelt. Már átlépték a küszöböt, s a vénleány betessékelte az urakat Leviát szobájába.
Leviát éppen festékes ládáját tisztogatta. Ahogy meglátta a főbírót, kissé megzavarodott.
- Az urakat is elhoztam, - mondta a plébános, - talán nem zavarjuk a festő urat...
- Csöppet sem! - felelt szolgálatkészen és pirosan az izgalomtól Leviát.
- Nos, akkor lássuk a híres művet! - szólt a főbíró vontatottan, miközben ridegen nézett Leviátra.
Aztán levette a képről a takarót.
Leviát révetegen figyelte a főbírót, s önmagát. Ijedten érezte, hogy semmi sem változott bennük. Mindketten ugyanazok, akik voltak. A főbíró ép oly rideg gyanuval nézi a képet, mint egykor őt magát, s ő éppen úgy nem tud látni a főbíró arcán semmi jót, mint annakidején. Ez az arc, mintha azt mondaná néki: Nézz csak rám, s a képedre! S lásd, mily eleven, nehéz hús-vér vagyok én, hozzám hasonlítva mily sápadt ez a te Krisztusod! Minden színével együtt mily beteggé foszladozó, s hogy lepereg rólam az egész! Látod, úgy-e, festett vászon ez csak, jó ezeknek a vénasszonyoknak, de velem szemben semmit se jelent! Lásd, egy percig sem tud megpihenni tekintetem a te Krisztusodon! Most már érzed, mily nevetséges volna itt bármit is beszélni!
A főbíró tekintete ép hogy elsuhant Krisztuson, az özvegyeket meg se látta, s a katonákon állapodott meg.
Élesen, szigorúan, gyorsan nézett végig a négy páncélos figurán, aztán ravaszul, nyugtalanul visszaugrott tekintete az elsőre, onnét megint a negyedikre, oly hirtelen, mintha rajta akarta volna kapni mindegyiket, hogy no most hasonlítasz hozzám! Egyelőre azonban egyikben sem talált hasonlatosságot. Persze, - gondolta, - nem úgy csinálta a dolgot, hogy mingyárt rájöhessen az ember. Ennél nyilván ügyesebb a fickó.
Ekkor a plébánosra nézett. Vajjon lát-e más valamit? - gondolta, de a plébános arca csupán csendes szelíd gyönyörködést mutatott, egyre csak Krisztust nézi, - gondolta a főbíró - és talán nem is látta még a katonákat.
És a doktor? A doktor úgylátszik, még csak az özvegyek csoportját nézi. Suta úr? Ő látszólag ide-odakalandozik a képen! Lát is az ilyen ember valamit! Ez még ilyenkor is biztosan üzleti ügyeire gondol. Csak Ajtay nézte erősen a katonákat.
Ahá, - gondolta a főbíró, - ő is a saját arcát keresi! Nála is járt a fickó.
Aztán Leviátot kereste tekintetével. Hátha az ő arcán talál valami áruló jelt. A fickó azonban maga elé mereng, makacsul és arcátlanul. A főbíró pillantása tehát visszaszállt a képre, egyre vallatóbban, szigorúbban, már-már kegyetlenül nézte a katonákat s nemsokára látni vélte, hová rejtette őt ez a fickó. Valóban a negyedik figurába, itt a legszélén! No lám!
S mily különösen ravaszul csinálta ezt! Ennek a katonának az egyik szeme, minél tovább nézi az ember, annál jobban különbözik a másiktól. Mintha az arcának jobbik fele letagadná a bal felét. Se Krisztusra, se az emberekre nem néz, hanem mereven maga elé. Ebbe a figurába rejtette el őt ez a fickó, semmi kétség többé, ebbe a kétarcú figurába volt a legkönnyebb elrejteni valakit, ez csak természetes, s joggal csudálkozhat magán, hogy ezt azonnal nem vette észre, s ide-oda keresgélt a képen. Ez az arc a maga kétféleségével mindenkit könnyen megtéveszthet. S őt is megtéveszthette volna, ha már kezdetben nem lett volna biztos gyanuja a fickó ellen!
(