Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám
Lombosak voltak még a fűzfák
a Tisza partján, de fakón,
sanyartan zörgött a levél
ahogy megszáradt a napon, -
erős fagy jött rá hirtelen,
nem tudott megsárgulni sem,
s nem birt lehullni, fennmaradt,
mikéntha mesterségesen.
Elhagytam régen a Tiszát,
az úton rámesteledett,
fáradt is voltam, fáztam is,
kívántam nyugvást, meleget,
az ég alatt, hol óriási
vak pásztorként az őszi éj
megfejte csillagjuhait
s kiloccsant és elfolyt a téj.
Nem kellett nékem bujdokolni
a sötét éj leple alatt,
sötét volt úgyis a világ,
akkor is ha sütött a nap.
Egy kis ablakból mécs virított
szemembe sárgán, ott lakott
a juhász számadó, bementem,
szállást kértem tőle. Adott...
A birkaólban kaptam szállást,
ott töltöttem az éjszakát.
Átugráltak a félénk birkák
s megtürtek a bátor kutyák.
Szép volt a nagy, homályos ólban
az a hűs őszi éjszaka,
kedves a birkák bégetése,
a gyapjas nyáj meleg szaga.
Szívesen ott ragadtam volna
legutolsó bojtárnak is,
örömest ott maradtam volna
kutyának is, birkának is,
de korán útra kellett kelnem,
dideregve és álmosan,
hűlő folyó sűrü ködében,
magánosan, magánosan.
Feljött a nap s minden fehér volt,
a fákon vastag zúzmara,
deres volt minden rög az úton,
s az útfél boncos avara.
Hulltak a nedves levelek már,
mint habos szőrszálak, a szél
csupálta már az ágakat,
mint arcot a borotvaél.
Letértem az ország útjáról,
fátlan dűlőút vezetett,
mindegy: merre, hová, a síkon,
ahol már elvégeztetett.
Ökörnyál lengett, daru szólt,
kéklett az ég és csalt tovább,
őrült reménnyel a megáradt,
utolsó őszi délibáb.