Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám
Az apjuk erdész volt a felvidéken. A megszálláskor hazajött, ma Miskolcon él igen kicsiny nyugdíjából. Egyik lánya, Zsófi három éve jött Salgótarjánba férjhez, a Rimamurányi egyik osztályvezetőjéhez. A huga, Ica, Miskolc mellett egy tanyán tanítónő. Zsófiának minden igyekezete, hogy a hugát is behozza Tarjánba.
Erre igen kitünő alkalomnak látszott, hogy az új iskolában üresedésben egy tanítónői állás. Kétnapos szünetére Ica ide jött ma, szombaton, hétfőn reggel a hajnali személyvonattal megy vissza.
A rimai állást nem könnyű megkapni. Itt csak rimai tisztviselőcsaládok tagjai tanítanak. Zsófi terve az, hogy Icát vegye feleségül az urának egyik alantasa és így kettős protekcióval ő is állásba kerüljön itt. Csak előnyös lehet Pavalacsnak is, ha elveszi a főnöke sógornőjét. Ica pedig boldog lehet, ha ide kerül a tanyáról.
Az állomáson várta a hugát. A Főtér széles, kopár mezején parasztszekerek ácsorogtak, szél kavarta a tegnapi hetivásár szemetét.
- Nem változott Salgótarján, mióta itt voltam, - mondta Ica, amint a Fő-utca kopott, szürke középületei és öreg műhelyek, boltok piszkos sorában hazafelé mentek.
- Hát az aszfalt! Észre se veszed? És majd a telepen meglátod, mennyi új van, Tarján egyre nő és szépül.
A sorompónál bekanyarodtak a Rimai-utcára, mely hosszan, egyenesen folyt az acélgyár főkapujáig. Kétoldalt, mint kocsányon fürtösödtek az emeletes munkáslakások, aztán a fényes, új iskola, tovább újra munkás- és tisztviselő-telepek, s a gyár közelében az igazgatók és vezetők villái.
Körüljárták az iskolát, az asszony lelkesen magyarázott, de Ica kedvetlenül nézte a friss épületet a kopár világban. Hiányzott a szemének a szépség és még a gyerekek játszótere se vigasztalta meg. Zsófi siettette, hogy haza menjenek. Ott lakott egész közel, egy négyszobás, fürdőszobás tisztviselőházban. A fürdőszoba nem volt egészen világos, hát égett benn a villany egész nap, amint a pincében és a padláson is, és este az egész ház minden körtéje. Zsófi kinyitotta a huga kistáskáját, kiakasztotta a ruháját, és kedvesen, gondosan rakott mindent a maga helyére.
Ica tisztelettel nézett a nénjére, akinek megtanult gyerekkorában engedelmeskedni. Most is, tudja, mi a terve vele, és igyekezett szótfogadni. De kicsit kegyetlenül állt meg a szeme rajta. Nagyon meghízott az utolsó időben. Régen olyan piros és kemény volt az arca, mint az alma, most tokát eresztett és a szeme körül sok ránc karcolódott be.
Lementek az iskolába. Az igazgatót ismerték gyerekkorukból, ő is felvidéki ember volt, a Rimamurányi likéri vasöntőjében volt tanító. Nagy kedvesen magyarázott, vitte őket végig a pompás, modern, új iskolán. Megmutatta a villanyórát, mely az iskola toronyóráját vezeti, meg a tízperceket automatikusan csengeti, aztán a tanítótestület szobáját, ahol azt mondta: paradicsom tanítónak lenni. A rádiókapcsolókat, melyeket az osztályokba lehet vezetni, a gyerekek dísz-munkáit. Elvitte őket a széles folyosóra, benézhettek az osztályokba, meg az iparostanoncok műhelyeibe, a gyönyörű fürdőbe, ahol minden héten minden gyermek megfürdik, és a pompás tornaterembe, ahol ünnepélyeket - Tarján szórakozásai - és vívóversenyeket rendeznek a nagyok.
- No, szeretnél itt tanítani? - fordult babusgatva Zsófi a hugához, mikor kijöttek az iskolából. - Bizony, az igazgatóbácsinak igaza van, szép dolog az, hogy a Rima ilyen iskolát épített a gyerekeknek. És ingyen adja az egészet, tandíj nincs, mind a nyolcszáz gyerek ingyen tanul!... Pavalacs is szeretné, ha itt tanítanál...
- Te komolyan gondolod, hogy Pavalacs engem el akar venni? Tudod, hogy én más vagyok, mint ezek... Mit csinálok én Pavalaccsal?
- Tán nem mennél hozzá? Ugyan kérlek. Mit vársz?... mesebeli királyt? A tanyán akarsz megvénülni? mit gondolsz, ki megy oda érted? Pavalacs elvesz, ha akarjuk, - míg beszélt, kivette a cselédje kezéből a palacsintasütőt, és sietve csurgatta egymásután a tésztát. Már egész palacsinta-hegy állt egy tányéron. Meg is evett egy vastagra sikerültet.
Ica kibontotta a kincsét, két karcsú virágos vázát és odaadta a nénjének. Zsófi felkiáltott és összecsókolta a hugát.
- Hogy honnan tudsz te ilyen gyönyörűket csinálni.
- Látod, hát ott hagyjam a cserépégető kemencémet?
- Ugyan kérlek, csinál azt neked Pavalacs. Hogy nem örülsz, nem vagy boldog, hogy mégis városba jöhetsz arról az unalmas tanyáról.
- Nem unatkoztam. Sok cserepet csináltam a télen... el is adtam. Meg ujságot, folyóiratot járatok, olvastam is sokat...
- Jön az úr! - szaladt a lány be a hálószobából, ahonnan legmesszebb el lehet látni a gyár felé. Zsófi megnézte az ebédlőasztalt, hogy ott van-e minden, ami kell, aztán tálba öntötte a levest. Mire a gazda hazaért, már asztalon volt az ebéd.
Nagy ovációval üdvözölték egymást. Zsófi elmondta, hogy jártak az iskolában, az ura, hogy Pavalacs mennyire örül, hogy megjött Ica.
- Mert beszélünk mi rólad mindig... - tette hozzá anyásan Zsófi.
Délután bevitte a sógor Icát a gyárba, megnézni. De csak a drót- és szöggyártó járt. Nagyon rosszul megy az üzem, már egy héten csak három-négy napot jár a gyár, és amit akkor produkálnak, azt is nehezen adják el. A csomagolóban nagy csönd, az árúk nagy hegyekben állnak. Kedvetlenül, lustán takarítottak a munkások. A kazán villanyfejlesztője is lomhán potyogtatja a salakot a szaladó bőrszalagra, mely csillékbe viszi, fel, a salakhegyre. Erőpocsékolásnak tünik ez is ebben a nagy csendben.
Az irodában azzal az ujsággal fogadták őket, hogy mától kezdve nincs többé a tisztviselőknek háziszolgája, se kertész, aki a kertjeiket gondozza. A sógor káromkodott egyet: most vette meg a festéket, amivel a lugast ki akarta mázoltatni a legénnyel. De kiszámította, hogy tizenötödike szerdán van, az ember addig nem tudja meg, megmarad-e a gyárnál, hogy a protekcióját megkapja, megcsinál még szerdáig biztosan mindent.
Pavalacs felugrott a székéről, mikor Icáék beléptek a szobájába. Nagy szemű, pirosarcú magas fiú volt, könnyen nevető, egészséges. Icának soká szorongatta a kezét, aztán megmutatta a fényképeket, amiket a nyáron csinált róla, és azóta is magánál hordja. A sógor meghívta vacsora utánra lórumozni.
Zsófi szárítgatta este a szemét, a nagy sírás után, amit arra zokogott el, hogy az embert elvették. Sebők gyámoltalanul állt az udvaron, csámpás és kancsal volt, de úgy dolgozott, mint egy igásló.
Pavalacs rémhírekkel jött, hogy ki mindenkit fognak elbocsátani. Rengeteg munkást, és sok mérnököt, különösen a fiatalok és az öregek között.
- Most mit kezd az, akinek nincs nyugdíja! - a sógor szakértelemmel magyarázott. - A munkásnak negyven szolgálati évének és hatvan esztendősnek kell lenni, hogy százszázalékos nyugdíjat élvezzen. Ha nincs negyven éve, akkor hatvanötéves korában a szolgálati évei arányában kap járadékot. Ha nem bír dolgozni, és kiáll, akkor hatvanötéves koráig fizetheti a havi egy pengőt, hogy aztán kapjon harminc évre nyugdíjat.
- És mennyi a nyugdíj?
- A teljes ötven pengő.
- De még egy baj van, Icuka - Pavalacs hosszú ujjai közt már gyorsan keverte a kártyát és egymozdulattal osztott, - mert ha valakiről kiderül, hogy megkeresi a nyugdíja ötven százalékát, vagyis egy hónapban huszonöt pengőt, megvonják a nyugdíjat. Pirosütés kérem, pirosütés.
Zsófi sóhajtozva vette fel a lapokat, elkezdtek lórumozni. A gazda bort öntött és a két férfi hamar felhajtotta az első három poharat. Egyre vastagabb lett a négy cigaretta füstje, és a jókedv szikrázott.
- A makkalsót Pavalacsnak adjátok!
- Tessék! - Ica nevetett, a fiú eltátotta nagy szemét, és bosszúból kezetcsókolt neki. Már igen virágos volt a kedve és megoldódott a nyelve. Furcsán, tátott szájal, kuncogva nevetett és nagyokat ivott. Néha mámorosan lehunyta a szemét, odább csúszott a székével és minden percben ürügyet keresett, hogy hozzáérjen a lányhoz. Ica benézett a lapjába és elrontotta a lórumját.
Pavalacs ivott, könnyes lett a szeme és reszketett a keze a felgerjedt szerelemtől, ahogy a lányt nézte, akiről homályosuló agyában ott élt, hogy hozzá akar jönni feleségül. Szemérmetlenül, borban fátyolozott tisztességgel fecsegett.
- Csak az fáj, Icacica, nem az, hogy nekem adnak minden makkalsót, meg piroskirályt, meg hetedikütést, meg mindent, csak az fáj, hogy maga elmegy innen hétfő reggel.
- Noiszen, - nevetett édeskésen Zsófi - épp ő is szeretne Tarjánba jönni tanítani. Mert a Noszák-lány férjhezmegy Ózdra, azt az állást, nocsak Pavalacs, azt az állást, megszerezhetné ennek a lánynak.
- Meg én, édes Icacica, esküszöm magának, hogy megkapja az állást, mert még ilyen édes, drága tanítónő nem tanított Tarjánban!
- Nem olyan könnyű az az állásszerzés, - Zsófi ütötte a vasat - nem kap itt állást csak családtag!
Ica undorodva húzódott tovább és szeretett volna elbújni a lapjaiba. Pavalacs meghökkent, de közben teletöltötték a poharát, ő kiitta, akkor eszébe jutott, mit is mondott az előbb az asszony, észre se vette, már kivágta:
- Hát az én feleségem, meg a te sógornőd, kedves bátyám, csak kap egy vacak állást! Mi ne csinálnánk ki? - nagyot nevetett, megint tátott szájjal és rácsapott az asztalra széttárt ujjakkal, bedobták neki a piroskirályt. - Úgy-e Icacica!?
Zsófi megkönnyebbülten sóhajtott fel, összenézett az urával, aztán Icára pillantott, aki fejét törte, úgy bámult egyikükről a másikra. Valami mozgott a fejében, valami készülődés, tervezgetés, de nem tudta még megérteni, mit is akar. Csak most nem húzódott el olyan nagyon a férfitől és hagyta, hogy sápadt, mámoros tenyerével beborítsa az ő kezét.
Már összevissza ment a lórum. A házigazda is piroslott a bortól, az asszony fájlalta a fejét a nagy füstben, Pavalacs észre se vette, hogy mindent ő visz. Nagyokat nevettek és csapkodták az asztal lapját, míg az óra tizenkettőt ütött. Akkor felállt nagyot nyujtózva a gazda, ásított.
Pavalacs is kiment bukdácsolva a fürdőszobába, aztán kóválygó fejjel próbált belebújni a bekecsébe, Ica segített végre neki, amitől úgy meghatódott, hogy alig lehetett megakadályozni, hogy megcsókolja a lányt. Valamelyikük meglökte, nekiesett a falnak, erre még Zsófi is úgy nevetett, hogy a könnye csordult.
Csillagos éjjel volt. Csend és harmatos az udvar. Lekisérték a vendéget a kiskapuig, Zsófi noszogatta a hugát, hogy ő is menjen. Mégegyszer nagyon érzékenyen búcsúzkodtak és Pavalacs derengő fejjel ígérte, hogy holnap kirándulnak Salgóra.
Zsófinak az udvaron eszébe jutott, hogy holnap reggel már nem jön a háziszolga, erre belenyilallott az oldalába és a hugára támaszkodva, nyöszörögve vánszorgott vissza a szobába. Kimerülten feküdtek le a hálószobában, oda is beszállt a füst.
Csak Ica állt még soká az ajtóban és nézte a csillagokat. Számadást csinált a szívében, összeadott, osztott, emlékekre ütött pecsétet, eltette őket megtalálhatatlan rejtekhelyekre. Keserűen, öröm nélkül - de fájdalom nélkül is lépett ma este erre az útra, ami nem hoz semmi szépet - de kemény gránitkőből van rakva, úgylátszik.
Reggel arra ébredt, hogy a nénje veszekszik a cseléddel, takarítottak. Felült a díványon, körülnézett a szobában. Ez a dísz-szoba. Mennyi rengeteg holmi van benne, de könyv az egy se. Kesernyésen gondolt vissza arra az időre, amikor még arról ábrándozott, hogy Pestre megy az egyetemre, tanárnő lesz belőle, Pesten maradhat. És nagy utazásokat tervezett, színházat, könyvtárakat látott maga előtt, ahol könnyű és jó tanulni. Ki tudja, honnan ragadt a lelkébe ez, otthon se volt más az élet, mint itt, a nénjénél. De hogy neki is ezt kell majd folytatni!... Egyszerre görcsösen tiltakozott minden idegszála ez ellen. Inkább vissza a tanyai iskolába, a cserépégető kemencéjéhez és egyedülvaló életéhez...
Bejött Zsófi, nagyokat nyögve ült le mellé és meghatottan nézegette a hugát.
- Hát te is férjhezmégy, Ica. Jó dolgod lesz, mert ez ígénytelen ember. Meg szorgalmas és okos is. Ügyes is. Örülsz?
- Nem tudom.
- Ugyan kérlek, - egyszerre ingerült lett és hálátlannak tartotta a hugát, aki más volt, mint ő. - Talán meg se vagy elégedve. Hát uraskodni azt itt nem lehet, dolgozni kell. De a tanyára nem ment utánad, úgy-e a barátod? Na látod. Hát akkor köszönd meg, hogy gondoskodom rólad. Ha sikerül hozzámenni, vedd tudomásul, hogy nekem köszönheted.
Ica idegesen felkelt és elment mosakodni.
Délelőtt templomban voltak, aztán lementek a Fő-utcára sétálni. Rengeteg ember és minden lépésre köszönés esett. Icába nagyon belenéztek és sokan voltak, akik már tudták, hogy azért jött ide, hogy Pavalacshoz hozzámenjen. Fátlan és dísztelen, elhanyagolt és elmaradott a város. Talán azért van ez, mert három úré: a szénbánya, a város és a Rimamurányi acélgyár. Ahelyett, hogy versenyeznének a maguk szakasza díszítésében, egymásra tolják a kötelezettséget.
Pavalacs, meg még egy házaspár, Zsófi barátnője az urával jöttek velük kirándulni. Pavalacs frissenborotvált arca kamaszos és kedves volt, nagy szemét elnyitotta és olyan kedves csacsiságokat fecsegett komoly ábrázattal, hogy nevetve, kicsit újra ingadozva ment mellette a lány a fogaskerekű sínei közt, Salgó felé.
Rossz föld ez erre, nagyon, rosszul irtják az erdőt, rosszul tenyésztik az állatokat, az uradalom pusztul. Mély homokfal árkában visznek a sínek, a homokot csak akácfa laza gyökere köti és télen, ha telehordja a vágást a hó, nem megy a vonat, míg százával nem takarítják a munkások.
Ica azon próbálkozott, hogy valami kedveset és szépet fedezzen fel Pavalacsban. Ujságokról és könyvekről beszélt neki, meg a cserepeiről, melyekből a fiúnak is volt kettő és nagyon megcsodálta, szerette a tarka vázákat. Most büszke kezdett lenni rá. Magától kezdte hangosan számítani, hogy mennyiért is lehetne itt is felállítani egy ilyen kemencét.
Lassan, meg-megpihenve értek fel a hegytetőre. Kis terület, négy-öt helyiség lehetett itt fenn, ma már csak szétmosott, elmállott kőtörmelék. De lejjebb is vannak falmaradékok, ott lehettek a gazdasági lakások, udvarok.
Gyönyörű kilátás. Ellátni a Mátrán végig, a Kékesre, meg a fehéroldalú Galyatetőre. Arra feketeszürke köd Salgótarjánt mutatja, arra meg, az Somoskőújfalu, a határállomás.
- Az az országút a határ. Látja Somosvárát? A falu még nagyrészt magyar, de a vár cseh földön áll. Szép vár nagyon, bazaltkőből van rakva. Maradjon ott, Ica, maradjon ott, lefényképezem!
Ica nevetve nézett bele a gépbe és barátsággal simogatta meg a fiút, akinek igyekvő kedves hizelgéseit, alkalmazkodó szavait, meg hallgatását hálásan, örömmel fogadta. Meg kell próbálni valami újat gyúrni belőle. Majdnem felkiáltott örömében, mikor ezt megértette. Egyszerre szinte hivatást érzett, hogy a felesége legyen.
Pavalacs megérezte, hogy kinyilt az Ica szeme, úgy figyelt rá. Csatlakozott hát mellé, mint a gyermek. Kíváncsian hallgatta a beszédét és bámult, hogy ezek az érzések és gondolatok benne csak homályosan, de ilyenféleképpen éltek - Ica meg tisztán kimondja és elmagyarázza.
Egész máskép jártak most egymás mellett, mint tegnap este, amikor csak a testi közelség izgatta az idegeiket. Salgó felé mentek, hogy a többiek örömére beüljenek a kis bányatelep kaszinójába sörözni. Azok is megérezték a feloldódásukat és nevetve biztatták őket, előre eresztették az úton, mikor hazafelé indultak.
Most Ica szinte örült az alvó életnek, ami Tarjánban rá vár. Mennyi újat, kultúrát, örömöt, harcot hozhat! Mint pedagógus kezében érezte a párját, azon keresztül a jövőt. Határozott akaratú ember; belevágott ásójával a jelen ugarába, hogy a körülötte élőknek is juttasson tudásvágyából és - nemesebb, bátrabb és értékesebb életről álmodott.
Igen. De akkor mért olyan szomorú...