Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Kárpáti Aurél: MIKÓFALVI PÁSZTOR-FARAGÁSOK

Mikófalva: hevesi kisközség. Pár esztendő előtt sűrűn szerepelt neve a budapesti lapokban, a falusiak által rendezett passió-játékok kapcsán. Most megint népi vonatkozásban jut szerephez azon a kiállításon, amelyet a Vajda János Társaság néprajzi osztálya mikófalvi pásztorok fa-faragványaiból rendezett a Technológiai Múzeumban.

Csodálatos kis kollekció került itt bemutatásra. Muzeális értékű ritkaság. Az ősi, magyar barkácsoló művészetnek egész sereg «szűz» remeke. Olyan különleges anyag, amilyet ma már talán sehol, az ország semmiféle más táján nem lehet fellelni. A pásztorfaragás, mint a népi szépmívesség annyi egyéb ága, kiveszőben van. A városi hatás előnyomulása, a kultúra és civilizáció haladása mindenütt a népművészet sorvadásával, lassú, de biztos pusztulásával jár együtt. Ez a folyamat feltartóztathatatlan. Mesterséges «védelem» semmit sem segít, ahogy nem segített a matyó-himzésen sem. Sőt, az iparművészeti korrigálás és a műselyem alkalmazása végérvényesen megölte Mezőkövesd népi művészetét. Ugyanez a sors vár a pásztor-faragásokra is. Éppen ezért a mikófalviak kiállítását szinte úgy tekinthetjük, mint végsőt a sorban. Szinte azt mondhatjuk: ez az utolsó jelentkezése az igazi magyar népművészetnek. Több meglepetésben már aligha lesz részünk.

Igaz ugyan, hogy a Tisza mentén, Dunántúl, a Sárközben, itt-ott járja még a pásztorkés éle a száraz égerfát, juhart és akácot, ám a «mustra», amelyet belemetsz, már nem a régi naiv képzelet szülötte. Idegen elemekkel, barok-renesszánsz diszítőformákkal keveredett, - nem is szólva a hadifogság orosz emlékeiről, - modernizálódott, elromlott. A legügyesebbkezű mikófalvi pásztor gazdagfaragású kulacsait, karikásait és beretva-tartóit éppen azért nem lehetett kiállítani, mert tele vannak rutén-orosz motivumokkal. Hanem a többi annál eredetibb, romlatlan, tiszta magyar népi munka. Civilizációnak, idegen hatásnak a szele sem érte. Naiv, barbár szépségek jegyében fogant. Ezek a mai mikófalvi pásztorok szakasztott úgy faragnak lapos figurálist, ember- és állat-alakokat, olykor egész mozgalmas jeleneteket a csanak oldalába, akár dédeik és ükeik - évszázadok előtt. A primitív látásnak és előadásnak azzal a közvetlenségével, őszinteségével és megkapó bájával, amely külön stílust reprezentál. Vannak itt olyan «pogány» feszületek s olyan nomád-szemléletre valló birka- és disznófigurák, emberfejű pásztorbotok, lovakkal ékesített csanakok, hogy az ember elámul láttukon és alig akarja elhinni mai eredetüket. Kivált a csanakok gyönyörűek, ezek a remek formájú fa-ivópoharak, amelyeknek «füle» ösztönös konstrukciós érzékkel építetten illeszkedik az egy-darabból faragott edény oldalához, szellemesen oldva meg a «beléje látott» állatalakok stilizált, anyagszerűen redukált, jellemző formáit. Láttam itt egy araszos birkafigurát, mely monumentálisabban hatott, mint tíz pesti szobor együttvéve. Mindez jórészt olyan pásztorok bicskája alól került ki, akik még az egri torony alatt se jártak. A legszebbek Cseterneki Imre, József és Ferenc, Fodor Barna, Berze János és István faragásai.

Herman Miklós, aki a páratlanul érdekes és értékes kollekciót összegyüjtötte, legteljesebb elismerésre tarthat számot. Mikófalva barkácsoló pásztorait ő fedezte fel Budapest számára. S ha sajnálkozva nézzük is a kiállított pompás anyagot, mint halálra-itélt, veszendő értékét a magyar népi géniusznak, jól esik tudnunk, hogy legalább ez - addig, ameddig - érintetlenül és romlatlanul megvan. Csak ne nyúljanak hozzá, ne akarják «megmenteni», vagy éppen üzletileg kamatoztatni. Mert akkor aztán egyszerre vége az egésznek. Még azt a rövid időt sem éri meg, amelyet számára e mostoha kor meghagyott.