Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Kárpáti Aurél: PROMETHEUS
Eftimiu Viktor drámai költeménye

Prometheusnak, Japetos titán és az Okaanida Klymene fiának mondája dús anyagot kínál a költő számára. A mithosz szerint ez a mélyértelmű titkán teremtette az embert. Agyagból és vízből formálta ki testét, az istenek hasonlatosságára. Aztán, hogy életre keltse, tüzet rabolt az égből és belélehelte. Zeus, akinek kezdetben kedvence volt a titán, rossz szemmel nézte Prometheus földi teremtményeit, az elrabolt «isteni szikra» miatt pedig rá is megharagudott. Kemény büntetéssel sujtotta: parancsot adott Hephaistosnak, hogy láncolja oda a Kaukázus legmagasabb bércéhez, ahol egy éhes saskeselyű nap-nap után marcangolta. Szörnyű fogságából Herakles szabadította ki. Lelőtte a keselyűt és széttörte láncait. Ekkor már Zeus is megbocsátott Prometheusnak s csupán arra kötelezte, hogy ujján örök emlékeztetőül olyan kő-gyűrűt viseljen, amelyet a Kaukázus sziklájából vágtak. A görög mithosz egy másik változata szerint Prometheus nem teremtője volt az embernek, hanem csak melegszívű barátja, aki mindenféle mesterségre és tudományra tanította meg.

Mithikus alakja mindenesetre tartalmas jelkép. Egyesül benne a teremtő lángész a forradalmárral, a lázadó a megváltóval, a csúcsra törő hős a másokért szenvedő mártírral. (Alischylos éppen ezen a szenvedésen keresztül emelte a tiszta tragikum hűvös magasába.) Eftimiu Viktor, a kiváló tehetségű román drámaköltő, a gazdag szimbólumnak szinte valamennyi jelentőségét fölfejtette és összefoglalta Prometheusában, ebben a filozófikus elemekkel zsúfolt, nagyszabású drámai költeményben, amelyet most nálunk is bemutattak, a Szinész-szövetség alkalmi előadásában és Kádár Imre stílusos fordításában. Az ötfelvonásos, verses dráma a mithosz második változatának hősét hozza elénk. Az ember barátját és segítőjét. Prometheus szíve megesik az állati sorban tengődő, négykézlábjáró, vakogó, nyomorult emberen, akitől az Olympos mindenható urai megtagadták az égi lángot: a lélek szabadságát és világosságát. Fellázad az elbizakodott, gőgös istenek ellen, elrabolja tőlük a mennyei tűz egy szikráját, lehozza a világosságot a földre s ezzel megváltja az emberiséget zsarnokainak rabságától. A tűz világít a babona, a vakhit, a tudatlanság sötétjében, felderíti a haladás, a fejlődés útját és szétsugározza a szabadság fényét. Igaza tudatában Prometheus büszkén száll szembe a haragos Zeusszal, aki félve a felszabadított emberek hatalmától, kegyetlen büntetést szab a tűzrablóra. Hiába könyörög kegyelemért a titán anyja és kedvese: Zeus hajthatatlan marad. Hephaistosszal odaláncoltatja Prometheust a kopár sziklabérchez s csak úgy hajlandó neki megbocsátani, ha «bűnét» belátja, megbánja és jóváteszi. Prometheus azonban elutasítja magától az ilyen áron kínált kegyelmet. Ő jót tett, nem vétkezett. Lázadó tettének áldásos következményeiben bizva, törhetetlen hittel, hősies önfeláldozással vállalja a rá váró szenvedéseket. Méltósággal viseli el Hephaistos kaján gúnyolódásait s biztató szavai egyetlen résztvevő barátját, Apollót is megerősítik ingadozó hitében. Zokogva kérlelő anyját és kedvesét - akik Zeus megalázó feltételeit hozzák - arra kéri, hogy hagyják magára. Egyedül viseli el a szenvedés martíriumát az emberért, mint Krisztus a kereszten, széttárt karokkal a sziklára feszítve.

Eftimiu drámai költeményében Prometheus a Megváltó előképe. A forradalmár szabadító, akinek rabságából szabadság fakad. S egészen Herakles megjelenéséig ezek a krisztusi vonások finom művészettel, költői sejttetéssel rajzolódnak ki és ütnek át tragikus sorsán. A pogány hitrege szimbolikája ettől kezdve azonban kimondottan is keresztény értelmezést kap. Hogy úgy mondjam: a költői intuició ezen a ponton gyakorlati tanulsággá realizálódik. Herakles kiszabadítja Prometheust sziklabörtönéből s a két titán együtt megy el az emberek közé. De a megszabadított, megváltott ember hálátlan. Elfeledte «megváltóját» s elzavarja a tűz mellől, amelyet egykor ő szerzett meg neki. És Herakles szomorú figyelmeztetése tömören fejezi ki Prometheus tragikumát: Ime, ezekért szenvedtél!... A költemény itt ér csúcsra, ebben a tragikus csalódásban tetőzik. Ám, sajnos, nem itt végződik. Előbb még át kell esnünk azon a metamorfózison, amelyben a sejtelem valósággá válik, a szimbólum heve allegóriába langyosodik. Hephaistosból kisértő Lucifer lesz, Apollóból Mihály arkangyal, a kedvesből Mária Magdolna, a pogány anyából Szenvedő Anya, a sziklabércből keresztfa és Prometheusból Jézus a Golgotán. Kissé opera-szerű tableauban zárul a drámai költemény, feleslegesen kimondva mindazt, amit elhallgatva is tudtunk, éreztünk, sejtettünk, ami megragadóbb volt gondolatnak, mint látványnak. Kár, mert így az «előkép» jellemző vonásai csupán egy gondos expozició számító eszközeivé degradálódnak s elvesztik közvetlenségük varázsát. E nélkül a «hatásos» zárótétel nélkül az egész nagykoncepciójú, drámai lendületű, előkelő színvonalú költői és művészi szépségekben gazdag darab végső kihangzása mélyebb és zavartalanabb lett volna.

A mese vázlatából is kitetszik, hogy a szerző az antik témát, a felszabadult, modern szellem forradalmasító szerepének s szociális vonatkozásainak aláhúzásával költötte újra, anélkül azonban, hogy a tendenciát a költészet rovására érvényesítené. A mai mondanivaló szinte magától csendül ki a mithologiai anyagból. Mi, magyarok pedig külön is felfigyeltünk a kiváló román költő leláncolt titánjának azokra a szavaira, melyeket az ő tehetetlen helyzetével visszaélő, csúfolódó és kegyetlenkedő, gyáva Hephaistoshoz intéz... Régen íródtak ezek a kemény, férfias szavak. De igazságuk ma bennünk akaratlanul is szubjektiv érzéseket rezdít meg. Azon, amit a román költő itt olyan szépen és bátran, olyan emberien mond ki: otthon is elgondolkozhatnánk kissé...

A Fővárosi Operettszínház színpadán rendezett, hevenyészett előadás egyáltalán nem volt méltó a darabhoz. Egyedül a jó szándék menti a kivitel gyarlóságát. De még így sem hallgathatunk el valamit. Megdöbbentő, hogy a mai fiatal színészgeneráció legnagyobb részének mennyire sejtelme sincs a vers-mondás művészetéről.