Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Gavallérok - John Farquhar komédiája a Kamaraszinházban

Mihályfi Bélának nem egyszer volt már alkalma megbizonyítani, hogy jó jellemábrázoló színész, komoly és komikus szerepekben sok átgondolt és szervesen felépített alakítását láttuk. Most azonban, a 230 év előtti, rég elavult angol író darabjában olyan színészi munkát produkál, amelyet külön fel kell jegyezni, mint egyikét a legjobb színpadi teljesítményeknek. Egy ideálisan rossz férjet játszik, kelletlen, mogorva, részeges és buta vidéki földesurat, aki dühvel és gyűlölettel néz feleségére, gyötrelemmé teszi az életét. Kevés szava van, karaktere mozdulataiból és arckifejezéséből jön ki. Mihályfi játéka tökéletes képet ad, csak úgy árasztja magából az antipátiát s valami zord humor aurájával veszi körül az alakot, úgyhogy végül szinte a monumentális rosszaság szimbólumkép áll előttünk. Ez a szerep és Várady Aranka légiesen finom, sugárzóan elegáns játéka az egyedüli enyhitő körülményei annak a különös tévedésnek, hogy ezt az avatag darabot, amely az angol irodalomban sem számít, a XVIII. század elei dráma elsőrendű értékei közé, egyáltalán előadták. Cselekménye mai fogalmak szerint bonyolult és mégis túlságosan átlátszó, zavaros és szakadozott menetű, szerkezete a négy-ötféle motívum keverésével és a végin erőltetett összebogozásával egyre érdektelenebbé válik, alakjainak nincs igazi arca, vagy konvencionális figurák, vagy mesterkélt torzítások. Néhány jó jelenete nem indokolja előadását. A nagyszámú szereplők közül Sugár Károly, Mátrai Erzsi, Juhász József játékát kell még kiemelni. Lehet, hogy ha a rendezés bohózatosabbra, tánc-szerübbre fogta volna az előadás stílusát, több sikere lett volna.

Zsákucca - Innocent Ernő drámája az j-Színházban

Ennek az új darabnak a szerzője új ember és ezenfelül tehetséges ember is. Ha színigazgató volnék ebben a darabtalan világba, törődnék vele. Tud olyan dolgokat, amelyeket drámaírónak tudnia kell: témát koncipiálni, emberi konfliktusok aknáit elhelyezni és ezzel várakozást kelteni, jeleneteket színpadra formálni. Meg tudja csinálni a drámai architekturához az alaprajzot, egyes részletek kidolgozásához is ért. De nem tudja azt, amit drámaíróink többsége nem tud: a témát logikailag végiggondolni, szilárd szerkezettel összetartani, a részeket biztos egyensúlyba hozni, - szóval nem tud a jó alaprajzra jól konstruált épületet emelni. A drámaírás - ezt felejtik el a mi íróink leggyakrabban - formai részében elsősorban architektura, tehát logikai művelet. Innocent darabjának sarkalatos hibái logikai hibák. Elsősorban az, hogy az alakok juthatnak egy darabban zsákutcába, de a cselekvény nem. Mindig kell maradni egy útnak, amelyen a cselekvény a maga belső logikája szerint tovább fejlődhetik. Nem szabad rászorulni arra, hogy az író erőszakkal törjön számára kaput a zsákutca falán. A színdarabok logikai hibái rendszerint az utolsó felvonásban okozzák a katasztrófát. A mi új írónk is a harmadik felvonásban nem tud mit kezdeni a zsákutcával s kénytelen elkövetni azt a megbocsáthatatlan stílushibát, hogy súlyos drámai konfliktust vígjátéki módon old fel s azt is egy semmivel sem motivált hirtelen fordulattal. Építész nem rakhatja komoly stílű épületre egy derüs svájci villa tornyocskáját és tarka födelét.

Az Új Színház derék színészei szép munkát végeznek az előadással. Orsolya Erzsi Annát játssza, az ezredes lányát, akin a megvadult tisztek egyike erőszakot tett s akin az egész ebből folyó konfliktus végig megy. Meleg, ahol kell, lágy, ahol kell, kemény játéka tehetséggel és színésznői ésszel kidolgozott, becsületes munka. Boray Lajos beszédének hangjában benne van az alak jelleme, - ennek a színésznek joga van a teljes figyelemre. Baló Elemér, az idegbeteg főhadnagy szerepében egyik legjobb alakítását adja. Gonda József, Bársony Aladár és az egészen fiatal Gergelyi Vilma is jól megállják helyüket.

Spanyol darabok a Magyar Színházban

A nálunk teljesen ismeretlen újabbkori spanyol irodalom három drámaírójának két darabját mutatta be a Magyar Szinház. Az egyiket, a nagyobbikat, kétfelvonásost, egy ember írta: Gregorio Sierra-Martinez, a másikat, egyfelvonásost, ketten írták: Seraphin Quintero és Joaquin Alvarez. Egyiknek sem volt szerencséje. Teljesen elhibázott előadásban kerültek szinre. Talán sohasem láttuk olyan határozottan mai színjátszásunk korlátait, mint ezen az előadáson.

Színészeink és rendezőink a realisztikus stílusra vannak betanulva. Amíg egy darab ennek a határai közt marad, addig jót, sokszor igazán jót tudnak produkálni. Amint azonban fantázia, stílusváltás kellene a játékhoz, eredetiség és invenció, akkor mindjárt nyilvánvaló lesz szükkörű egyoldalúságuk. A Nemzeti Színházat a klasszikus műsor néha mégis csak rákényszeríti, hogy legalább törekedjék a stílus különféle árnyalására. A magánszínházak állandóan egy patronnal dolgoznak. Ha egy darab valami ettől eltérőt feltételez, legtöbbször még a feladatot sem érzik.

A Túl a rácson című spanyol darab előadásában a feladat abból áll, hogy egy tisztán lírai életformát kellene a színpadon megjeleníteni, tehát romantikus stíluseszközökkel kellene dolgozni. Egy apácakolostor belső életébe kell bevezetni a nézőt, ahol emberi lények «halálon innen, életen túl» élnek, kiszakadva a világból és mégis a világban élve, a vallás iránti passziv odaadásban, amely alatt öntudatlanul, fél-öntudatban mégis mozognak a női lélek aktív mozgató erői. Jézus menyasszonyai, de nők, a pici kis női hiúságokkal, kicsinyes vetélkedésekkel, érzékenykedésekkel és sértődésekkel, a lefojtott életöröm és életvágy hullámzásaival. Akármilyen halvány és szűkre szorított, de mégis élet az, amiben élnek. S a szép a darabban, hogy mindez a női lélekben halhatatlanul benne élő anyai érzés tükörlapján töri sugarait. Az apácakolostorba belekerülő elhagyott csecsemő jut az egész kis történet középpontjába - s egyszerre anyává lesz az egész apácasereg, kiki a maga módja szerint, a kis noviciák kislányos naivitással, az idősebbek sóvárgó vagy reális érzéssel, a fejedelemasszony magasrendű, kiegyenlített bölcseséggel, - csak a frigiditás jelképe, a noviciák prefektusnője marad hideg és dogmatikusan érzéstelen akkor is, mikor mint felnőtt lány elbúcsúzik onnan, hogy kimenjen az életbe, a szerelem útján, a férfi mellé. Egy különös, zárt atmoszférájú világ ez, melyben fantomszerűen lebegnek az emberi lények s minden hang, ami az életben erős és éles, le van halkítva, el van lágyítva. Ezt nem lehet a megszokott realisztikus modorban játszani, ennek tudni kell kihozni a sajátságos stílusát, ehhez áhítattal és lágy kézzel kell hozzányúlni. A Magyar Színház előadásában nyoma sincs stílusnak, céltudatnak, lírának, a nagyon finom nuanceok teljesen elmosódnak, az alakok, akiknek a darab szövege szerint mindnek megvan a maga reliefje, csaknem egészen elmosódnak s aminek tiszta érzésnek kellene lennie,, az kiállhatatlan érzelgősséggé vizenyősödik. A fejedelemasszony egy pesti szalonból jut a színpadra, nem a kolostorból, méltóság és bölcseség nélkül, az okos, melegszivű doktor egy száraz és kedélytelen háziorvos, az apácák fehér köntöse alatt folyton görlöket érzünk. Aki látni akarja, hogy csapja agyon egy darab minden szépségét a játék, az menjen és nézze meg ezt az előadást.

Az egyfelvonásos, kétszerzős spanyol vígjáték, Amit az asszonyok akarnak, az asszonyi pletyka hatalmát példázza csupa olyan alakokkal, amelyeknek karakter-voltát kimeríti egy jelszó: a jó öreg plébános, a süket nővére, a becsvágyó asszonyszemély, a visongva kacarászó süldőlányok stb. A mi izlésünk szerint ez az egy felvonás véghetetlenül hosszú és az előadás úgy kinyújtja, mint a rétestésztát. Soha nem fogom megérteni, miért akarnak egy régimódi spanyol bohóságot Szenes Béla-modorban játszani.