Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Vernon Duckworth Barker: ARNOLD BENNETT
1867-1931

Van halál, amely természetesen jön az események lassú folyásán: már esedékes volt és megnyugszunk benne. Ilyen volt Robert Bridges halála. Van halál, amely olyan, mint egy átváltozás nagy jelenete, besöpör egy egész periódust a történelembe, kioltja az utolsó gyertyát is egy ősi oltár előtt. Thomas Hardy halála ilyenfajta volt. Vagy pedig eljön a halál-titán és elragad valakit élete javakorában. s ha győz, mintahogy végül is legyőzte Enoch Arnold Bennettet, egy pillanatig mintha kételkednénk a győzelem után: hisz ez az életerő mintha legyőzhetetlen lett volna. Mikor láttam Arnold Bennettet januárban, a színházban, még élvezte az életet azon a sajátságos módon, amely az ő titka volt. Még a gondolata is messze volt tőlem, hogy utoljára látom az arcát, a mozdulatait: a vastag tincset a homlokán, föltűnően előreálló fogait, ezt a pártfogói járást, mintha megvette volna a színházat.

Ma már könyveket írtak Arnold Bennettről. Mint az «öt város» regionális regényírója - ezt az elnevezést is neki köszönhetjük, - magasabb helyet foglal el az angol irodalomban, mint mások, akiket a kontinensen jobban szeretnek. Például szerintünk sokkal följebb áll Wellsnél és legfélelmetesebb riválisa Galsworthynak. A Ma friss, fiatal írói sem gyűlölik őt úgy, ahogyan gyűlölik Galsworthyt. Legjóakaratúbb és legbőkezűbb barátja volt a fiatalabb nemzedék javarészének. Sohasem volt meg benne annak a regényírónak a féltékenysége, aki nagy dolgokat művelt már akkor, amikor X. vagy Y. úr még a bölcsőben volt. Ez a megértés talán még fiatalkori küzdelmeiből származik. Bennett apja ügyvéd volt, de a fiatal újságírójogásznak nem volt túlsok pénze, mikor lejött Londonba 1890 táján. Pár esztendő múlva otthagyta a jogot és a «Woman» című folyóirathoz állott be s később ő lett a szerkesztője is. Arnold Bennett mindig félelmetes módon ismerte az asszonyokat. Úgy le tudta írni egy asszony szobáját, vagy a szoknyáját, hogy az egyenesen elképesztő volt; legjobb műve is asszonyok jellemzését adja.

Szülővárosából, az «öt városból» (mely ma már eggyé lett) magával hozott valami vidékies mentalitást. A külseje is jellemző volt a materialista gyárvárosokra; oda volt az udvari sikerekért és csodálta azokat, akik ezt bármilyen formában is elérték, izgatták London nagy üzleti vállalkozásai, a színházak, a hatalmas szállók, a testi kényelem minden módja, egy kicsit közönséges is volt. Erős szándéka volt a pénzszerzés, és az, hogy állandóan beszéljenek róla. Élete vége felé nem habozott, ha pénzcsinálásról volt szó, hogy rossz cikkeket írjon bármilyen irodalmi nívót nélkülöző lap számára. Karrierje különös harminc esztendeje alatt, kezdve féligmeddig önéletrajzi regényén, A Man from the North-on (1898), megírt egy teljes könyvtárat. Számtalan regény, novella, cikk, filozófia a mellényzsebben (ezekben nem volt filozófia, csak egészséges észjárás, nagyon tipikus címek alatt. Hogyan kell élni a nap 24 órájában stb.), önéletrajz, útirajzok, egynéhány színdarab és valóban nagy könyvei az «öt városról». Összesen körülbelül hetven kötetnyit összeírt. Olyan ember volt, hogy szinte minden sort élvezettel írt le. Az élet sosem szünt meg őt szórakoztatni és bámulatba ejteni. Jellemző Arnold Bennettre, hogy a legközhelyibb epizódok sem közhelyek az ő számára. Az irodalomban általában realistának mondják, de ez a realizmus valami fordított romanticizmusból származik. Ihlettel írt le egy alsóbb középosztálybeli szalónt és nem kellett neki külön figyelmeztetés, hogy nagy kalandnak találjon egy autobuszutazást.

Bennett irodalmi mesterei főleg franciák és oroszok voltak. Balzac, Flaubert, Maupassant és Zola tanulmányozása vitte rá, hogy Franciaországban telepedjék le. 1900-tól 1908-ig egy kis villában lakott Fontainebleauban. Itt írta meg azt a regényét, amely a legnagyobb angol írók közé emeli. Mrs. Bennett megírta, milyen elkeseredetten írt, a legteljesebb csöndben, amíg papírra vetette The Old Wives Tale 200.000 szavát - pár hét alatt, és vad dühbe gurult, ha bárki is megzavarta. Azt mondják, hogy ennek a regénynek a kézirata, Bennett kezeírásában a század egyik legszebb dokumentuma.

Pontosan tudjuk, hogy ötlött föl benne mesterművének a gondolata. Egy nap egy párisi vendéglőben üldögélt, ahova gyakran eljárt. Két pincérnő volt a vendéglőben, az egyik csinos, ez nem érdeklődött Arnold Bennett iránt, a másik semmitmondóbb, ez nagyon a kedvébe járt. Az utolsó alkalmak egyikén, hogy Bennett itt ült, bejött egy öreg asszony, megbotolva, elejtette a csomagjait és olyan ügyefogyottan csetlett-botlott, hogy szinte nevetségessé lett. A csinos pincérnő nevetett rajta. Egy élet-tragédia erős megérzése csapott át Arnold Bennetten. Egy pillantás alatt végiglátott azon a folyamaton, ahogy egy fiatal, vonzó nő, a pincérlányhoz hasonló, öreg és nevetséges figurává válik. És ebben a pillanatban tudta is, hogy aki ehhez a témához méltó regényt tud írni, nagy ember lesz. Igaz, vetette föl, Maupassant is megírta már egy nő életét Une Vie című regényében. Tehát, ha a tervét igazolni akarja, Maupassan-t is fölül kell múlnia és két asszony történetét kell megírnia. Ebben a pillanatban «kigondolta» The Old Wives' Tale-t, mint Dickens mondta, ahogy ő «kigondolta» Mr. Pickwicket.

A történet nagyon egyszerű ilyen nagy műhöz. Két nővér, Constance és Sophia Baines a mult század közepén születtek, apjuk kereskedő az «öt városban». Constance férjhezmegy apja üzletvezetőjéhez és örökli az üzletet. Sophia beleszeret egy csirkefogóba, külföldre szöknek, de a férfi elhagyja Párisban, kevéssel az 1870-es ostrom előtt. öregkorában ő is visszatér az «öt városba» és ott is hal meg.

The Old Wives' Tale technikája nagyon érdekes. A realitás képét úgy adja meg, hogy elismétli a mindennapi élet apró részleteit. Egyik kis esemény követi a másikat. Amíg egyik kézzel ezt csinálja, a másikkal naggyá teszi a regényt. A háttérben mindig ott van a kornak, a változásnak és a tűnő ifjúságnak a kísérlete. Fokozatosan, finoman magasabbra visz a regény a tragédia skáláján, végre észrevesszük, hogy az irodalom egyik nagy-nagy, problémáját figyeljük. Constance és Sophia megnemesednek az Idővel való küzdelmükben, akár a görög tragédiák hősei, mikor a Fátum rájuk teszi kezét. Hősiessé válnak, izgatott aggódással figyeljük őket, bár tudjuk, mint a görög hősökről, hogy sorsuk előre elvégeztetett. Két téma, egyik oldalon a változás, az idő győzedelme, másikon az emberi természet nagysága, amint fölemelkedik és elbukik, a kettő állandóan keresztezve egymást. És ugyanakkor mélyen realisztikus ez a könyv, láthatjuk benne a kis eseményeken átvilágító örökkévalóság fényét.

Később egy regénytrilógiát írt Arnold Bennett, - a Clayhanger-regényeket, - a háttér itt is az «öt város». Clayhanger (1910), Hilda Lessways (1911) és These Twain (1916), - az első kettő majdnem fölér The Old Wives' Tale-el. Arnold Bennett megfogta az angol «Polteries» velejét, - hiszen köztük nevelkedett - és ragyogó, talán maradandó kifejezését adta a középosztály egy rétegének. Regionális regényei mellé kell sorolni történeteit és novelláit - Anna of the Five Towns, The Grim Smile of the Five Towns, The Matador of the Five Towns, 1902 és 1912 között. Két nagyon érdekes könyvet szentelt Arnold Bennett a siker iránti csodálatának. The Card (1911) és The Regent (1913); ezekben egy vonzó kalandor a hős, aki rohammal veszi be az «öt várost» és Londont is meghódítja. Buried Alive (1908) című könyve nem más, mint ügyes extravagancia.

Remekművei mellett néha elszomorító rosszul is írt Arnold Bennett. Sokan azt hitték, hogy már kiírta magát, mikor hirtelen újra meglepte Angliát 1923-ban nagyszerű regényével, a Riceyman Steps-el. Egy ismeretlen kis londoni könyvárusnak és feleségének történetét mondja el, mind a ketten szánalomraméltók; mellettük Elsienek, a minden munkára jó lánynak nagyszerű jellemzését adja. Arnold Bennett itt gyüjtötte össze egy élet tapasztalatait és meglátásait egy végső, nagy összefoglalásba.