Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám
Leviát Giza nénét az istállóban találta. Éppen fejt. Háromlábú székén ülve, hatalmas termete majdnem teljesen eltakarta a tehenet a belépő Leviát tekintete elől. Leviát köszöntésére abbahagyta a fejést, hátrafordult s a vér bőségétől vörösen ízzó, hatalmas kövér arcából nagy, szelid kék szemek néztek Leviátra.
Leviát meglepetten állott az ajtóban. Hogyan, egy ilyen asszonyóriás végzi a kegyes munkát ebben a községben?
Giza néne komoran kérdezte:
- Mi járatban tiszteljem az urat?
Hangja férfias volt, s mintha a föld mélyéből jött volna.
Leviát rövidesen elmondta látogatását a plébánosnál. Giza néne azonban a fejét rázta s szinte haraggal nyúlt a tehén tőgye után:
- Nem a, - mondotta, - Giza néne nem tesz semmit. - S míg ujjai közül zengve sugárzott a tej a fazékba, így dohogott:
- Giza néne többé soha. Giza néne a tehenét feji s gondozza a szegényeit. Ezt szívesen megteszi Krisztusért. De hogy ő mégegyszer gyüjtsön szentképre, akár perselybe, akár ívre, azt ő már nem teszi többé.
- Biztosan igaza van, - felelte Leviát, - máskép nem mondaná. - Kissé kibámult az istállóajtón s inkább önmagát kérdezve, mondta: - akkor most mit csinálsz?
Ám azért csak állt s hallgatta a tej ütemét. Nem mintha erőszakoskodni vagy tolakodni akart volna maradásával, hanem inkább a szeme foglalkozott azzal, amit láthatott.
Giza néne ujjai megpihentek s magában füstölögve nézett Leviátra:
- Csak kérdje meg a plébános urat, - mondotta, - hogy mennyire csalódtunk mi a templommal, kérdje csak meg tőle. - S megint a fejéshez fordult, s zúdította a tejet a zséterbe.
A tehénnek szokatlan lehetett ez a szaggatott fejés, mert szemrehányóan fordította hátra a fejét: ej no, még ilyet! Azért, mert Giza néne haragszik a templomi képekre, amit az a Steinböck készített legutóbb, azért nem kellene ilyen cudarul bánni szegény Kese tőgyével!
Nemsokára végzett a fejéssel, felfogta a gőzölgő zsétert, a háromlábút lábával a szénába dobta, aztán az ajtó világosságánál alaposan megnézte Leviátot.
- Úgy látom, maga még nem tud semit a mi csalódásunkról azzal a Steinböck festővel, - mondotta, majd hozzátette:
- Nagyon szegénynek meg nagyon fiatalnak látszik az úr. Úgye?
- Az vagyok, - felelte Leviát mosolyogva.
- Az a másik festő, az a Steinböck, - folytatta Giza néne, - akit három évvel ezelőtt csak az ördög hozhatott ide, az egész királyfinak látszott volna maga mellett. Úgy tele volt az ujja a gazembernek gyűrűvel, s mégsem átallotta mondani, hogy neki kevés a stációkért kétszáz pengő. De jobb is, hogy nem vállalta az ördögfajzat. Látta már, hogy mit föstött nekünk?
- Sajnálom, de még nem voltam odabenn a templomban, - felelte Leviát.
- No azt csak nézze meg, - mondotta Giza néne, - hogy lássa, milyet nem szabad csinálni.
Azzal a dézsát lóbálva, kifele indult az istállóból.
- Jöjjön csak kérem, - mondotta. S leviát mélán mosolyogva követte.
Hűvös, nagy parasztszobába érkeztek. Giza néne leültette Leviátot, őmaga pedig vagy egy tucat különféle bögrét vett elő és szétosztotta beléjük a tejet.
- Ezek az én szegényeimé, - mondotta - mert mindjárt itt lesznek. A kertben dolgoznak mostan.
Aztán még egy csuprot vett elő, azt is megtöltötte s Leviát felé nyújtotta.
- Addig is, igya meg ezt az úr. - S kenyeret is adott melléje.
S míg Leviát szemérmes lassú kortyokban s falatokban étkezett, így szólt Giza néne:
- Majd csak nézze meg, miféle Krisztus urunkat pingált az az ember. Kövérnek, igenis, no, kövérnek pingálta a mi urunkat! Kö-vér-nek! - kiáltotta Giza néne.
Leviát hüledezve hallgatta.
- Istenem... - mondotta, - talán csak kissé testesnek föstette, úgy gondolja néném.
- Nem testes az, édes lelkem, kövér az. Én csak tudom, mi a kövér! - s belemarkolt saját hústól duzzadó tagaiba. - Szégyen gyalázat, mit csinált belőle az az ördög!
Vérbő vörös arca elborult az emlékezéstől s megbotránkozásában összekulcsolta kezét:
- Hát szabad ilyet? Hát csupa hús volt a mi Urunk, csupa hús?
Ahogy Giza néne idáig jutott, a nyitott ajtón túlról halk léptek hallatszottak.
- Már jönnek az én szegényeim, - mondotta Giza néne, s kiment kenyeret szelni a tejhez.
Leviát felkelt székéről s várakozva nézett az ajtó felé. Valahányszor új embert várt, szemei tágra nyíltak, homloka felhúzódott s fülei meg-megmoccantak.
Egymás után jöttek be Giza néne szegényei. Csupa idős asszony. Feketében, halk, éneklő «dícsértessék»-kel lépték át a küszöböt, sután fogtak kezet Leviáttal, aki úgy érezte, mintha ez az éneklő dícsértessék egy szempillantásra iskolás kislányokká varázsolta volna vissza egyszeriben ezeket a megtört öreg asszonyokat.
Az idegen láttára nem ültek az asztalhoz, mint máskor, hanem a falmenti lócára telepedtek, halk susogással igazgatva egymást. S hogy elférnek mind egy ily rövid lócán! - gondolta Leviát s ahogy jobban rájuk feszítette tekintetét: ez a testet öltött magány, - gondolta, - ez meg az özvegység, ez a magtalanság, ez a munka, ez az ájtatosság, ez az árvaság, ez a beletörődés. - Maga se tudta mért, önkéntelenül megszámolta őket. Hatan voltak.
S összeolvadtak egymással és a sötétséggel, szótlanul, mintha nem éreznék magukat méltónak a beszédre s a lámpa világosságára, amely már nem ér odáig a lócáig.
Ekkor bejött Giza néne, s nagyot nevetve így szólt:
- Ej, micsoda hallgatás! No csibéim, gyászos csibikéim ide az asztalhoz! Ez itt egy festő úr! - mutatta - ők meg az én özvegy csibéim!
Az öreg asszonyok lassan az asztalhoz telepedtek és most Leviát ült a lócára. Az özvegyek lopva nézegették. Finom városi képe van, de a ruházata igen szegényes. Fehér az arca, aztán milyen nagyok a szempillái. Csinos ember volna, ha kissé hizottabb lehetne. Keresi elméjük a szokásos hasonlítást, de nem hasonlít ez senkire azok közül, akik emlékezetükben élnek.
- Amint látja a festő úr, - magyarázza Giza néne Leviátnak - csupa nőszemélyt vettem magamhoz. Mert úgy gondoltam én kérem, hogy a férfi még a legárvább is csak tud segíteni magán valahogy, csak megkapaszkodik valamibe, ha másba nem, hát a gőgjébe, hogy ő mégis csak férfi. De ezek itten szegénykék, olyanok, akik elveszítették minden támaszukat, ki a háborúkban, ki a forradalmakban. Igen, nagyon kegyetlen történetük van! Nekem azonban hagyott Istenem örökségül édes szüleim után annyi földet, hogy ők segíthetnek nekem a munkában, én meg leültethetem őket az asztalom mellé, tavasszal úgy mint télen.
Leviát szokása szerint figyelmes gyöngédségtől hajlott fejjel hallgatta Giza néne beszédjét. Aztán hosszan elmerengett az asszonyok arcán. Talán ez a gyöngéd merengő tekintet verte fel az asszonyok szívében a régi gyászt, mert lassan végigment arcukon sorsuk sötét emléke s itt is, ott is már megcsillant, kibuggyant szemükből a könny. Előkerültek a kötények és zsebkendők...
- Csibéim, csibéim, ej no, csibéim! - kiáltott rájuk Giza néne, - mit hullattok annyi vizet? Csak nem akarjátok kiönteni innét a festő urat, mint valami ürgét? Inkább tegyetek ti is tanúságot mellettem, hogy miképen csalódtunk mi a Steinböck úr oltárképeiben.
Az asszonyok könnyeiket törölgetve erősítgették a vénleány beszédét, mire Giza néne elégedetten bólogatott s így folytatta:
- Tetszik látni! Pedig aki egyszer úgy csalódott a festőben, mint mi, az másszor igen fél ám! Aztán nem is tudom, lehetséges lesz-e újra összekaparni a szegénységtől azt a kétszáz pengőt, mint három évvel ezelőtt. Mert többet el nem viselhetünk, másrészt igaz mégis szeretnénk, hogy a szegénység ajándéka ott legyen a templomudvaron. Persze mindenkinek, aki csak egy fillért is áldoz, oda szeretném tétetni nevét a kép alá.
Leviát beleegyezően integetett.
Az asszonyok pedig eközben Leviát arcán, beszédjében természetét kutatgatták. Úgy érezték, hogy Leviát szegénysége, szelidsége, lágy, hosszú szempillái, finom metszésű sápadt arca sokkal szebb, Krisztust igér nekik, mint amit attól a sokgyűrűs, szagos és kivasalt Steinböck úrtól kaptak három évvel ezelőtt. Hiszen az még csak soha szóba se állott ővelük, pedig nap-nap után mennyit ólálkodtak körüle, míg az oltárt föstögette.
Reménykedésüket sietve tudatták Gizi nénével, ki szóval, ki szemmel, ki meg az asztal alatt a lábával, mire Giza néne is úgy vélekedett, hogy szem őneki is lenne bizalma a festő úr iránt, csak hát úgy gondolja, hogy mutasson nekik előbb az úr valami szentképet, Krisztust, vagy Szűzanyát, ami éppen volna nála.
Leviát kénytelen volt bevallani, hogy fájdalom, szentképeket idáig még sohasem föstött.
Az asszonyok elhülten néztek egymásra. Leviát azonban kérte őket, hogy ne értsék félre. Ha nincsenek szentképei, ez nem azt jelenti, mintha ő nem tudná a tizenkét kálváriaképet megfösteni, hanem idáig nem foglalkozott ezzel. Nem foglalkozhatott ezzel, mert vagy a városon élt, vagy az erdőn dolgozott, és se itt, se ott nem volt jó alkalma szentképet festeni. Titkon azonban mindég várt erre s remélte, hogy majd csak erre is sor kerül egyszer, s akkor ez lesz élete legszívesebb munkája. Ha tehát megbíznák vele, ő boldog volna, nemcsak azért, mert szegény és szüksége volna munkára, hanem egyébként is nagy megtiszteltetés és öröm volna számára, ha jó és szegény embereknek fölsthetné meg Krisztus szenvedéseit. S ha nem tetszene a képe, egy krajcárt sem fogad el érette.
Ez a beszéd megint nagyon tetszett az özvegyeknek. Giza néne is egyre szívesebben nézett Leviátra.
- Látszik, - mondotta, - hogy nagyon tisztességtudó, derék festő az úr. Nincs az úrban semmi gőg, semmi hivalkodás, mint abban a Steinböckben volt. Meg aztán nagyon méltányos az úr.
Még egyszer körülnézett özvegyein; aztán felemelte a hangját:
- Akkor hát mégiscsak tessék elkezdeni. Aztán amíg dolgozni fog az úr, - tette hozzá, - addig mindég várni fogja az urat itt az étel. Hét vagy nyolc személy, az már nem nagy sor. De persze az csak aféle ráadás lesz a pénzén felül. Csak aztán szépen csinálja az úr, ne kímélje a szívét!
- Úgy, úgy - bólogattak mind az özvegyek, - ez az, ahogy Giza néne mondja. Szép, fájdalmas, ünnepélyes legyen, hogy a szegénység szívéhez szóljon. Olyan halovány, édes legyen, hogy az ember mindjárt ráösmerjen: ez az igazi! Mert tessék elhinni, az ember ugyan Őtet sohasem látta, de azért ráösmerne, ha az igazi volna! Olyan legyen kérem, hogy elfeledhesse az ember tőle az ő kegyetlen sorsát. - S megint felújult köztük a csöndes sírdogálás Krisztus nevében, de hamarost elhalt, mert a frissen fejt tej és a jó barna kenyér íze, szaga lassan szívükhöz lopózott és alázatos békességet teremtett ottan...
Leviát még sohasem látott ennyi alázatos tisztelettel enni. Jó ideig csak nézte őket, aztán aggódással megszólalt:
- Csak attól félek, - mondta halkan, - hogy a maguk fájdalma, sóvárgása Krisztus után sokkal nagyobb, mint az én tehetségem. S talán nem is szenvedtem ahhoz eleget, hogy megfösthessem azt a Krisztust, akire maguk rámondanák: ez az igazi. Már pedig nem akarom megcsalni, megrövidíteni magukat Krisztusban.
Míg így beszélt, arca áttüzesedett s finom veriték lepte el homlokát. Ahogy elhallgatott, zsebkendőjét kereste, de nem találta, mire Giza néne kötényét kínálta néki:
- Tessék csak ezzel, - mondotta, - s hatalmas kezével mindjárt ő maga törölte le Leviát homlokát. Leviát mosolyogva engedte.
- No, - mondotta Giza néne, - nem szabad ily szigorúan venni ezt az ügyet. Úgy vélem, az úr túlkényes a szívére. - S tréfás haraggal megfenyegette özvegyeit:
- Halljátok-e, ne borítsátok be nekem egészen ezt a szegény festő urat a sok sírástokkal meg kívánságotokkal. Mit akartok? Hogy kilépjen az Üdvözítő a képből és mingyárt meg is szólaljon?
- Hiszen... ők... megérdemelnék, - rebegte Leviát, - dehát én... - és tehetetlenül merengve tárta szét karjait.
Giza néne eztán Leviát szállása után kérdezősködött, s mingyárt fölkínálta neki a harmadik legszebb szobáját. Így legalább a festő úr megtakarítja a szálláspénzt, ők pedig gyönyörködhetnek a képek növekedésén. Olyan dolga lesz itt, mint egy királyfinak! Hat nőszemély csak el tud kedveskedni egy ilyen szíves fiatalemberrel!
- El bizony! - mondták az özvegyek. - Ki fogjuk szolgálni, akár a palotás cselédek!
Leviát tehát beköltözött Giza néne házába. a legszebb szobában vetettek neki ágyat. Az egyik özvegy a szalmát frissítette fel, a másik új cihát húzott, a harmadik a lámpást töltötte színültig, a negyedik szagos szappant készített elő a mosdóra, az ötödik s hatodik Leviát kevés holmiját segítette elrakni a szekrénybe, közben valamennyien elmondták sorsukat töviről-hegyire és Leviát is sokat beszélt nekik elmúlt életéről s mindenkép igyekezett úgy bánni velük, mintha mindegyikük anyja vagy édes nénje volna.
*
Leviát a képeket embernagyságúra tervezte, s munkáját a nyolcadik stációval akarta kezdeni. Úgy gondolta, hogy az Üdvözitőnek ez az állomása fog majd bizonyára a legmeghatóbban a vénleányhoz s az özvegyi szívekhez szólni. Azt is tervelte, hogy majd hálából és szeretetből a vénleányt s az özvegyeket el fogja bújtani a jeruzsálemi asszonyok alakjai közé... E meglepetéssel azonban várni akart egyelőre, legalább addig, míg el nem készül munkája kompoziciójával.
Mingyárt másnap lendületes vonásokkal vázolta fel első elképzelését. Ahogy a teret szétosztotta, mintha gőg villant volna fel szelid kék szemében: a képzelet gőgje és szeszélye. Ez Krisztusé, ez a jerusálemi asszonyoké, ez a katonáké. Mindez a Golgota tövében történik. A Golgota töve már igen nagy magasság, és lent egészen mélyen, ez a hely a városé, itt fekszik Jerusálem. Minél nagyobb legyen ez a mélység és messzeség s még ezen túl lesznek az apró falvacskák, Jézus bölcsői. Mintha nem egy órája, de végtelen idők óta vándorolna Jézus a kereszttel, s ez itt, a nyolcadik állomás. Jézus éppen az imént rogyott le fáradtan a keresztjére, s míg az özvegyek egyik része kérleli a katonákat, hogy engedjék minél tovább pihenni Jézust, az özvegyek másik része már letelepedett Jézus köré, a keresztjének ágai mellé. Ily messzi a bölcsőtől, ily magosra Jézust már csak a magtalanság, az özvegység, a magány, a beletörődés asszonyi alakjai követik. Jézus keze engesztelően nyugszik az asszonyok összeborult fején, arca levegő után, égnek tárja magát, de már mosolyog is egyúttal s éppen bezsélni készül, súlyosan, zihálva... Lefelé a városig egy hosszú processzió látszik, mintha az egész emberiség elmaradva bár, s végtelenül lassan, de azért jönne mögöttük a Golgota felé és Jézus a maga özvegyeivel s katonáival csak valami élcsapat lenne... Itt-ott hollók keringülnek Jézus feje felett s a nap iszonyún, forrón, vakítón süt...
Gyorsan, mohón vázolta fel ezeket a csoportokat Leviát, többször egymásután újra elosztotta köztük a teret, s mindég erősebben határolta körül csoportjait. Majd új vázlatpapirokat feszített az első elképzelés fölé, s ezekre egyenként vázolta fel a csoportokat, egyiket a másik után, mindezt oly hevesen, hogy krétái únos-úntalan eltöredeztek ujjai izgalmától...
Az özvegyek áhitattal és alázattal figyelték, s csak akkor mozdultak meg, ha egy-egy légy Leviát arcára szállott, Leviát ilyenkor hirtelen arcához kapott, az özvegyek pedig rosszaló fejcsóválással néztek az elszálló légy után...
Eleintén a vénleány persze hiába próbált eligazodni a rengeteg kúsza vázlatvonal közt s ezért inkább csak Leviát keze, karja, feje mozgásait leste, mintha ezekből akart volna következtetni a jövendő szentkép szépségére, jóságára. Ámde akár a kezére, akár az arcára nézett, a fiatalember fürge, szökdelő, száguldó, forgó mozdulatai valahogy túlságosan könnyelműeknek, ugrabugrának, pajkosaknak látszottak előtte, semmiképen sem elég komolyaknak ahhoz, hogy belőlük az a fájdalmasan ünnepélyes szentkép készülhessen, amiben megegyeztek.
A vénleány azonban egyelőre mégsem akarta nyilvánítani véleményét, legfeljebb azzal jelezte aggodalmát, hogy minél vadabbul, szeszélyesebben mozgott Leviát a vászon előtt, ő annál mozdulatlanabbul s komolyabban ült helyén.
Később azonban már egy-egy kérdő pillantást is vetett özvegyeire, s ilyenkor szemöldökét is erősen felhúzta, hogy: mit gondoltok özvegyeim, helyes ez, amit a fiatalúr csinál? Valóban azt a fájdalmasan ünnepélyes kálváriaképet csinálja, amit igért?
Az özvegyek se tehettek egyebet, mint hogy ugyanoly kérdően néztek vissza a vénleányra, mint ahogyan az nézett reájuk, s szintén fel-felhúzták a szemöldöküket, de ugyanakkor titokban már mosolyogtak is. Sejtették mire gondolhat a vénleány, nyilván azonban nem volt nekik sem oly sietős, sem oly fontos a szentkép, mint a vénleánynak. Hiszen annyi van már belőle s majd csak lesz ebből is valami. Özvegyek lévén, asszonyok, egyidőben bizony maguk sem tudták mi fog kibújni belőlük, fiú-e vagy lány, élő, vagy félholt, terhesek-e vagy csak felfuvódottak valami kórságtól, ezért a bizonyosságot, az igéretet, az azonnaliságot s a pajkosságot korántsem vették oly szigorúan vagy inkább aggodalommal, mint leánypatronusuk. Sőt minél vadabbul kergette egyik vonal, mozdulat a másikat, minél hevesebben fonódott egyik a másikra, s minél pajkosabban gömbölyödött egyik a másik körül, annál derűsebb lett fonnyadt ábrázatuk, s mikor a festő úrfi képzelete izgalmában valami láthatatlan s csak számára hallható zenére még topogni is kezdett, az özvegyek mosolyogva bökdösték egymást, majd pedig mikor mindezenfelül az úrfi egészen különös hangokkal kísérte mozdulatait, az öreg asszonyok halkan s fojtottan kacarászni kezdtek.
Ezt azonban már nem hagyhatta szó nélkül a vénleány:
- Jó Istenem, ne bolonduljatok már, - mondotta özvegyeinek enyhe és jóságos dorgálással, majd Leviáthoz fordult, és lassan, meggondoltan így szólt:
- Engedje meg már a festő úrfi, de ahogy nézem itten a festő úrfit, igazán nagyon aggódnom kell a képünk miatt.
Leviát előbb meglepetten nézett a vénleányra, aztán mosolyra fakadt.
A vénleány ezt a mosolyt és tekintetet is olyannak találta, ami csak igazolta iménti aggodalmait.
Tisztára gyermek ez az úrfi, - gondolta, - tréfás, turpis, vagy micsoda, s úgylátszik, ujjai körül akar forgatni minket. A végén pedig jó Isten tudja, mit fundál magában. S még komolyabban, erélyesebben folytatta:
- Meg kell érteni az úrfinak, hogy kálváriára alkudtunk meg. Úgye? Arra fogadtuk ide, azért etetjük, itatjuk, mint valami királyfit már egy hete, és azonfelül is, a holmikra, amiket csak idáig hozattunk az úrfinak, már annyi kiadásunk volt, amennyiért akár egy tucat szent holmit vehettünk volna azóta. Mikor aztán végre leültet minket, hogy no, most kezdi a nyolcadik stációt, akkor csak rajzol, töröl, rajzol-töröl, s ez rendjén van, tudom, hogy ennek így kell menni, persze, nem is ezt akarom mondani én, hanem azt, hogy hozzá egyre olyan pajkosan viselkedik, mindenképen olyan különösen pajkosan munkálkodik, hogy ebből minden lehet, gondolom, csak az a fájdalmas és ünnepélyes kép nem, amiben megegyeztünk. Igazán zavarba hozza az ember gyerekét!
Leviát már szólni akart, de az öregleány nem engedte:
- Nagyon kérem az úrfit, - mondotta, - most már had beszéljem ki magamat. Azt akarom mondani, hogy ha az úrfi azért jött ide, hogy egy kicsit ingyenbe szépen pihenjen és pajkoskodjon, hát én nem bánom, az úrfinak biztos van rá oka, szegénysége, és én nem is tagadnám meg az úrfitól. De akkor ezt meg kellene ám mondani egyenesen édes lelkem, és nem szabad bolondítani azt, aki jót akar...
Leviát összecsapdosta kezét:
- Mire nem gondol, kedves nénikém!!! Azért, mert mint mondja, pajkosan dolgozom? Ej Istenem! Szeretem azt, amit csinálok! S szeretem magukat is, ezt a házat, ezt a községet, szeretem azt, amit már előre látok, örülök a szabadságomnak, s ennek a nagy darab vászonnak, amit mind be fogok pingálni, ezért aztán körülugrálom, körülfütyülöm, táncolom, amit csinálok, s magamat is, hogy csinálom...
- Nono, hiszen jól van, csak gondoltam, hogy a szentkép talán... az Üdvözitő szenvedéseit... egy kálváriát talán mégsem szabadna ennyire pajkoskodón csinálni.
- Ó édes nénikém, - nyugtatta Leviát, - hiszen ez még csak a kezdet! Messzi vagyunk még a szenvedéstől, a kálváriától! Hogy megértse édes nénikém: most még csak olyanformán vagyunk, mintha az Üdvözítő még csak angyalian szundikálna a jászolkában, és azok az állatok, a kecske meg a szamár csodálkoznak rajta: no de ilyet, ilyet! Az apja ács, mégse tud neki egy rendes emberi bölcsőt ácsolni, hanem idefekteti hozzánk? Ej, ej, kinek legyen szép bölcsője, ha nem egy ácsgyereknek! Ej, ej, mi lehet e mögött? S oly édesen csodálkoznak, hogy az Üdvözítőcske felébred, és elkezdi őket pajkosan egy szalmaszállal csiklandozni. A csacsinak a nagy fekete orrát, a kecskének meg a hosszú fehér szakállát. Hát ez nagyon jól esik nekik, és röhögnek, mekegnek, a fejükkel táncolnak, az Üdvözítőcske meg azt mondja: hü-ha, hü-hó, dünnyög, nevet, tapsol és kapkod... Bizony édes nénikém, most még mi csak itten tartunk s ezért lehetek én még ilyen pajkos.
- No, hiszen jó, jó, - sóhajtotta a vénleány és csak nézte, bámulta Leviátot - látom már, hogy az úrfival úgyis hiába húznék ujjat. Egy egész boszorkánykonyha van magában, meg ráadásul száz huncut gyerek... Hiszen én nem bánom, ha majd a jászolban is megfösti az Urat, de most előbb mégis a kálvária volna a fontosabb, az elsőbb...
- Csak egy kis türelem, - felelte Leviát, - nem fogunk soká a jászolnál maradni! Ah, hamar felnő a üdvözítőcske, nagyon is hamar... Addig jó az Édesnek, míg a jászolban van... Ne sajnáljuk tőle azt a kis időt...
- Jaj, dehogy is sajnáljuk, dehogy is!
S már annyira elérzékenyedett a vénleány, hogy szemét kezdte törölgetni.
Leviát pedig így folytatta:
- Gondoltam én, hogy nem sajnálják tőle, az időt. Bezzeg, ha felnő, fogunk sírni mindnyájan éppen eleget!
Erre aztán igazán nem lehetett mit válaszolni. A vénleány csak fájdalmasan bólogatott s az özvegyek valamennyien megegyeztek abban, hogy csodálatos beszédje van az úrfinak s ha igazán, komolyan meg akarja csinálni a kálváriát, hát akkor biztos az is, csak csodálatos lehet, s nincs egyéb hátra, mint szépen türelemmel várni... - Ezt elsuttogták egymásközt s továbbadták a vénleánynak, aki most már kissé megnyugodott. Isten neki, ha nem is a nyolcadik stáció bújik ki az úrfi keze alól, hanem a jászolos Jézuska, (mert azért erre tovább is gyanakodott titokban) hát akkor is jó... rá kell hagyni... Olyan kedves, pajkos, megríkattató beszédje van, meg kell neki bocsájtani előre mindent...
Csak sóhajtott egy nagyot s így szólt:
- Istenem, csak csinálja az úrfi, ahogy óhajtja... Csak szentkép legyen és ne világi kép.
A vénleány aztán jóideig tompa csodálkozással követte Leviát mozdulatait, majd lassan jobban kinyílt az arca s odasúgta szomszédjának. Már tudom is. Bizony Isten az úrfi keze épúgy forog, cikáz, mint egy kismacska, mikor a gombolyaggal játszik. Nem úgy van-e?
- Úgy, úgy, eltalálta - suttogták, bólogatták az özvegyek.
Leviát meghallotta, s anélkül, hogy munkájában megállt volna, így szólt:
- Ha a kezem úgy látszik, mint egy kismacska, akkor jó úton vagyunk. Mert az Úrjézus nagyon szerette a kismacskát, azért is mondta: Legyetek szelidek, mint a galamb, okosak, mint a kígyó, és játékosak, mint a kismacska...
- Ej, no! - felelte a vénleány, - most meg már meghamisítja az Úr beszédít?
- Hogyan? - tetette magát Leviát, - a kismacska talán nincsen benne?
- De nem ám! Csakis a kígyó meg a galamb!
- No pedig a kismacskának is ott kell lenni, ott is volt biztos, csak kihagyták...
- De ha egyszer a szentapostolok nem tudnak róla!
- De a kismacskák tudnak ám róla! - felelt Leviát s felkacagott.
Aztán tovább dolgozott.
A vénleány s az özvegyek most egy ideig inkább csak az arcát figyelték, mint a kezét, s látták, amint Leviát kicsiny s finom ajka gyöngéden előrebuggyant, mint a csecsemőé szopás közben. Valóban, mintha láthatatlan emlőn szopott volna. Mi több! Az özvegyek nemsokára ugyanazt a hangot is vélték hallani tőle, amit a szopós gyerek ad, azt a tejes mummogást, amely a jóllakás után elégedett dünnyögéssé változik s ami után a kisgyerekek el szoktak aludni. A festő úrfi azonban csak zümmögött, halkan, az özvegyek szerint leginkább ahhoz hasonlóan, aminővel a méhek viszik haza estefelé mézzel teli potrohocskájukat. Majd egyszerre vad szisszenések törtek elő a festő úrfiból, aminőt talán a felébresztett kígyó szokott hallatni, vagy mikor valaki elégeti a száját... Megint máskor a dünnyögésből halk dudorászás lett, egész ének, füttyszóval keverve, egész táncmuzsika, keringő, vagy miféle, amilyet az aratómulatságon táncol az ember, vagy amire a katonák mennek és halnak...
Mindez azonban mindég gyors, vidám volt, pattogó, s főképpen pajkos, s csak addig tartott, amig, mint az úrfi mondotta, Jézuska a bölcsőben ringott, s még csak a helye van meg a Golgotán.
Hanem annál jobban forgolódtak, alakultak a jeruzsálemi asszonyok meg a katonák vázalakjai, de azért még mindig nem tudtak eligazodni rajtuk az öreg asszonyok. Tegnap még itt volt az egyik, másnap már egy másik állt ott... Az egyik katonafigura mintha átsétált volna a másik helyére, az egyik asszony tegnap még mintha térdelt volna, másnap azonban gondolt egyet és ijedten felállt, mintha holttestre hágott volna, üres, fehér ábrázata az egyiknek tegnap még jobbra nézett, holnap már teljesen elrejtezett... Egyikből egyszerre nyolc kar is nyúlt ki, de már másnap egy karja se volt... Nagy nyugtalanság volt köztük és semmi sem volt biztos.
Csak egyről lehetett tudni, hogy micsoda. Ami tisztán, fehéren maradt, ott majd Jézus fog állni, bizonyára fehérben.
Ekkor már az özvegyek s a vénlány nagyon sűrűn kérdezgették, hogy mikor lehet már majd tudni, hogy kiből kicsoda lesz, s hogy kinek mi dolga lesz.
A festő úrfi erre odakanyarított Jézus helyére egy jászolbölcsőt s így szólt:
- A bölcső még itt van, de az Üdvözítőcske már kinőtt belőle. Még szeret ugyan játszani pajkosan, de már a templomba jár. Egy kis türelem, s nemsokára a templomból is ki fog nőni... Ej, hisz fog szenvedni! Meg fog halni! Lám, maguk is olyan türelmetlenek, mint azok az asszonyok, akik akkor voltak s akik szüntelen kérdezték: mikor váltasz meg már minket? Persze, nem tudták szegények, hogy nem aranykoronás király lesz belőle Jerusálemben, hanem halállal koronás az egekben... Hát azért, egy kis türelmet még!
Erre elszégyelték magukat az özvegyek meg a vénlány, s nem is sürgősködtek tovább, Leviát pedig egy kis bárányt rajzolt belé a jászolba, hogy addig is, amíg az alakok kiformálódnak, legyen mit imádni. S ez a bárány úgy mosolygott, hogy az asszonyok a csudálkozástól nem győzték a fejüket rázogatni...
Hát ha még tudták volna, mily kedves meglepetés vár reájuk!
Mert egy nap aztán, mikor, mint mindég, szépen körben ültek a dolgozó Leviát körül, a festő úrfi elfordult vázlataitól s így szólt:
- Minthogy ily szépen türelmesek és már nem siettetik az Üdvözítő szenvedéseit, nosza, gondoltam egyet... Én magukat szépen be fogom bujtatni ezekbe a jerusálemi asszonyokba.
A vénlány s özvegyek egyelőre szólni sem tudtak. Mindegyik a másiktól várta, hogy mit gondol s valamennyien a vénlánytól, hogy mit fog mondani. Az pedig egy ideig hallgatott még s aztán így szólt:
- Igazán nem tudjuk, komolyan mondotta-e az úrfi, amit mondott, vagy csak amúgy gondolta...
Leviát bólintott: hogyne! Komolyan gondolta. Nincs ebben semmi lehetetlen...
- Már hogyne volna! - himbálta fejét a vénlány. - Hogy lehetnénk mink ott, ahol a Szüzmáriának, meg egyéb szent asszonyoknak van a helye! Már hogy bitorolhatjuk mi, szegény nyomorult világi nők, érdemtelenek, akik vagyunk, hogy bitorolhatnánk mink az ő örökös helyüket az Üdvözítő körül?
Egész kerekre nyitotta szemét az izgalomtól és csodálkozástól.
Az özvegyek, akik idáig csak kábán néztek egymásra, már bólogatni kezdtek, hogy valóban, ők érdemtelenek, nagyon jól mondja, a Giza...
Leviát elgondolkozott:
- Én azt hittem, - mondotta, - hogy ezzel örömöt fogok szerezni maguknak...
- Elhiszem én, - felelte a vénlány, hanem ezzel nagyon hitvány, nagyon hiú örömöt szerezné nékünk...
S nekitámadt az özvegyeknek, akik rábeszélően susogtak, pusmogtak egymásközt:
- Ej, hogy gyászos özvegy létetekre ennyire tele vagytok hiú örömmel! Hát illik így bolondulni a magatok hitvány képe mása után? Ilyen öregen és özvegyen?
Az öregasszonyok elcsitultak, Leviát pedig így szólt:
- Én nem gondoltam arra, hogy magukkal a szent asszonyok helyét bitoroltassam, a szentasszonyoknak meg lesz a maguk helye, mint illik, elől és közvetlenül az Úr körül, maguk pedig majd szépen hátrébb fognak állni, s jó messziről fogják nézni és imádni az Üdvözítőt, mintahogy ez magukhoz illik...
A vénlány engedékenyebben sóhajtott:
- Nézze csak, festő úrfi, - mondotta, - megtörténhet ám, hogy rossz szándék nélkül, de azért mégis istentelenségbe visz mindnyájunkat. Azért mondom, legjobb lesz, ha elmegyünk a plébános úrhoz, ő legyen ebben a dologban a bíró...
(Folyt. köv.)