Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám

DÉRY TIBOR: FÉRFIÉNEK

Kiment a szobából s a hosszú folyósón
- melynek falain mint ősz haj nő a por -
lassan eltünt a sötétben. Igy búcsúzott el
tőlem az ifjuság. Fekete kenyér és bor
maradt asztalomon. Fekete pamuttal
szegett kendő, verejtékemet törlendő.
Ime, én többé már nem pihenhetek.

S e perc az utolsó. Mintha a hulló kő
megállna - fölöttem megáll egy madár s fütyül
s rámnéz ragyogó arccal. S a sziv még megfelel.
Még süketség, vakság, némaság kívűl ül
portámon s csak integetnek. De aztán lehull
a dal, kővé válva fejemre. Bealkonyul
s a kinyilt ajtón át látni a sirkeresztet.

Ám most még szól az ének. Ifjuság s múlás közt
egy perced van még Elbukól! egy rövid perc
a két part közt, kik a távolban összefutnak
s eltünnek a sűrű köd alatt. Egy habzó perc,
felcsap a folyamból s hátára vesz. Az útnak
közepére értél, mutasd fel szivedet
beváltotta-e a régi igéreteket?

Zuzmara lepi be az ismert tájat
s a nyitott ablakon behúz az őszi szél
a túlsó partról. Ne nézz a tükörbe, gyáva!
s kendőkbe ne burkolódzz! Mint fényes kaszaél
ha kettévágja a szálat, két részre ugy vágja
életemet e perc s ha egyik fele szalma,
a másikból majd kiömlik a magja.

Rosszul éltem. Szivemet elvesztegettem
apránként, boldoggá senkit, anyává
asszonyt nem tettem, magam meg nem öltem
a szabadságért. Száradó fa ágán
kopasz madár himbál, ahogy a szél fuj
s egyszerre elbukik. Nyelvem hegyén a dal
fáradtan így ül s ma holnap lefordul.

Milyen ünnep fénye aranyozta be arcom
s kinek angyalhangja döntött le trónusomról
a sár bugyraiba? Harminchat évig estem
forogva földfelé s nem mondtam le jussomról
hogy bűntelen legyek. - Imre megérkeztem
gyűrt arccal, szétfujt hajjal, verejtékes ajkkal
hogy egy alázatos perc hátára vehessen.

S most vissza-visszanézek a mult katlanába
mint egykor Orpheus nézte az alvilágot
a szelid könnyszínű dombról. Ám virágot
árnyékáról nem ismersz meg, sem multat
emlékeiről. A drága Eurydice
szétfoszlott mint a füst hogy visszanéztél,
integető kezét porrá fútta szét a szél.

S kiket felneveltem, ifju gondolataim
féluton megcsuklottak. A csapkodó szív,
a merészen felszálló, megállt a viharban
s gyáván vijjog a táj fölött. Arcom aranyszin
fénye elsötétült. S kik eldűltek a porban:
a nyomor könnyrojtos veres zászlait
győzelmes zendülésbe vinni gyenge voltam.

Mihez volt hát erőd? bajra, jajra, kudarcra
fényes hajadat hullatni? - Hagyd a merengést!
Kint zuhan a nap s már az esti fellegek
a nagy angyalok talpai alá gyűlnek,
hogy fujják el az altatót. S fellobog a tűz
vén kályhádban s fordul fényében már a perc,
melynek csúcsáról ifjuságod arcába versz.

S ez legyen búcsúd tőle! Csend lesz majd szivedben,
a havas puszták csendje. S ha olykor e csendben
loholva feltünik majd egy merész gondolat,
futtában megfagy mint az égről lefutó víz
s még hidegebb lesz szived kis teteme alatt,
s még idegenebb a föld, amerre a szél visz
s melegebb a sír, ahol majd elalhatsz.

Csend van. De én e tűrő és csendes világot
tagadom, ahogy Júdás tagadta az Urat.
Én harminc sima ezüstpénzért az Urat
magamban, eladom s a felfeszítettet
le nem oldom s a spongyával arcomat
le nem törlöm s magamat megütlegelem
s megköpdösöm s kezemet magamra emelem -

én az ítéletet nem türöm. Itt az utszélen
gyökeret vertem s míg nem pusztulnak a latrok
föl nem támadok és lógó tetememet
el nem takarítom. A szél tépi hajamat
mint varjut a keresztfán s vagdossa szememet.
Hét sebem kifakadt. Az elvonuló nép előtt
a havas mezőn igy káromlom magamat.