Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · NAGY ENDRE: TALÁLKOZÁSOM JÓBBAL

NAGY ENDRE: TALÁLKOZÁSOM JÓBBAL
I.

Kis életem kifürkészhetetlen őskorában fakadhatott vonzalmam Jób patriárka iránt. Mindig érdekelt a passzivitásnak ez az éposza és rokonomnak éreztem ezt a furcsa hőst, akinek fegyvere a megnyugvás volt, vára a trágyadomb. A legmagasabb rendű életnek az övét láttam; magyar romantikával azt mondhatnám: úri-ember volt. Nyájai, gúlyái elkallódtak, házai, csűrei leégtek, - az Úr adta, visszavette. Aztán fekélyek rontották meg a testét, a hamuban ülve cseréppel vakargatta sebeit és fájdalmának hangja mély, komor gordonka-szó volt. Nem sikítás, nem üvöltés, hanem a tőrbeejtett nemes vadnak vigasztalan dörmögése. Nem pöröl az Istennel, de dacos haragjában engesztelhetetlen. Minek is pöröljön a Hatalmassal, a Mindenhatóval, a Gőgössel, aki: «ha elmegyen is én mellettem, mindazáltal nem láthatom meg; ha általmegyen is rajtam, mindazáltal eszembe nem veszem őtet.» Igazi férfi volt, akin a kakasdüh erőt venni nem tudott és nyiltan bevallott emberi gyöngeségét királyi palástként kerítette a vállára. Hiába végtelen hatalmú az Úr, aki «nagy dolgokat cselekszik és megfoghatatlanokat és csudálatosakat és számlálhatatlanokat», - az Ő összemérhetetlen erejével szemben neki is van egy ereje, ami legyőzhetetlenné teszi: az, hogy már semmije sincsen. «Azon az úton megyek én, amelyről sohse térek vissza.» Ha valaki így indul el az útjára, ugyan ki állíthatná meg őtet? A történelem rengetegében olyan ez a Jób, mint a vízesés, amely időtlen idők óta egy-zúgó hangon átkozza végzetét; hogy szakadatlanul a mélybe hullania rendeltetett. És annál nagyobb az ereje, minél nagyobb a mélység, amelybe zuhanni kényszeríttetett. Érzem, hogy ez a legszebb élet-forma: rengetegben társtalanul zengeni, zengeni e világ vigasztalan szomorúságát. Nincs mélyebb megnyugvás, mint a reménytelenség és édesebb dal, mint az elsírt fájdalom. «Ezokáért azt mondom: a tökéletest szintúgy, mint a gonoszt megemészti az Isten. Mindazáltal szólok és az Úrtól nem félek, mert nem annyira vádol engemet az én lelkemesméreti.»