Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: MAGUNK REVIZIÓJA
Makkai Sándor könyve

Makkai Sándor az erdélyi reformátusok püspöke napjainknak legfontosabb problémáiról gondolkozik ebben a könyvben. Magunk reviziója, - mondja s megpróbál áttekinteni az erdélyi kisebbség mentalitásán. A könyv ugylátszik öt beszédnek a gyüjteménye, s azon a modern szónoki nyelven szól, amely elszakadt a régi fölényes és apodiktice nyilatkozó retorikától s inkább a nyilvánosság előtt való hitvalló gondolkodás formáját találta meg.

A könyv, mint az én példányomba kézzel beleírta a szerző, «az erdélyi magyarság élni akaró lélekzetét» jelenti.

Valóban azt jelenti, de ahogy végigolvassuk, arra a különös érzésre hajlunk, hogy nemcsak az erdélyi magyarságét, hanem az egész magyarságét. Idehaza ugyanazok a lelki problémáink vannak, ugyanazok a vívódások mennek keresztül a magyar lelkeken, ugyanazok a bajok s ugyanazok a cselekedni akarások, ugyanazok a veszélyek és ugyanazok a jóakaratok.

Az egész magyarságnak revizió alá kell vennie a maga lelki életét. Az a rendkívüli fordulat, amelyen keresztül ment világpolitikai szempontból a magyarság, feltétlenül szükségessé teszik, hogy revizió alá vegye a mult idők eszményiségét s megkeresse azt az új világot, amelyet ráparancsolt az Idő. Új idők, új emberek. Új emberek, új világszemlélet. Új világszemlélet, új célkitűzések és új cselekvés.

Makkai Sándor bátor ember, aki szembe mer nézni a legkínosabb kérdésekkel és ha formában óvatosan is, de lényegében könyörtelenül vonja le a következtetéseket. Érdemes azért meghallgatni, hogy egyes gondolatokat hogy figyel meg, hogy lát és hogy akar irányítani.

Először is szembenéz a Parancsoló tényekkel.

«Az apák és fiak közt - mondja -, a tragikumig fokozódhatik az előítéletnek ez a különös dilemmája: ami új, az nem lehet jó, ami régi, az feltétlenül rossz. Mindenki tudja, hogy milyen előítéletek uralkodnak az irodalmi alkotások megítélésében: körülbelül minden ünnepelt írónak az előítéletek kásahegyén kell átrágnia magát az elismertetéshez. A tudomány birodalmában a nevetségességig halmozódik az újat jelentő felfedezés, vagy elmélet útjában az előítéletek torlasza. A politikai és társadalmi élet szinte alig látszik egyébnek előítéletek zűrzavaránál. Kétségbeejtő előítélet a sovinizmus lényege, - úgy látszik, kiirthatatlan előítélet a többségnek az a véleménye a kisebbséggel szemben, hogy ez az utóbbi feltétlenül megbízhatatlan és elnyomandó. Kicsi vagy nagy dolgok rengetege bizonyítja: micsoda átka az emberi életnek az előítélet. Mert előítélet minden lezárt fogalom és álláspont az élet változásaival, a folyton változó élettel szemben.»

«Minden lezárt fogalom és álláspont? Ez talán mégis túlzás. Elismerem, - szól, - hogy a kérdés nem egyszerű, sőt nagyon is bonyolult. Kétségtelen, hogy az a folyamat, ahogy az előítélet keletkezik, szükségképeni és elkerülhetetlen. Nemcsak, hanem jogosult is. Egy bizonyos pontig az, viszont azon a ponton túl lelkileg életveszélyes. Az a kérdés, hol van, melyik az a fordulópont, ahol a megismerés folyamata átfordul az előítélet útvesztőjébe.»

...«Tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább s eközben új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idő mulva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát.»

Megvizsgálja az előítélet folyamatát, értelmét s lényegét s úgy találja, hogy az előítélet voltaképpen önvédelem.

«De egy életellenes, gyilkos önvédelem.» «Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.» «Az előítélet megtagadása magának az életnek, az élet örök megujulási folyamatának: folytonosan tágítani az elmét és a szívet, rugalmassá és befogadóvá tenni az élettel szemben, mindig újra és újra feltenni a már megoldottnak hitt kérdéseket és mindig újra megkeresni rájuk a feleletet, hogy ezáltal részesei lehessünk a valóságos életnek, munkatársai a folyton teremtő és alkotó Úrnak, szolgák és harcosok, építők és eszközök az élő kövek faragásában és beillesztésében a jövő, az isten országa épületébe.»

*

Ez átgondolás és e meggyőződés alapján számomra legfontosabbnak tünik fel, hogy a könyv három nagy élő kérdésre ad választ: a mult, a nép és az ifjúság kérdésére. Oly fontosnak és a mi itthoni viszonyainkra is annyira jellemzőnek tartom okoskodását, hogy egyszerűen közölni kívánom azokat a részleteket a könyvből, amelyek e kérdésekre vonatkoznak.

*

«A múlt megítélésére vonatkozó előítéletek két ellentétes csoportra oszthatók. Az első csoportot körülbelül ezek a meggyőződések alkotják: A mult mindenestől jó volt. Az a korszak, amelyben születtünk és nevelkedtünk, a magyar nemzet történelmének legdicsőbb korszaka volt: a virágzás, az öntudatosság, a kultúra, a hatalom, a jólét verőfényes, boldog ideje. Mindazok, akik bajokról beszéltek, hibákat emlegettek, nyugtalanul jósolgattak a csillogó felszín alatt lappangó örvényekről, csak saját ki nem elégített hiúságuk és önzésük motorja által hajtattak és végeredményében ellenségei voltak a nemzetnek. A magyar nemzet összes erőinek kivirágzása már-már azon a ponton volt, hogy véglegessé érlelje uralmát a saját földjén s örök időkre biztosítsa a nemzet boldog jövendőjét. A harmincmillió magyar álma, a mindent és mindenkit magyarrá boldogító kultúra látomása már-már ott járta tündértáncát a láthatáron. Abban az időben nem volt elnyomás, igazságtalanság, nyomoruság. A jognak, igazságnak, lovagiasságnak, becsületességnek tündöklő magyar vonásai uralkodtak a kormányzatban, a közigazgatásban, a kultúrában, a nevelésben. Igaz, hogy voltak szomorú és gonosz ellenségek, akik érthetetlenül romlására törtek a nemzetnek. Így a szociáldemokrata munkásság, amely nem tudni, mi okból, folyton elégedetlenkedett, zavargott és kizsákmányolást, jogtalanságot, nyomort, mi-egymást jajgatott. Aztán Ausztria, amelyik irígyen elzárta a világ elől a magyarságot, hogy félreismerjék, vagy egyáltalában ne ismerjék. De mindezek nem magának a magyarságnak hibáiból keletkeztek és ármánykodtak, sőt visszaéltek azzal a nagylelkű jósággal, amellyel a magyarság telítve volt. Mit érdemelt volna egy ilyen nemzet? A világ elismerését, bámulatát, barátságát, támogatását. És ha ezt érdemelte, akkor ami történt vele, az a legnagyobb igazságtalanság, ami a világon valaha történt. Ennek az igazságtalanságnak okozóit nem lehet nagyítóüveggel sem felfedezni a magyarság életében, lelkében, jellemében, - teljesen rajta kívül álló okok idézték elő, szerencsétlen és gonosz találkozása egy csomó idegen ütközőnek, amelyek az ártatlant és igazat zúzták darabokra. Tehát semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt. Mi ártatlan szenvedők vagyunk. Mi a teendője az ártatlan szenvedőnek? Várni a csodát! Az ellenkező tények csak ideiglenesek és semmi okunk arra, hogy ezekből a tényekből «tanuljunk», hogy ezek miatt valamit «elfelejtsünk», hogy ezek a tények álláspontunk, meggyőződéseink megváltoztatására bírjanak, hogy belőlük új feladatok új parancsait halljuk ki.

Itt van tehát előttünk négy ítélet:

A múlt jó volt.

Velünk igazságtalanság történt.

Nem vagyunk felelősök.

Jogunk van csodát várni.

Miért mondjuk ezeket az ítéleteket előítéleteknek?

Nem azért, mintha teljes egészükben hamisak lennének, vagy éppen tudatosan rosszhiszemüek. Ezek a meggyőződések lehetnek teljesen szívből fakadók, őszinték, mélyen átérzettek és a legtöbb esetben azok is; bizonyos, hogy bennük az igazságnak nem egy vonása is feltalálható. Ha a mult nem is volt csupa jó, a múltban bizonyára sok jó, igaz, értékes és nagy vonás van. Kétségtelen, hogy az emberi ítélkezés, míg igazságot vél szolgáltatni egyfelől, súlyos igazságtalanságokat követ el másfelől, egyénekkel és nemzetekkel is. Az is bizonyos, hogy nem mindenki, nem egyformán és nem mindenért felelős, ami történt. De mégis, mindez nem egyéb szomorú előítéletnél, mihelyt a tényekkel szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy neki joga van csodát várni. Ez a csodavárás a legszomorúbb magyar előítélet. A tények, a valóság meghaladták a nemzeti öntudat büszke, öntelt, ragyogó fogalmait. Tegyük fel és fogadjuk el egyelőre, hogy minden jó volt úgy, ahogy a multban volt. De ha így is volna, az a múlt visszavonhatatlanul múlt, nincs többé és vissza nem hozható. Ez a tény. Tegyük fel, hogy mindaz, ami velünk történt, a legnagyobb igazságtalanság. De ez az igazságtalanság megtörtént, így van és nem másként. Ez a másik tény. Ezekkel a tényekkel szemben csak két álláspont lehetséges. A makacs elzárkózás, az előítélet álláspontja, amely bűnös, mert életellenes és halálos. A másik a tények elfogadása és a tényekben fölhangzó életparancs meghallása és követése.

Mielőtt azonban megkisérelnők ezt az életparancsot megragadni, látnunk kell az előítéleteknek azt a másik csoportját, amely éppen ellenkező fogalmakat szegez a valóságnak. Itt a következő elvekre és véleményekre akadunk: A mult nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza. A történelem különben sem szolgál semmi tanulsággal, teljesen megbízhatatlan, hamis, mert minden nemzet vak sovinizmussal csak saját magát dicsőíti benne. Mindaz a dicsőség, amiről zeng, csak felület, látszat, külsőség. A legdicsőbb korszak sem volt egyéb, mint hatalmasoknak basáskodása, kéjelgése a felszínen, míg alul korrupció, elnyomás, kizsákmányolás bűzlöttek. A magyar múlt bűnös nemtörődömséggel készítette elő a katasztrófát. Frázisok, jelszavak, kicsépelt szólamok alkották a hazafiságot és a nemzeti öntudatot. Munkanélküliség, kivándorlás, eladósodás, a termelő munka elejtése, a gazdasági és kulturális erők idegen kezekbe csúszása jellemzik a magyar erő és hatalom éráját. Éppen az volt benne a legrosszabb, ami magyar volt. Végzetes, hogy minden hatalom és irányítás egyetlen osztály kezébe összpontosult s hogy ez az osztály nem a szellemi és erkölcsi erők letéteményese volt. A liberalizmus és demokrácia puszta jelszavak maradtak, amennyiben pedig tényleg megvalósultak, csak éppen a magyar faj nem vehette hasznukat: kizárólag az idegennek gyümölcsöztek.

Mi tehát egy vezetőosztály vétkeiért szenvedünk, a felelősséget kizárólag ők hordozzák mindenért, ami történt. A tények arra mutatnak, hogy nem kell törődnünk a múlttal s úgy kell a jelenhez alkalmazkodnunk, hogy egyéni megélhetőségünket biztosíthassuk.

Ezek a gondolatok:

a múlt rossz,

a felelősség a múltakért az akkori vezetőosztályt terheli,

a múlttal nem kell többé törődni,

a jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni,

csak abban különböznek az első csoportba tartozóktól, hogy a csodavárás helyett egyénileg elismerik a tényekkel való számolás és a tényekhez való alkalmazkodás szükségességét. De mégis, teljesen magukon hordozzák az előítélet bélyegét. Lehetnek s vannak igazságok ebben a sötét kritikában is a múlttal szemben, de ezeknek dacára mégis csak elzárkózást jelent a tények igazi arca elől, mert nem hallja ki belőlük ez sem az életparancsot, amely mint nemzethez szól hozzánk és nem egyéni megalkuvást, hanem a nemzeti öntudat új, életrevaló, egészséges kiragyogását követeli, mint a tények küldetésének igazi megismerését és az ennek való helyes engedelmeskedést.»

*

A nép kérdésében a következőket fejti ki:

«A romániai magyar kisebbség óriási többsége földmívelő nép. Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. Az sem vitatható ma már, hogy az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget, csak mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet. A tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kimívelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak...

...Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak! És mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint tőle függetlenül adott értéknek hozzásegítése a minél teljesebb kibontakozáshoz.

Ez az önmagában hordozott, független érték meglehetősen ismeretlen. Sőt, a néppel szemben ellenkezőleg vádak hangzanak el. Hármat említek meg ezekből: a nép önző, a nép megalkuvó, a nép nem ismer más életet, mint az evés-ivást.

A nép önzése főleg a földjéhez való ragaszkodásban áll. Ami az övé, az a néhány hold föld és az a pár marha, ahhoz erősen ragaszkodik, - abba beleöli az életét, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra. Nem szereti az olyan adózást vagy adakozást, melynek célja kívül esik az ő közvetlen láthatárán, amelynek eredményét nem ő, nem az övéi, vagy legalább is nem a saját községe élvezi. Hasznot akar látni mindenből és persze a maga hasznát, a maga részesedését. Ilyen a nép. Hát az urak milyenek? Ők persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (Elég baj, hogy sokan nem!) Ők persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket!)

A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodás nemcsak természetes, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vajjon ki a felelős azért, hogy a nép a nagy közösség realitását nem érzi?

Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagy közösséget a maga életének érezze? Mit is jelentett reá nézve ez a nagy közösség? Jobb, szabadabb, emberibb, mélyebb és kívánatosabb lehetőségeket az életre? - A nép önző, mert élni akar. Sajnos, nem látja tisztán, hogy életének lehetősége mit kíván tőle és mit eredményezne, ha ennek a kívánságnak eleget tenne. Mert nagyon kicsik a lehetőségei, nagyon kicsinyesek az aggodalmai, a félelmei is. Ez az önzés gyermekies, öntudatosságban szegény, kezdetleges.

De hogy változtatható meg? A magasabb életigények fölébresztése által. Nem az életmód fizikai igényeinek fölébresztésére gondolok. Hanem magasabbrendű szellemi, erkölcsi igényekre. Csak ezek válthatnak ki nagyobb erőfeszítéseket és önzetlenebb lendületet belőle. Ilyen ígények ébresztése, magasrendű szenvedélyek keltése csakis akkor remélhető és lehetséges, ha ennek a népnek tanítói, írói, művészei, vezetői: az intelligencia a maga egészében nagy szeretettel hajlik le hozzá és felébreszti a lelkében alvó vágyakat a tudás a szépség, a jóság kincseire.

Miért megalkuvó a nép? Mert közeli, kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbnak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös alkalmazkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell. Ha igazán igényelné a maga egész embermivoltát és életjogát, nem alkudna meg a körülményekkel, kivívná a nagyobb lehetőségeket, biztosítaná magának azt, ami életének nélkülözhetetlen értékévé lett. Vegyük például az anyanyelv jogát. - A nép állítólag nem fejt ki valami nagy buzgóságot abban a küzdelemben, hogy gyermekei anyanyelvükön tanuljanak. Kétségtelenül azért, mert ez az anyanyelv reánézve nem az az egyetlen, páratlan és pótolhatatlan érték, amelyért minden áldozatra kész volna. De kérdem, a magyar írók miért tartják elsőbbrendű feladatuknak azt, hogy (legfennebb) a népről írjanak, annál, hogy a népnek írjanak? Hogy éppen az ő számára tegyék ezt a nyelvet igazi kinccsé?

Igaz-e az, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem ő az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor is látta a «parasztot» csillogó szemmel tekinteni arra a templomra vagy iskolára, amelyet ő épített s amelyre ő adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban.

A nagy társadalmi teendő tehát, mely az életölő előítéleteket elpusztítja, - a magyar egységnek társadalmi megszervezése. A magyar népnek, amely csak tömeg élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él. E szervezésnek az önerő kifejlesztése a célja, amelyből a kisebbségi nemzet anyagi és szellemi existenciájának biztosítása következik. Újra hangsúlyozom, hogy ez az egység nem jelent színtelen egyformaságot, hanem különféle feladatok és foglalkozások egymással tervszerűen összekapcsolt, az organizmus minden atómját a maga helyén és a maga értéke szerint érvényre juttató harmóniát. Nem jelenti azt, hogy az intelligencia egészében paraszttá legyen, de azt sem, hogy a nép a maga egészében intelligenciává legyen.

Az erdélyi magyar demokráciának helyes értelme az lenne, hogy tisztázzuk és érvényesítsük az életformák önmagukban való szerepét és kölcsönös összefüggését. A nép életének ebben a demokratikus egységben kettős jelentősége van.

A népet a maga foglalkozása, feladata és existenciája a földmíveléshez köti. Ennélfogva világosan kell látnunk, hogy a «földmívelő nép» fogalma mindenekelőtt egy sajátos és állandó életformát és ebben egy önálló élettartalmat jelent.

Nem az a teendő, hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a «nép» fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöztapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a népi életet a maga légkörében és miliőjében megnemesítsük.»

*

Nem kivánom itt a Makkai Sándor szociális szemléletét kritikailag tárgyalni, de annyit meg kell jegyeznem, hogy felfogása inkább látszik egyéni elgondolásnak, mint tudományosnak. A magyar testvér jóakarata, szeretete sugárzik belőle, de ma már e téren az érzelmeken felüli törvényszerűségeket is ismeri a tudomány.

*

Végre az ifjúságra vonatkozólag a következő nagyon megfigyelendő s megszívlelendő áttekintést adja:

«Aki nyitott szemmel néz a világba, elmélkedik az ifjúság életében világszerte folytonosan fölbukkanó és sokszor igazán megdöbbentő jelenségeken, aki egyszer komolyan megpróbálja a saját gyermekeinek lelkét és életét megfigyelni s képes ezt összehasonlítani a maga ifjúságának lelki képével: az riadtan ébred reá, hogy éppen itt van a baj, a nagy válság, a legsürgősebb és legégetőbb teendő.

Csak nemrégiben jelent meg dr. Imre Lajosnak «Az ifjúság válsága» c. munkája, - melyet minden szülőnek és nevelőnek a lelkiismerete társaságában kellene elolvasnia, - amely sok más, legkomolyabb nevelőnek meggyőződésével egyezően mondja ki a félelmetes tényt: az ifjúság túllépte a mi nevelői szellemünket, a nevelés és az iskola elmaradt az ifjúságtól. A szülők és nevelők nemzedéke, - a szó igazi értelmében, - nem ismeri az ifjúság lelkét és ezért nem tud segíteni a válságon, amelyben az ifjúság forog.

Sok, nagyon sok szülőnek kellene ráébrednie arra a szorongató, gyötrelmes és egyúttal harcrahívó tényre, hogy saját családjában, saját gyermekeiben idegenek járnak, beszélnek, vágyakoznak, szenvednek, tusakodnak körülötte, akik nem tárják fel előtte a lelküket, akik éppen előtte zárkóznak el megértést és támogatást nem remélhető kérdéseikkel, - s hogy ennek az ő merev elzárkózása, helytelen érzékenysége, makacs célkitűzései és önző kormányzási, alakítási fogalmai az igazi oka. Sok, nagyon sok nevelőnek kellene számotvetnie azzal a ténnyel, hogy a reábízott ifjú lelkeket más kérdések és más feleletek érdeklik, mint a hosszú gyakorlat rutinjával eléjükőrölt ismeretanyag. Hogy barátra van szüksége az élet kemény és félelmes támadásai között a testében-lelkében tűzbenforgó ifjú léleknek. A szülői és tanítói pedagógiának van egy olyan tévhite, amelyet az idők jelei halálra ítéltek. Az a tévhit, hogy ők, hogy mi teremtjük és alakítjuk a gyermek lelkét, életét, jövendőjét. Ebből következik, különösen ma, a legtöbb szülőnek és tanítónak az a keserves csalódása, hogy egészen váratlanul és saját intenciók ellenére kell aztán rájönniök arra, hogy az a lélek mellettük, ellenük alakult, hogy nélkülük és teljesen másképpen gondolkozik, érez, cselekszik, hogy rombadönti terveiket és természetesen nagyon sokszor veszedelembe, pusztulásba dönti önmagát. Sokszor felneszelnek az emberek arra a tényre: milyen más ez az ifjúság, mint ők voltak. De nagyon ritkán elmélkednek és még ritkábban vonnak le következtetéseket ebből a fölneszelésből. Nem akarják megérteni, hogy a világ, a történelem, az élet nagy tényei, melyek, mint mondottam, küldetéssel, paranccsal jönnek, - ezek azok, amik alakítanak! És az ifjú lélekre ezek nehezednek reá, ezek hatnak, ezek döntenek, sokszor saját maga előtt is észrevétlenül. Mi hát a nevelői kötelesség? Engedelmesen figyelni a tényekben szóló isteni parancsokra és felelősségteljes szeretettel őrködni azon, hogy az ifjúság a parancsokat és ne a tények köntösét, félreértett, mert önzésből fakadt magyarázatát kövesse.

Csak így jöhetünk tisztába azzal, mi az a régi baj, amely nevelésünk belső katasztrófáját okozza? Mert az kétségtelen, hogy a hiba régi eredetű.

Ha a háborúelőtti magyar nevelést vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy annak tartalma három egymással összeilleszkedni nem tudó, tehát heterogennek maradó törekvést foglal magába.

A nemzeti érzés meggyökereztetését; a természettudományos szellem világmagyarázó módjának beidegzését és az erkölcsi ideálizmus életszemléletének kialakítását.

Ennek a három iránynak azonban feltétlenül belső dilemmákba kellett kerülniök az ifjúság lelkében, mivel tendenciájuk kibékíthetetlen ellenmondásban és ellentétben állott egymással. A nemzeti nevelés kizárólagossága az idealizmus egyetemességével s mindkettőnek ideológiai jellege a természettudományos szellem materializmusával került feloldhatatlan gombolyogba. Lehetetlen tehát, hogy ennek a széthúzó erőktől feszített nevelésnek sikerült volna egységes öntudatot, egészségesen egyensúlyozott lelkületet fejlesztenie.

A hiba azonban nem magában a három tényezőben rejlik, hanem mindeniknek saját fogyatékosságában és helytelen tendenciájában. Ez tette lehetetlenné azt, hogy a mindháromban bennelevő egészséges, értékes elem a magyar nevelés egységes szellemévé olvadhasson össze és reális eredményt adjon a magyar ifjúság egészséges szellemében. A nemzeti érzés nevelését a kritikátlanság tette irreálissá. A természettudományos nevelést világmagyarázatának pesszimizmusa és hitetlensége változtatta méreggé - eledel helyet. Az erkölcsi ideálizmus propagandáját a nevelői nemzedék morális álorcájú életgyakorlatának hazugsága erőtelenítette frázissá, s tette ellenszenvessé.

Nem kellett egyéb, mint a világháború katasztrófája, hogy e nevelői szellem felett a tények kegyetlen és rettentő szava mondja ki a végítéletet.

Most már próbáljuk egyszer megérteni azt, hogy ezzel a nevelői szellemmel szemben, melyet ma is változatlanul fenn akarunk tartani, egy olyan ifjúság áll, amelyik a háborúhozta változások, tények, körülmények által meghatározott lelkülettel néz szembe vele. Rögtön látnunk kell, hogy azt a nevelői szellemet a tények haladták meg, hogy az ifjúság a tények kényszere alatt lépte túl azt. Ezek a tények rettentően kiábrándítók, mert illuzóriusnak, hiábavalónak, haszontalannak mutatják azt a nemzeti érzést, amelynek lelkes szavalásából ez az eredmény jött ki; bűnösnek ítélik azt a világnézetet, amely az «aki bírja marja» elvét szentesítette s így értelmileg megegyezik az emberpusztító háborúval; nevetségesnek és útálatosnak bélyegzik azt az erkölcsi eszményiséget, amely hazug kendője volt csupán az önző hatalmi törekvéseknek s megásta a milliók sírját. Nyilvánvaló, hogy ugyanazon értelmű nevelésnek többé hitele nincs, nem is lehet. Érthető, hogy azok a tekintélyek - szűlők, család, állam, haza, egyház -, melyek e nevelés elveit elfogadták, vagy éppen szentesítették, megrendültek az ifjúság lelkében s azok az értékek, melyeken e nevelés sarkallott, gyanussá és hatástalanná váltak előtte.

És így ezer és ezer jeléből láthatjuk az ifjúság életének, - kialakulóban van bennük a kor új lendülete, mely a legtöbbjükben természetesen ösztönös és homályos, de némelyikükben már öntudattá alakuló s a nyomukba lépő és felsarjadzó cserjésben már hangos szóval hirdetett zenéje a jövendőnek. ennek az új lelkületnek tartalmát ezekben körvonalazhatom: a nemzeti lélek és múlt kritikai szemlélete; - világnézetek és magyarázatok helyett a tények ismerete és felhasználása; erkölcsi frázisok helyett az élet kérdéseivel szemben való gyakorlati állásfoglalás.

Ez az új lelkület a régi nevelés tartalmának revizióját sürgeti.

Ha a nevelő nemzedék ez elől a feladat elől kitér, felelős lesz a világ legnagyobb és minden eddigit felülmúló katasztrófájáért. Miért? Mert csakis a nevelő nemzedék hajthatja végre ezt a reviziót, - önmagában. Ő kell, hogy öntudatossá tegye a tényekparancsolta új lelkületet. Mert az ifjúság akar, sejt, törekszik, de természeténél fogva soha se tudhatja tisztán, túlzásoktól mentesen, egészséges reálitással azt, hogy mit akar? Ezt csak az őt utolérő, a kor parancsszavát megértő és teljesítő idősebb nemzedék mutathatja fel előtte.

Az ifjúság előtt csupa kérdések állanak, az ő saját életének égető kérdései, de a feleletek megadása nem az ő képessége és feladata. A feleleteket a kor parancsát ismerő és teljesítő nevelők adhatják meg neki.

Világos ugyanis, hogy mindaz, amiben ma az ifjúság kételkedik, nem hisz, nem bízik, ami ránézve nem valóság és nem érték: nemzeti múlt, nemzeti öntudat, egységes világszemlélet, erkölcsi eszmény, tekintélytisztelet - csak formáiban, helytelen tendenciáiban, félrecsavart értelmezésében, lényegével való visszaéléseiben rossz és revideálandó, de nem igazi tartalmában. Sőt éppen az a fontos, hogy mindezek igazi tartalmukat nyerjék vissza az ifjúság számára. De ez csak úgy lehetséges, ha ezt az igazi tartalmat visszanyerik a nevelők lelkében és életében.

Mi vagyunk azok, akiknek másképp kell látnunk a múltat, a világot, az életet, az embert, a jövőt. Másként kell felelnünk az erre vonatkozó kérdésekre, mint ahogy az ősök dicsőségében sütkérező honfibüszkeség, az eszménytelen és gőgös tudomány s a szemforgató erkölcsi kétszínűség feleltek...

...Aki ismeri az ifjúság lelki rugóját és tisztában van azzal, hogy az ifjúság előtt minden kérdéses, ami van: annak nevelői feladata világos: a nagy, a teljes életre való e természetes és szükségszerű törekvést nem letörnie, de nem is irreális és hazug jelszavak által féktelenné tennie, hanem a tények komoly, alapos, bizalmas, lelkiismeretes feltárásával a valóságos élet feladatainak megoldására kell irányítania...

...Tudjuk-e mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyűlölni tudjuk saját bűneinket és az ő életükért magunk is megújulunk? Ez a mi nevelésünk reviziójának titka.»

*

Makkai Sándor könyve Erdélyben jelent meg, a Szépmíves Céh kiadásában. Az erdélyi íróknak ez a serény kiadói vállalata, amely már évek óta kitünően adja az erdélyi irodalom legjavát, igen kis példányszámban jön be a határokon, csak a tagoknak, akik 200-an sincsenek. Egyes kötetei itt új kiadásra kerülnek, de ez a könyv nem tartozik az újra kiadandó művek közé, mert kisebbségi kérdésnek tekintik. Ezért láttam szükségesnek, hogy a Nyugat nyilvánosságát rendelkezésre bocsássam, mert a magyarságnak ezek a gondolatok nem kisebbségi ügyei, hanem hozzátartoznak az egyetemes magyarság problémáihoz. Hadd terjedjenek tehát a tiszta gondolatok és hadd lehessenek a megvitatás anyagává.

A magyarság szellemi élete integer. Nem ismerek el a magyar problematikában külön fejlődő eszmei kérdéseket. Csak egy, közös, általános magyar lelkiség van. Minden, ami erre vonatkozik, bárhol tör is felszinre, a magyarság közös ügye-baja.

Makkai Sándor, ha idehaza élne, aligha foglalkozhatott volna ilyen éjféli őszinte gondolatokkal s kérdésekkel. A multra vonatkozó gondolatai ép olyan érinthetetlenek, mint a népre s az ifjúságra valók. De jellemző, hogy nekik, akiknek ott a kisebbségben nincs egyebük, csak a magyarságuk, egyetlen gondjuk a magyarság problémáival való lelki viaskodás.

Nagyon nevezetesnek találom, hogy a kisebbségbe szakadt magyarok szava indítja meg a nagy tisztulási folyamatot. És ha elérjük, hogy a magyarság egységes eszmei közösségbe tömörül, ebben a kisebbségben élőknek, úgy látszik, jelentős munkája és érdemei lesznek.

Ránk is csak az a feladat vár, hogy végrehajtsuk a magunk revizióját s ennek a reviziónak az alapján építsük fel az új magyar irodalmat és közéletet. Az új magyar lelki életet, világszemléletet és a cselekvő és építő magyarságot.