Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: DIVALD KORNÉL (1872-1931)

A napokban egy szerény, kedves, jó ember távozott el az élők sorából, aki a magyar kultúrának valóban egyik leghasznosabb munkása volt. Az igazán érdemesek és nem amaz önmaguk által nagydobravertek közül való, akiknek halálakor csak állásaik és címeik jutnak eszünkbe. Ilyesmikkel, mint általában földi javakkal és túlságos elismertetéssel szegény jó Divald Kornél nem is igen dicsekedhetett, viszont azonban talán éppen az utolsó lehetséges pillanatban olyan hatalmas munka nagy részét végezte el, amely mintha csak az ő fáradhatatlan hangyaszorgalmára és szívós kitartására várt volna, hogy végre megkezdessék és buzgón folytattassék: Divald a régi magyar képzőművészet feltárásának és méltatásának szentelte egész életét.

Voltak derék elődei és voltak vele egyidőben érdemes pályatársai is, de egy sem volt ezek között, aki akkora önfeláldozással, akkora serénységgel végezte volna munkáját és egy sem akadt, aki olyan nagy, addig még ismeretlen területről annyira gazdag anyagot gyüjtött volna össze, mint ő. Majdnem négy évtizeden át városról-városra, faluról-falura vándorolva számtalan templomot, kastélyt, várat, uri és parasztházat, pincét, padlást, lomtárat kutatott át, legfőképpen a Felvidéken, hogy veszendőben álló művészeti emlékeinket megtalálja, megismerje, leírja és így a közösség számára megmentse. Nem is hiába iparkodott, mert fölötte gazdag anyagot kutatott föl és gyüjtött össze, nélküle a felvidéki magyar művészet is iparművészet egész fejezetei hiányoznának. Lassanként, bár némi fenntartással, a hivatalos műtörténeti tudomány pompás pozícióban elhelyezkedett felkentjei is észrevették, sőt méltányolni kezdték Divald működését és e pillanattól kezdve garmadával juttattak neki munkát, ő pedig évről-évre fáradhatatlanul hurcolta elő és foglalta össze az új és új megbecsülhetetlen értékű adatokat. Mindig becsületes szegénységben, úgyhogy halála után aligha lehet műkincseiből aukciót rendezni.

De nemcsak tudás, nemcsak a múlt melegszívű és rajongó élvezője volt, hanem maga is művészhajlandóságú ember, aki azt a sok gyönyörűséget, melyre búvárkodásai közben bukkant, a költői megformálás eszközeivel is tovább törekedett adni. Tarczai György álnévvel számos történeti regényt és elbeszélést írt. Pár hónappal ezelőtt az utolsóval a Nyugat is foglalkozott. Ezek a művei, ha különösebb költői erőt nem mutattak is s ha tudósi munkásságához nem is érnek fel, hű korfestésükkel kellemes olvasmányok és jól jellemezték Divaldot, a melegszívű, finomlelkű embert, aki mindenkinek, aki vele valaha is érintkezésbe jutott, legrokonszenvesebb emlékei közé tartozik. Megjelenése is emlékezetes volt. Kis termetű, félénk fellépésű, teljesen süket ember volt, ajkán mindig valami bocsánatot kérő és szégyenkező mosoly ült, miközben szénfekete, apró, forró szemével mohón leste a vele beszélgető ajkának mozgását. Aztán mintha mentegetődznék idegenszerű kiejtéssel, nagyon halkan és nagyon serényen válaszolt, mint aki egy szűkre zárt világból jön és egy hatalmasabb, boldogabb világba kér bebocsátást.

Amilyen szerényen élt, olyan feltűnés nélkül távozott közülünk. A napilapok, melyek hasábokat pocsékolnak el kérészéletű filmripacsokra és sportbohócokra, legtöbbnyire csak néhány puffogó sort szenteltek neki, hiszen az ujságírónak fogalma sem volt Divald művének jelentőségéről. De jobb is volt és szebb is volt ez így, csendesen távoznia annak, aki életében mindig távol állott a hétköznap tülekedésétől és mosolygó alázattal járta a szegény tudós egyszerű életének magányos útjait.