Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Voinovich Géza Magyar Passiója a Nemzeti Szinházban

A magyar költészetnek különleges hagyománya, ha úgy tetszik, nemzeti jellemvonása a vallási témáknak átszövődése a hazafias motívumokkal. Már a középkori költészetünkben is akadnak erre példák, a reformáció és ellenreformáció költészetének ez a vezérszólama, monumentálisan megvan a Zrinyiász eszmeszövedékében, s tovább élt a XIX. század költészetében, sőt Ady lírájában is megtaláljuk még. Nyilvánvaló, hogy ez az irodalomtörténeti meggondolás vezette rá Voinovich Gézát, aki legalább is annyit járt az irodalomtörténet, mint a költészet mezőin, hogy a passiót, minden népek nagy lelki élményét megmagyarosítsa. A forma, amit erre talált, színjáték a színjátékban, szintén irodalomtörténeti szemléleten alapul, olyanvalakinek a szemléletén, aki tanulmányai során képzelte el a középkori passiójátékok lefolyását s így jutott arra a gondolatra, hogy mindig rekonstruáljon egy ilyen passiót, amilyet esetleg játszhattak 1465-ben, a kassai dóm kapuja előtti téren, jámbor szerzetesek rendezésével, jámbor kassai polgárok. Irodalomtörténeti elgondolásból kiinduló, de mai és jellemző gondolat ez: azt a naiv hitet, amely egy passió lelke, csak így, a középkori kosztümbe öltöztetve lehet érzékeltetni, mint egy múlt érzés-formát, amelyet a modern ember szépnek és kedvesnek talál, de a maga személyével már nem él benne. Gótikus templomot, történeti ismereteinkkel felfegyverezve, gyönyörködve nézünk, de hogy magunk gótikusat építsünk, azt anakronizmusnak érezzük, mert nincs már bennünk gótikus életérzés.

Ez az eredeti elgondolás a Magyar Passió-ban. Szép benne az, ahogy a passióba beleapplikálja a kassai dóm alapjainak megrendülését és falának széthasadását a mai magyarság szimbólumával és írói technika dolgában is finom érzékű fogás, ahogy a passiójáték szereplői közé elegyíti a dómépítő mesteremberek, feleségeik és gyermekeik alakjait. A passió ezzel mintegy összevegyül a korbeli emberek életében, akiknek egyszerű hite már nem is érzi a színjáték voltát, azonosnak veszi a valósággal. Ami ezenfelül van még a darabban, az jóformán adva van a témában, még a sorrendet is megszabja a biblia, sőt a szavak sem távolodhatnak messzire a biblia szavaitól. A passiójátékokkal egykorú moralitások allegorikus alakjai is belejutnak a passióba, - ismét csak az irodalomtörténetíró sugallta a költőnek, hogy mintegy foglalja össze a középkor drámájának egész képét. De mindez csak szép elgondolás, sem a műben, sem a nézőben nincs meg a hitnek sem naiv elemisége, sem magával ragadó szenvedélye s így a Magyar Passió azonfelül, hogy szép és finom rekonstrukció, szép és gazdag színpadi látványossággá válik. Erre utalja a témából adott laza epikus menete is.

Mint színpadi látványosság hatalmas feladat elé állította a színházat, amely a feladatot becsülettel oldja meg. Mintegy kétszáz ember mozog a színpadon, mind fegyelmezetten a maga helyén, a jelenetek ritmikusan vonulnak el előttünk, a sok és folyton változó szín és fényhatás, a szüntelen mozgás és változás nem nyugtalanít rikításaival, mindig érezni az egésznek a méltóságát. Részletekben lehet bírálni, de az egész jó szinvonalon álló színpadi munka. Az egész feladat sajátképpen rendezői természetű, az egyes szerepek a másodrendű fontosságra tolódnak vissza. A színház jóformán egész személyzete mozgósítva van, de minden színésznek csak részletek, jelenetek jutnak. A darab nagy részén végig húzódó szerep csak Ódry Árpádé, aki Jézus alakját méltósággal, a mozgás és beszéd tiszta művészetével játssza.

Tizenkétezer - Bruno Frank drámája a Kamaraszinházban

Bizonyos, hogy a világtörténet legnagyobb gazságai közé tartozik, hogy a XVIII. században akadtak német fejedelmek, akik alattvalóikat szabott áron eladták az angol királynak, katonákat az amerikai szabadságharc leverésére. A német író ezt a gaztettet drámájában súlyosan elítéli, de nem úgy ítéli el, mint egy költő, hanem mint egy történetíró, aki erkölcsi ítélőbírája akar lenni a tárgyalt kornak. Ítélete jogos, sújtó, enyhítő körülmény nélkül elmarasztaló, minden körülmények közt igazságos. Csak éppen szenvedély nincs benne. Ha költő volna, nem vigyázna arra, hogy a harag el ne ragadja, nem tudná olyan objektíven nézni sem a bűnrészes alakokat, sem antagonistáikat, a bűn mértékeire nagyítaná a fejedelmet, vagy miniszterét, nem látva bennük olyan kicsinyesen polgári gonosztevőket. Valószínűleg nem is azt a tanulságot vonná le az egészből, hogy a paraszt arravaló, hogy katona legyen, de nem idegen érdekekért, hanem a nemzet egységéért.

Frank úr tehát semmiesetre sem költő, legfeljebb jó drámaíró. A cselekvény motivumait úgy szövi össze, hogy végül az egészből egy intrikadráma lesz, az alakokat úgy állítja be és fejleszti, ahogy maguktól adódnak: az abszolút hatalmát végső fokig értelmező és kihasználó fejedelem, a minden hitvány szolgálatra kész miniszter, a hideg angol kiküldött, aki megveti azokat, akikkel piszkos üzletet köt, a fejedelmi kurtizán, akinek szép ruháiért és kerti ünnepeiért az egész becstelenség történik s akiben kicsit felbuzdul a lelkiismeret, a paraszt származású titkár, aki intrikájával meghiusítja a jól jövedelmező embervásárt, a porosz ezredes, aki királya megbízásából katonásan közbevág. Mind csupa olyan alak, amely menthetetlenül eszébe jut akárkinek, aki ezt a történetet fel akarja dolgozni. Bruno Frank invenciója az eszmei felépítésben épúgy, mint az alakok kitalálásában nem megy túl a polgári okosság mértékein. Ez a polgári okosság azonban megvan benne, a szerepeket jól tudja felépíteni, súlyosabb pszichológiai hibákban nem találtatik bűnösnek, a konstrukció is logikus, a cselekvény érdekesebb pontjai ki vannak aknázva. Csak éppen valami nagyon érdekessé nem tudja tenni a dolgot. Ehhez egy kicsit költőnek kellene lennie.

Az előadás kiemelkedő része Cs. Aczél Ilona érett művészi játéka. A fejedelmi kurtizánok ábrázolására régi jól bevált színpadi hagyományok vannak, de ezek közül a művésznő csak annyit használ fel, amennyi mellőzhetetlen. Az alak szexuális kacérságát, naiv lelkiismeretlenségét, öntudatlan narcizmusát és minden alól kibúvó asszonyi jóságát eredeti színekkel, a mozgásnak különös elhihető művészetével játssza meg. Úgy érezzük, képességei most érték el végső kiteljesedésüket. Kiss Ferenc, Gál Gyula, Kürti József, Hajdú József, Mihályfy Béla játéka e művészek megszokott értékeit adja. Az egész előadáson azonban némi merevséget érzünk, mintha az egyes szerepek nem volnának teljesen összekomponálva.