Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Benedek Marcell: VOYAGE A CAPILLARIE
Karinthy Frigyes regénye franciául - Fordította: Ladislas Gara et Marcel Largeaud - Rieder, Paris

A Prosateurs étrangers modernes-sorozat harmadik kötete, a novella-antológia és Móricz regénye, Az Isten háta mögött után Karinthy Capilláriá-ja. A fordítók ismét szerencsésen választottak. A magyar élet bemutatása után most más oldalról ostromolják a francia olvasó érdeklődését, internacionális jellegű témával. Jó munkát is végeztek, fordításuk símán olvasható, eredetinek hat - vagyis éppen annyi van benne a célzatos Swift-pastiche-ból, mint az eredetiben. Csak egy nagy hibát követtek el: nem fordították le azt a nagy előszót, amelyet Karinthy a német kiadás számára írt s amely a végleges magyar kiadás előtt olvasható. Pastiche-formája miatt a könyv abban a veszélyben forog, hogy az idegen közönség és kritika felületes többsége mást keres benne, mint ami, s téves beállítottságában nem is találja meg az igazi tartalmat.

Általánosságban hajlandó az ember gyöngeség jelének tartani, ha az író maga oly kevéssé bízik műve kifejezőerejében, hogy hosszú magyarázó előszót fabrikál eléje. De vannak esetek, amikor tulajdon sokarcú volta kényszeríti az írót, hogy a közönségnek segítségére siessen és kinyissa a szemét. Gondoljunk Shaw kötetes előszavaira. Karinthyt minden komoly munkájában mázsás teherként nyomja a közönség elfogultsága a humoristával szemben, akin mindig és minden körülmények közt mulatni akar, s aki, vesztére, komoly dolgokat is sokszor mond el megdöbbentően szellemes formulázásban. De Karinthy mindennek tetejébe valóban nem is bízik eléggé saját kifejezőerejében. Érzi vízióinak különösségét és nem hiszi, hogy azok - - éppen meglepő és fascináló voltuknál fogva - megmutatnak mindent, amit mondani akart. Segítségül hívja dialektikáját - mintha a tank páncélja mögött ülő géppuska-kezelő nagyobb biztonság kedvéért bicskát is vinne magával. (Ezzel persze korántsem akarom dialektikájának művészi értékét kicsinyelni.)

A Capillária mindenféle előszó nélkül helyt állna magáért, ha a magyar közönség nem skatulyázná el örökre vicces mulattatónak a humoristát, s ha az idegent nem tévesztené meg a pastiche-forma. Így azonban kár volt elhagyni. Kár azért is, mert mihelyt az olvasó beleesik az említettem alapvető félreértések valamelyikébe, ez szükségszerűen maga után vonja a Capillárinak egy más irányú félreértését is. Csak a napokban olvastam Karinthynak néhány mondatát, amelyben az ellen tiltakozik, hogy - nyilván ennek az írásának alapján - a nőgyűlölő írók közé sorozzák. Ha a könnyed pastiche-t megillető kényelmes felületességgel olvassuk a könyvet, az «Oihák» tulajdonságai valóban weiningeri szemmel nézett női tulajdonságok, s az előszóból kell megtudnunk azt, amit más beállítottsággal egészen jól kiolvashattunk volna magából a könyvből, hogy ez a groteszk vízió, ez a lázálom a «kétnemü ember», a férfi és a nő külön-külön természetrajza, s hogy a költő, dialektika helyett, az arányok elferdítésével, túlzásával, a vonások túlhangsúlyozásával akarja pillantásunkat arra terelni, amit lényegesnek - amit végzetesnek tart. Ez sikerül is neki az elfogulatlan olvasóval szemben, - de hol az elfogulatlan olvasó?

Igen, ismerjük a férfi-agyvelővel táplálkozó, indulatszavakban gondolkozó, értelmileg csak neme útján megközelíthető, égbetörő tornyokat lakássá alakító Oihát - éppen úgy, mint az agyvelővel, karral, szárnnyal ellátott phallust, a Bullokot, aki mindig újrakezdi a torony építését és bullokfölötti sorsnak tekinti az Oihák végzetszerűen megismétlődő pusztításait. Nőgyűlölet? Férfigyűlölet? Embergyűlölet? Egyik sem - bár a könyv utolsó fejezeteiben a háború és a forradalmak legkeserűbb tapasztalásai öltöznek swifti formába. Nem gyűlölet ez, még csak nem is magát az embert - a férfit vagy a nőt - érintő szatira, hanem leleplezése egy nyomoruságnak s egy végzetes hazugságnak: a férfi nemi nyomoruságának s az ebből származó nőkultusz hazugságának. Az előszóíró, dialektikába kapaszkodó Karinthy nem hiszi, de amikor az Oiha-Bullok-képpel megmutatta ezt a nyomoruságot és ezt a hazugságot: mindent megtett, amit tőle, mint művésztől vártunk. Úgy kellene, hogy a többi a mi dolgunk legyen. Ha mégis szükség van az előszóra, az ebben az esetben nem az ő hibája, hanem a mienk.