Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers
Az olvasó kinyitja a könyvet és olvas. Feltűnik: se pont, se vessző, kérdőjel, felkiáltójel - sima massza az egész. Továbbolvas s mert gyakorlat teszi az olvasót, csakhamar azt tapasztalja, hogy a költő által kihagyott interpunkciót a legtermészetesebben beleolvassa a szövegbe, mintha ott volna. Ez - a költőt látszik igazolni. Miért használjon írásjelzést, ha az értelem anélkül is tagozódik? Van aztán néhány határmenti eset, ahol a szöveg első-olvasásra kétféleképen értelmezhető és a kellő helyen kitett vessző eloszlathatná a kétséget. Ilyenkor az olvasó elakad és esetleg kétszer-háromszor is újraolvassa, míg megleli a láthatatlan vessző helyét. Játéknak talán szórakoztató - de az ilyen esetek már az olvasót igazolják jogos kívánságával a
Ez volna a kérdés gyakorlati oldala s marad maga a titok: miért nincs a Kassák-versekben írásjelzés?
Tudjuk, hogy Kassák nem az első e kétes vívmánnyal; a francia lírában Apollinaire kezdte, átvették a dadaisták és surrealisták, de még Apollinaire előtt látjuk Stephan Georgénál, akinél persze egészen más célt szolgál. George a legszigorúbb kötött-formákban alkalmazza s versében ez nem anarchia, hanem még szigorúbb rend, tudatos lemondás, puritanizmus: megfosztani a verset minden fölösleges díszétől, minden hatástól, amit nem maga a meztelen szó, hanem pl. a túlhajtott interpunkció kölcsönöz a versnek.
Apollinaire verse viszont emlékképek laza sorozata és Kassák új számozott versei stílusukban Apollinairel és surrealista követőivel tartanak, ha nem is közeli rokonságot.
A költőben felbukkan egy emlékkép, ehhez ötletszerű egymásutánban más emlékképek fűződnek, egyik a másikat szüli - a surrealista költő feladata, hogy válogatás nélkül lejegyezze ezeket az emlék- vagy álomképeket. És minek az interpunkció? Vajjon az asszociáló agy használ-e interpunkciót, amikor képeit sorozatba fűzi? A közbeékelt pont vagy vessző csak megbontaná az egymásból született gondolattársításokat. Ez a vadonnőtt tenyészet sűrű emlékrajzásával maga a költészet és rendet teremteni benne épp olyan hiú és fölösleges próbálkozás volna, mintha valaki a dzsungel növényeit akarná csokorba kötni.
Ezekután nézzünk meg közelebbről egy Kassák-verset: A virágnak árnyéka van a felhőnek aranyból koronája minden a te szemeidtől függ
Az izmusok fortélyaiban tájékozott versolvasó is megdörzsöli a szemét: hogy kerül az acélcilinder a domboldalra és ha már ott van, miért ketyeg?
Franz Kafka regényeiben csupa olyan ember mozog a holdkórosok meredek biztonságával, akinek talán
Az ilyen szuverén világra gondolok, amelyben ez a kassáki költészet is megtalálná létjogát és értelmét a maga teljességében. - Kassák költészetének alaplátása merőben realista látás, de versének egymásmellé rótt realisztikus részletei nyers és gyakran meghökkentően önkényes fantasztikumokkal keverődnek, a kettő együtt csak ritkán tud szervessé nőni és ezért csak ritkán meggyőző.
Ahol mintegy tematikusan, szinte történetté kerekedik a vers, mint pl.: A mellékuccákból jöttem 11 barátommal... kezdetű (71-es) egységes burleszk-szemléletével elhihetőbb erejű, vagy a 88-as: a lázbeteg kuszán vonuló emlékképei közt egy remek korcsmajelenet: gyerekkori emlék - meghatóan szép. És kitűnő! Nemcsak azért, mert a lázbeteg vízionálása itt önként indokolja a felbukkanó képek surreális menetét, hanem azért is, mert éreznivalóan a lélek mélyebb rétegeiből jönnek fel ezek a képek s íme, minőségük is becsesebb.
lásd együgyü ember vagyok akit elvaditottak
a rossz esztendők és bizonytalanná tettek a csalódások
E versek alapvető hibája, hogy egystilusuk a célozott egység helyett csak egyhangúságra vezet, vissza-visszatérő fogásait az olvasó hamar kiismeri - a részletszépségek csak olyanrészben kárpótolnak az egész alaphibájáért, amilyen részét teszik egy-egy versnek. Pedig Kassák versszerkesztési módszere éppenséggel nem konzekvens. Mondhatjuk: szerencsére. Mert javára változik. A hatvanas számozású versekben legtöbbször még egysorba írja, ami kétségtelenül többsorba kívánkozik. Nem elvszerűen, ötletszerűen. Később a sorok gazdaságosabban tagozódnak, a gondolattársításokat is jobban nyomon lehet követni, maga a vers csiszoltabb és összefogottabb s nem egyszer kimutathatóan tematikusabb, mint egy Heine-dal.
Kassák ezzel a könyvével lezárni látszik 100-ra gyarapodott számozott verseinek korszakát. Stílusszemléletében, vers-felfogásában s főkép emberi tartalmában sok változást mutat és dadaista-elindulását (1-20) tekintve, úgy is mondhatjuk: