Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers

Fenyő László: KASSÁK LAJOS: 35 VERS

Az olvasó kinyitja a könyvet és olvas. Feltűnik: se pont, se vessző, kérdőjel, felkiáltójel - sima massza az egész. Továbbolvas s mert gyakorlat teszi az olvasót, csakhamar azt tapasztalja, hogy a költő által kihagyott interpunkciót a legtermészetesebben beleolvassa a szövegbe, mintha ott volna. Ez - a költőt látszik igazolni. Miért használjon írásjelzést, ha az értelem anélkül is tagozódik? Van aztán néhány határmenti eset, ahol a szöveg első-olvasásra kétféleképen értelmezhető és a kellő helyen kitett vessző eloszlathatná a kétséget. Ilyenkor az olvasó elakad és esetleg kétszer-háromszor is újraolvassa, míg megleli a láthatatlan vessző helyét. Játéknak talán szórakoztató - de az ilyen esetek már az olvasót igazolják jogos kívánságával a mű érdekében: a költő mentse meg az efajta értelmező-incidensektől.

Ez volna a kérdés gyakorlati oldala s marad maga a titok: miért nincs a Kassák-versekben írásjelzés?

Tudjuk, hogy Kassák nem az első e kétes vívmánnyal; a francia lírában Apollinaire kezdte, átvették a dadaisták és surrealisták, de még Apollinaire előtt látjuk Stephan Georgénál, akinél persze egészen más célt szolgál. George a legszigorúbb kötött-formákban alkalmazza s versében ez nem anarchia, hanem még szigorúbb rend, tudatos lemondás, puritanizmus: megfosztani a verset minden fölösleges díszétől, minden hatástól, amit nem maga a meztelen szó, hanem pl. a túlhajtott interpunkció kölcsönöz a versnek.

Apollinaire verse viszont emlékképek laza sorozata és Kassák új számozott versei stílusukban Apollinairel és surrealista követőivel tartanak, ha nem is közeli rokonságot.

A költőben felbukkan egy emlékkép, ehhez ötletszerű egymásutánban más emlékképek fűződnek, egyik a másikat szüli - a surrealista költő feladata, hogy válogatás nélkül lejegyezze ezeket az emlék- vagy álomképeket. És minek az interpunkció? Vajjon az asszociáló agy használ-e interpunkciót, amikor képeit sorozatba fűzi? A közbeékelt pont vagy vessző csak megbontaná az egymásból született gondolattársításokat. Ez a vadonnőtt tenyészet sűrű emlékrajzásával maga a költészet és rendet teremteni benne épp olyan hiú és fölösleges próbálkozás volna, mintha valaki a dzsungel növényeit akarná csokorba kötni.

Ezekután nézzünk meg közelebbről egy Kassák-verset: A virágnak árnyéka van a felhőnek aranyból koronája minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől, amely a domboldalon ketyeg.

Az izmusok fortélyaiban tájékozott versolvasó is megdörzsöli a szemét: hogy kerül az acélcilinder a domboldalra és ha már ott van, miért ketyeg? Minden a te szemeidtől függ. Valóban. A költő szeme megláthatja, hogy a virágnak árnyéka van és hogy a felhőből kibukkanó nap olyan, mintha a felhőnek aranyból való koronája volna - de ezeknek a képeknek ime megtaláltuk a valóság-elemeit, amelyekből költői víziókká teljesültek. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a költői vízióban mindég meg lehet vagy meg kell találni a valóságelemeket, még kevésbé, hogy csak az a jó költői vízió, amelyben a testi szem látásának nyomai felfedezhetők. A domboldalon ketyegő acélcilinder ellen nem elvi kifogásom van, én az acélcilindert is el tudnám fogadni, ha a költő, művészetének önmaga alkotta szuverén világában, úgy hozná elém, hogy természetes helyi színként hasson. Tovább megyek. El tudok képzelni olyan verset, ahol az acélcilinder fentebbi kombinációjában hasonlíthatatlan trouvaile, amely semmi mással nem pótolható! De ki merné állítani, hogy Kassák versében az acélcilinder végzetszerűen szükséges, amellyel maga a vers áll vagy bukik?

Franz Kafka regényeiben csupa olyan ember mozog a holdkórosok meredek biztonságával, akinek talán árnyéka sincsen; az alakok, a történések, a külső és belső helyzetek, az egész sajátságos világ az álom ködében remeg, holott Kafka stílusa maga céltudatosan realista, pontos, homály nélkül való, nincsenek benne kisiklások a bizonytalan felé. Ahogy Kafka egy hotelt, egy szobát, egy székesegyháznak a belsejét leírja, az szemre: földi valóság, a kafkai világképbe beleállítva mégis szédítően valószínütlen. E világ izgató kettősségét éppen ez a vasszigorral keresztülvitt irreális a reálison belül adja meg.

Az ilyen szuverén világra gondolok, amelyben ez a kassáki költészet is megtalálná létjogát és értelmét a maga teljességében. - Kassák költészetének alaplátása merőben realista látás, de versének egymásmellé rótt realisztikus részletei nyers és gyakran meghökkentően önkényes fantasztikumokkal keverődnek, a kettő együtt csak ritkán tud szervessé nőni és ezért csak ritkán meggyőző.

Ahol mintegy tematikusan, szinte történetté kerekedik a vers, mint pl.: A mellékuccákból jöttem 11 barátommal... kezdetű (71-es) egységes burleszk-szemléletével elhihetőbb erejű, vagy a 88-as: a lázbeteg kuszán vonuló emlékképei közt egy remek korcsmajelenet: gyerekkori emlék - meghatóan szép. És kitűnő! Nemcsak azért, mert a lázbeteg vízionálása itt önként indokolja a felbukkanó képek surreális menetét, hanem azért is, mert éreznivalóan a lélek mélyebb rétegeiből jönnek fel ezek a képek s íme, minőségük is becsesebb.

Ennek a költészetnek őszinte hatóerejét leginkább ott érzem, ahol a sorok szövevényéből egy-egy csakugyan megragadó emberi vallomás jön fel: (amely éppen azért költői!)

lásd együgyü ember vagyok akit elvaditottak
a rossz esztendők és bizonytalanná tettek a csalódások

E versek alapvető hibája, hogy egystilusuk a célozott egység helyett csak egyhangúságra vezet, vissza-visszatérő fogásait az olvasó hamar kiismeri - a részletszépségek csak olyanrészben kárpótolnak az egész alaphibájáért, amilyen részét teszik egy-egy versnek. Pedig Kassák versszerkesztési módszere éppenséggel nem konzekvens. Mondhatjuk: szerencsére. Mert javára változik. A hatvanas számozású versekben legtöbbször még egysorba írja, ami kétségtelenül többsorba kívánkozik. Nem elvszerűen, ötletszerűen. Később a sorok gazdaságosabban tagozódnak, a gondolattársításokat is jobban nyomon lehet követni, maga a vers csiszoltabb és összefogottabb s nem egyszer kimutathatóan tematikusabb, mint egy Heine-dal.

Kassák ezzel a könyvével lezárni látszik 100-ra gyarapodott számozott verseinek korszakát. Stílusszemléletében, vers-felfogásában s főkép emberi tartalmában sok változást mutat és dadaista-elindulását (1-20) tekintve, úgy is mondhatjuk: tisztult ez a költészet. Ez az utolsó 35 vers: emlékek temetője - emberi és költői dokumentum. Ennek a sokfelé s egymástól távoleső területeken kereső művészléleknek igaz, ha nem is legelsődlegesebb megnyilatkozása.