Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · FIGYELŐ
Néhány héttel ezelőtt egy szinházi estén a következőket láttam: az érdekes és szép darab második felvonásának vége felé, mikor a sikkasztó bankhivatalnok szerelmese és főnöke előtt elmondja tettének történetét és indító okait s lázasan patétikus hangon bizonyítgatva sorsának tragikumát, felidézi multját, kegyetlen megpróbáltatásait, lezuhanását történelmi katasztrófák árnyékában a társadalom előkelően napos hegyoldalairól a kenyérkeresők és robotolók zsúfolt és sötét völgyébe, védtelen kiszolgáltatottságát és szerencsétlen gyengeségét az aranyhegyekkel szemben... az aranyhegyekkel és bankjegytornyokkal szemben, amelyek ott álltak, álltak, gőgösködtek szerinte kihasználatlanul... kihasználatlanul, mialatt ő és barátai, rokonai, atyjafiai és vágyai és álmai szegénységben és tehetetlenségben roskadoztak... ennél a szónál végül, hogy: kihasználatlanul, felcsattant a taps az erkélyeken és emeleteken, felcsattant mintegy vezényszóra és lerobbant a földszintre, amelyet magával zúdított... az előadás megtorpant és a színészek mozdulatlanul és sápadtan meredtek a különös tapsra. Mert különös volt a taps, amely - úgy hallom - estéről estére gépies pontossággal megismétlődött, mindig ennél a jelenetnél, sőt ennél a szónál. A taps perceken át zengett, zúgott, tüntetett, helyeselt, lelkesedett és résztvett a tapsban minden emelet és a földszint nyolcvan százaléka. Az első öt-hat sor azonban a páholyokkal együtt néma maradt és bizonyos zavart és kelletlen mosollyal fordult szembe a tapsolókkal, anélkül azonban, hogy helytelenítésének némaságán és mosolyán kívül egyéb jelét is szolgáltatná, - holott a közönségnek ez a húsz-harminc százaléka ezen a ponton minden érdeklődése mellett is elégedetlen volt a darabbal és azzal a felfogással, melyet benne kifejezni vélt.
Hárman ültünk együtt az előadás után, három férfi, három gondolkodás. Azt mondja az egyik: tűrhetetlen, hogy egy író dicsőítse a sikkasztást, amely mindenféle tegnapi, mai és holnapi társadalomban mindig bűnnek számított és mindig bűnhödést fog érdemelni, hiszen nem képzelhető el olyan társadalom, mely a rend és az élet érdekében valamely formában meg ne egyezne a tulajdon kérdésében olyan ható erővel, hogy aki a megegyezés, a törvény ellen vét, bűnt követ el és a törvény szerint bűnhödik. Azt mondja a másik: helyeslem, hogy az író megszólaltatja a kor hangjait, hogy könyvbe és színpadra viszi a ma tépett embereit, akik elesnek a mai helyzetek vermeiben és drótakadályaiban s részvétet érdemlő védekezésüket, sőt bizonyos igazságtalanságokat támadó érzéseiket és gondolataikat a tapsoló tömegek lelkébe harsogják, mert lehet, hogy bűn a sikkasztás, de bűn az az állapot is, melyben ez a bűn születik.
Így szólt a két férfi s nem tudtak megegyezni. Két vélemény, két erkölcsi felfogás, két világ állt egymással szemben s nem volt híd közöttük.
Megpróbáltam hidat emelni.
- Barátaim, - szóltam, - írói munka áll előttünk. Meggyőződésem, hogy az író nem pártolja és nem vádolja a bűnt. A bűn az ő számára éppen olyan jelensége az életnek, mint az erény. Mindegyik érdekes, mindegyiket leírja, mert mindegyik élet.
Nem értettek meg s most már közösen támadtak, engem.
- Leírja? - kiáltotta ingerülten az egyik. - Az író nem fényképész.
- Nem fényképész, tudom, - feleltem, - hiszen nemcsak megrajzolja, hanem meg is szólaltatja és -
- Megszólaltatja? - nevetett a másik. - Az író nem hangosfilm.
- Nem is hangosfilm, - próbáltam magyarázni az irodalom felfogását, - hiszen nemcsak a reális árnyakat és mindennapi szavakat rögzíti meg, hanem a jelenségek magvát, lelkét ragadja meg és emeli át a művészet külön életébe, magasabb rendű szférájába. Azért, mert az író leír egy olyan sikkasztót, aki érvelni is tud a bűne mellett, még nem pártolja a bűnt. Ha leír egy kommunistát, még nem kommunista. Ha leírja a háborúnak egy hívő hősét, még nem háborús uszító, és nem defetista, ha szerepeltet művében egy meggyőződéses pacifistát, aminthogy nem pornográf, ha valamely fontos gondolatának megtestesítése céljából megrajzolja a szerelmi életnek egy olyan részletét, amely feltétlenül és nélkülözhetetlenül elő szokott fordulni még azoknak az életében is, akik a szerelmi jelenetek reálisabb megírását üldözni szokták.
Hiába magyaráztam az írónak ezeket az alapvető gondolatait, amelyek - azt hiszem - mesterségének credojához tartoznak; a híd helyett, melyet emelni szándékoztam, újabb űröket teremtettem. Magamra maradtam s többé-kevésbé magára marad ma a legtöbb vérbeli író. Úgynevezett színvallást és pártállást kívánnak ma az írótól s mindenáron tudni akarják, hogy helyesli-e például a sikkasztást, vagy sem. Romboló és építő erők száguldják keresztül-kasul a népek, nemzetek, államok, társadalmak, az egész emberiség életét, kisebb-nagyobb csoportok néznek farkasszemet egymással egy-egy társadalmon belül is, s mindegyik csoport azt akarja, hogy néki írjon az író, néki alkosson a művész. Ismerik, bizonyára, azt a pszichológiai kísérletet, melynél a vizsgáló tudós jellegzetes szavakat ejt ki, hogy a megvizsgálandó ember lelki reakcióját megfigyelje. Ha én most az olvasók közt egy ilyen kísérletet végeznék, meggyőződésem szerint jellemző eredményekre jutnánk. Képzeljék el, hogy megállapított időközökben ilyen szavakat mondanék: Isten... Állam... Társadalom... Munka... Háború... Pénz... Szerelem... Hit... Házasság... Nacionalizmus... Emberiség... az emberi életnek ezekre az alapfogalmaira a reakcióknak szinte annyiféle árnyalatát kapnók, ahányan csöndes monológomat hallgatják s bizonyos vita után sikerülne is tompítanunk az élesebb ellentéteket, még mindig oly sok csoportra oszlanánk, hogy az egyvéleményűség reményéről bizonyára le kellene mondanunk.
Ez nem a mai élet sokszínűségét, ez a mai ember válságos harcát jelzi. Gondolják el, hogy volt idő, mikor a közönség azt kívánta az írójától, hogy a tragédia megállapodott formáiban jó tragédiát írjon, olyat, amely az örök kék ég alatt szörnyűségekre vágyó lelket a katarzis megtisztulásáig elvezeti. Gondolják el, hogy volt idő, mikor azt kívánták a költőtől, hogy a szonett változatlan és változhatatlan formájában olyan szép sorokat írjon, amelyek zenét gyújtanak a fülben és dalt a szívben. Gondolják el, hogy volt kor, amelyben az építőművésznek feladata az volt, hogy a mindenki által ismert és szépnek tartott gót vagy román stílusban építsen; hogy volt kor, amelyben egy-egy nagy mesternek a műtermében és sokszor közös festményeken a mester tanítványainak egész sora dolgozott. Gondolják el, hogy még szinte a mi életünkben fejeződött be az a nagy század, melyben a költőnek az volt a feladata, hogy szép verseket, a regényírónak az, hogy dús emberi dokumentumokat tartalmazó jó regényeket írjon. Hol van a tavalyi század? - kérdezhetnők a franciák jubiláló kalandorköltőjével. Napjainkban, amelyek nem szolgáltatnak túlságosan meggyőző dokumentumokat az ész és okosság hatékonyan működő képességei mellett, bizonyos feltámadt erők hatása alatt divat a 19-ik századot elítélően a hideg ész és üres materializmus korának nevezni s mialatt a művészet lezárt fejezetei közt tárgyaljuk elmult korok építő stílusát, egy-egy bérház helyes és szép stílusában sem tudunk megegyezni, szerte a világon.
Nem tudunk megegyezni, minden régi feleletet hiányosnak érzünk, az emberek ma mindent újra kérdeznek, a megoldott problémák is problematikusakká váltak, de minden erőfeszítés a helyes válaszadásra meddőnek bizonyul, mert hiányzik a válaszadásnak, a megoldásnak nyugodt atmoszférája. Ma minden ember és minden csoport a saját igényeinek, érzéseinek és érdekeinek megfelelő választ vár s nemcsak azt támadja, aki más véleményen van, hanem azt is, aki a napi problémáktól távol tartja magát. A szélső nacionalisták támadják a kommunistát, a liberálist és néha azt is, aki nem politizál; a katolikus újjászületés erői üldözik a materializmust, a racionalizmust, de azt a művészetet is, amely csak művészet akar lenni, minden dogmatikus vallás nélkül; a racionalisták gátakat vetnek a sóvárgó hitkeresésnek s mialatt dogmák diktaturájától féltik a lelket, semmivel sem tudják csillapítani annak szomjúságát; a pacifista ágyúzza a háborús szellemet, de azt az írót is, aki látott hősöket a háborúban, tehát meg is írja őket; a háború elképzelői rombolják az emberiség gondolatának híveit s hazaárulót szimatolnak abban az íróban is, aki ugyan imádja hazáját, de annak boldogulását jóhiszeműen és talán naiv tévedéssel az emberi szellem igazságszeretetének ébredésétől és diadalától várja; a kommunizmus nyilt és lappangó hívei úgynevezett bátor és harcias tendenciát követelnek egy új termelési rend érdekében s mialatt még csak sejtelmük sincs egy új erkölcs és új művészet lehetőségeiről, a polgári gondolkodás bomló termékeinek neveznek deklasszifikáló célzattal minden becsületes alkotást is... a vörösek tehát vöröset, a félvörösek rózsaszínt, a fehérek fehéret, a zöldek zöldet, a nemzetiek minden országban nemzeti színeket, a feketék feketét, egyszóval mindenfelől tendenciát követelnek az írótól, aki nem akar tendenciózus lenni, csak művész akar maradni s akibe erőszakosan tendenciát magyaráznak bele akkor is, amikor teljesen távol áll a napi küzdelmek ágaskodó, tépett és múló lobogóitól, ha ezek a napi küzdelmek minden jel szerint évtizedekig is eltartanak. Évtizedekig vagy akár egy évszázadig... mindegy, napi aktualitások az író lelkében, amely éppen azért írói lélek, hogy az örökkévalóságnak fehér fényéből fakadó szivárványszíneiben lássa az embert és világát. A végtelenségnek, a nagy összefüggéseknek, a sorsnak ez a fürkészése és állandó látása teremti meg az író világnézetét, amely kényesen független a napi problémák tendenciáitól, amelynek bölcsője a halál, temetője az élet s amelyben minden ember és minden napi probléma csak forma, - forma, amelyben megszólal, eszköz, amellyel dolgozik, anyag, amelyben kifejezi magát. Világnézete van az írónak, de tendenciája többnyire nincs s minél vérbelibb, annál kevésbé.
De ma minél igazibb az író, annál mélyebben magára marad és az élet periferiáira szorul. Nem panasz, nem közönséget hajszoló és sikert szomjúhozó siránkozás ez a megállapítás, hiszen az írónak ma körülbelül mindegy már, hogy egy, vagy több kereszt nehezedik-e a vállára s hogy a hatalmon kívül milyen mértékben igyekszik befolyásolni műveit a ma valóban ezerfejű közönség. Az emberek ma ezer sebből véreznek és életük elemi szükségleteiért kénytelenek elődeik és a maguk hibájából és a sors akaratából harcolni. Társadalmi válságok, nemzeti katasztrófák, a létfentartás szörnyű gondjai, a hiúság és hatalomvágy, az önzés és bizalmatlanság kegyetlen korbácsai űzik önöket, akik a huszadik század elején úgy kapkodnak, vergődnek, fuldoklanak e sokat dicsőített civilizáció kellős közepén, mint egy óceáni szigeten, amelyen fogy az ennivaló és a hiúság sok szép régi érdemrendje és amelyet elnyeléssel fenyeget az idők és a saját tehetetlenségük, fejletlenségük árja. Kenyeret, hatalmat, poziciót, győzelmet sóvárognak az emberek és a küzdő és kisebb-nagyobb erejű csoportok kiáltozása az írók ablakait verdesi. Az író együtt sír az éhezővel, de kenyeret adni nem tud. Az író együtt szenved a szegényekkel és letiportakkal, de hatalmat szerezni nem tud és nem akar. Az író sajnálja a hitetleneket, de a lélek szegényeit sem tudja gyűlöletével sújtani. Az író az ember pártján van, amennyire ma ember az ember és maga az ember megengedi az emberpártiságot, de kívül áll minden párton.
És így válik magányossá.
Az az írói nemzedék, amely körülbelül e század elején indult és amelyet őszülő fejjel ma is «modernnek» neveznek és amely bizonyos szempontból nyilván haláláig az is marad, talán öntudatlanul már jelentkezése idején érezte ezt a különös helyzetét. Ez a magyarázata bizonyára annak, hogy egészen forró érdeklődéssel fordult például a magyar modern generáció irodalmunknak a nagy sikerek útjából kissé félretolt alakjai vagy nagyjainknak azon alkotásai felé, amelyeket addig kevésbé méltattak. Ez a nemzedék helyezte Arany költészetének csúcsára az őszikéket, ez sorozza a legelsők közé a regényíró Gárdonyi Gézát, ez vitte ki újra a napfényre Csokonai líráját és Vörösmarty háborgását, ez mélyedt el újult izgalommal Kemény Zsigmond regényeiben, Péterfy Jenő essayiben és öngyilkos életének titkaiban, ez vizsgálgatta és fürkészi ma is kegyelettel Madách rejtélyes életét és Vajda János költészetét. Ezeknek és társainak sorsát számos okból elkerülte a nagy magyar verőfény, amely csak egy-egy sugarat vetített rájuk. Mi, az utódaik növelni akarjuk alakjuk körül a fényt, ugyanakkor azonban erőt merítünk teljes vagy részleges elhagyatottságukból, mellőzöttségükből, az ő elmult magányuk erejéből. Ők is dacoltak az idővel, megállták helyüket s még nekünk, később jötteknek is adnak vígaszt és bíztatást. Mert a magánynak nemcsak homálya, de ereje is van, s mi halljuk mellőzöttségben és alkotásban nagy elődeink bízó és bíztató hangját: hinni és helyt állni emberek, írók! Minden áradás elvonul egyszer, a harci zaj elhalkul, mindenki számára hely jut a nap alatt, minden éhező szájnak kenyeret kell találnia, a föld hatalmas és bőkezű, a gonoszság maga kitermeli ellenmérgét s az ember, aki talán ma még csak fejletlen gyermekkorát éli, szörnyű hibák, komiszságok, kapkodások, bűnök után meg fogja találni, ha élni akar, az okosság, a hit, az emberség, a szebb és igazabb élet útját. A te feladatod, író, hogy ezt az utat nézd, keresd, mutasd; minél magányosabb, annál erősebb vagy s ha ma mellőznek, később annál seregesebben fognak követni a kenyér, a hatalom, a hitetlenség harcaiban elfáradt emberek. De az önök feladata, emberek, hogy szeressék és kövessék azokat az írókat, akik nincsenek mindig és mindenben az önök pártján, akik néha még emberpártiak sem lehetnek, mert mindig és mindenben egy pártjuk, egy hitük, egy multjuk és egy jövendőjük van, az, akit egészen régi, de megint egészen új szóval így hívunk: Isten.