Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · ILLYÉS GYULA: HÁROM ÖREG
A beteg béresnek
ki tanitott irni engem,
most is, hogyha betüt vetek
itt érzem kezét kezemen.
Reszkető kezedet
úgy vágyom most is Czabuk Pál,
mint midőn ácsplajbászt nyalva
kinlódtunk az istállóknál.
Anyámnak nagybátyja,
gyönge volt már az ostorra,
mig társai a dülőkben
boronáltak kurjongatva:
ő két kanna között
jobbra-balra hajladozva
ott dülöngélt bent a pusztán,
a kis borjakat itatta.
S én, magányos gyerek
kutyaként folyton mögötte.
Munka után le-lepihent
a nagy istálló-küszöbre.
Ott ült fent a dombon,
nézett csüggedten a völgybe,
visszanézett életére
mely elfért e kicsiny völgyben.
Felesége meghalt
s fiai is, - szegény árva,
elsírta magát az ispán
első keményebb szavára.
Reszketett vén feje
járt, járt, egyre nemet intett.
Mit tagadtál, szegény öreg?
Azt hogy nincs boldogság itt lent?
Azt hogy nem igazi
élet, nem élet az élet,
mit az isten s a gróf itten
élni rendelt a szegénynek?
Igy látlak én, most is
fejet rázva e világra,
hol nyolcvan év robot után
sem lel a cseléd hazára.
Anyámnak nagybátyja,
az itatás után vénhedt
hangon magad mellé hívtad
porban futkosó öcsédet.
Hallgattam, kapkodtam
összerázott szavaidat.
Majd hizelgve ujjad közé
fontam apró ujjaimat
s irtunk, irtunk, irtunk
porba, kőre, meszelt falra,
a völgyből kis szülőházam
ránk-ránkkacsintott biztatva.
Betűim, a néma
lélek jelei, a szavak
ott öltöttek testet, küzdve
mozgatták torz tagjaikat.
Szavaim először
ott indultak útra, ottan
lépegettek, bukdácsoltak
mint kis kacsák, a homokban.
Lelkem jelei ó
repülni ott tanultatok,
egy reszkető vén száraz kéz
segitett, ha megálltatok.
Láttatok madarat
karma között mint viszi föl,
mint biztatja gyönge fiát
kirepülni a fészekből?
Mint ingerli szállni
föl, föl, a nagy levegőben?
- Lelkem apja, vén Czabuk Pál,
mit reméltél te én tőlem?
Te akartad, kérted
hogy tanulhassak. Tanultam,
évezredek tanulsága
fortyog, zúg, ifjú agyamban.
Emlékszem mit vártam
attól ha majd irni tudok:
nyúlként futnak, sasként szállnak
ujjamtól a gondolatok.
Ó, a sorok széles
szárnycsapásokkal ragadtak,
s én repültem utján magas
gondolatoknak, daloknak.
Tegnap visszatértem
évek multán e vidékre,
madárszivem emlékezzél
a feldobó meleg kézre.
Tegnap óta ujra
itt vagyok a régi pusztán,
emlékezem s akadozik
ujjam közt az irószerszám.
Most, most hogy bejártam
minden utat ami rám várt,
holt mesterem, tanácskérőn
látnád a régi tanitványt.
Tudom már mit kéne
szólanom, de ládd lelkemben
gubbadnak a szavak, szárnyuk
próbálgatva, félve rebben.
Villám villan, fegyver,
köröttem egy néma ország,
jaj reccsen, de fülét fogja
aki hallja e jajongást.
Nyulj ki a sirodból
tedd kezemre ujra kezed,
nézzem e sort, mintha volna
félig enyém, félig tied.
Láttam a világot
s én is, én is nemet intek,
öreg bátyám, mégis, mégis
emeljük fel sziveinket.
Nemet intek én is
de még nem bús lemondással,
de haraggal, de kihívó,
harcra szító jeladással.
Aki papír hijján
irkáltam itt tenyeremre,
akarok e néma tájról
irni eleven szivekre.
Nagy nagy bátorságra
van szükségem, segitségre,
őseim tömör szavára,
gyermekszemem friss fényére.
Most ébredek reá,
mért kellett nekem tanulnom,
mért kellett egykor zokogva
idegenbe kiindulnom.
Mért kellett apámnak
fáradtsága, anyám könnye
s bucsuzáskor a te selymes
simogatásod fejemre.
Azért kellett talán
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben
hogy egykor én megszólaljak.
Tán azért nyelte le
haragját régmult időben
egy jobbágy vad ura előtt
hogy még én se feledhessem.
Csattogott az ostor
a jobbágy ajkát harapta,
hogy az a jaj egykor fényes
hanggal szálljon a magasba.
Nyujtsad föl a grófi
földből szétmállott markodat
vén bátyám s ti többiek mind
ti mutassátok az utat.
Nemet intek én is
s kiáltok is e világra
és kiáltva és biztatva
nézek egy új pirkadásba.
Magyarország népe,
történelem mostohája,
kerekedj föl a pusztából
egy új nagy honfoglalásra.
Itt állok a földön
amely neked igértetett,
nyögő fa vad vihar előtt
hajladozok, integetek.
Repüljetek szavak,
kiáltsatok ti emlékek,
zúdulj föl nép, sustorogd szét,
hogy a nevedben beszélek.
Állj mögém, Czabuk Pál,
te diktáld a hangos szókat.
Légy velem s ha büntetnének,
karjaid közé forduljak.