Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · ILLYÉS GYULA: HÁROM ÖREG
Elmondanám másik nagyapám életét,
aki negyven évnél tovább szintén cseléd
volt, de az ő sorsát, élete folyását
messziről látom csak, mint szerény folyócskát
egy távoli völgyben... Fűzfabokrok födik,
ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál
hunyorgatja felém ravaszkás fényeit -
Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán.
Gyánt Cecéhez közel, a Kapos lapályán
fekszik Simontornya és Ozora között.
Vasárnapi hangos reggelre emlékszem,
amidőn pirosra mosdott s türölközött
arccal és ünnepi fekete zekében
mi gyerekek vidám, boldog izgalomban
ültünk sivalkodva a kocsi derékban,
mig a bakon apám ifju anyám mellett
a lovakat kérte a zöld buzaföldek
mentén csettintgetve, - Gyánt felé röpültünk,
fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk
az ugráló szekér a csengő kacagást.
Mily ünnepi nap volt! Az uton fölöttünk
összehajoltak a kövér szedergallyak;
el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat.
Kétfelől a dombok riadtan szaladtak
hanyatt visszafelé, mint ijedt hatalmak.
Messzire füstölgött kocsink után az út.
Ha távolban láttunk egy-egy fehér falút,
fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát.
Istenem egy falu! Szegény pusztaiak
még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát
elértük, hát Klári szava is elakadt...
Zengett a Sió-hid a gyors paták alatt!
Miséről tódultak ki ott ép a népek
s a vidám menetre mosolyogva néztek.
Tündökölt a fényben a sok piros bársony,
álom ez már nékem, gyönyörű szép álom,
ahogy kiabáltak, intettek utánunk...
Aztán ujra duzzadt dülők között jártunk,
mint éljenző tábor: a tengeri táblák
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja
hogy szerterohanjon, végre otthonába
térjen egy hosszú bús, kínos szolgaságból?
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántul.
Aztán átkocogtunk a Kapos fahidján,
ahol három krajcár volt akkor a hidvám,
mért morgott is apám - és mi is utána
míg hátra nem nézett... Ezután már láttunk
nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa
volt, a számadónak frissen meszelt háza
látszott, de mielőtt lehajtottunk volna,
fönt a domb tetején megálltak a lovak,
lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat,
megtöröltük sorra csizmánkat a fűben
s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen
mint az uraságok mi gyerekek hárman
kihuztuk magunkat a fonott ülésben.
Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban
s nagyapát a porban lépegetni felénk.
Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd
illata keringett a szikrázó légben...
Apám apja ezernyolcszázharminchétben
született Gyulajon. Az apja is juhász
volt s a nagyapja is hasonképen juhász
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász
volt a család, csupán ezerhatszáz táján
áll a hosszu sorban egy bús kanász, árván...
Mosolygás csikordult nagyapánk arcára,
mint láncokat rázta ráncait a vén arc
ahogy ránknevetett. Bementünk a házba,
amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz.
Két szoba volt benne, mindegyik szobában
egy-egy család lakott számtalan tagjával.
A két szoba között volt a közös konyha
nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja
az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás
kalapját, emlékszem, fejembe próbálták.
A kicsiny szobában együtt lakott vele
négy fia, két lánya és az egyik veje
és az egyik fiu négy fehér egere...
Hol nagyapám lakott, a szoba belseje
olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna,
le volt függönyözve. A falakon sorba
nagy szentképek függtek, fölülről reájuk
a szögre akasztva dús rozmaring-ágak
borultak, alattuk a lepedős szentek,
mint honukban pálmák hűsén lépdelhettek.
Volt a szobában még egy szép örökmécses,
nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett.
Felette kereszten függött isten fia
és az ablak fölött egy szép harmonika...
Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába
mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott,
minden esztendőben új kisgyerek kúszott
kopott küszöbéről a szép napvilágba!
Felnőttek a fiúk és szerte oszoltak,
egyik fölfelé ment, a másik lefelé,
kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak
az öregek s egyre több unoka-képet
akasztottak a nagy Mária-kép köré.
Középett Mária s körülötte rajban
húsz-harminc meztelen tatárképű angyal;
fehér vánkoson a keretüveg alatt
úgy uszkáltak ott, mint fickándozó halak.
Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye
hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel,
hogyha rájuk néztél és e két öregre,
biztos mosolyogtál, legalább is éjjel...
Igy éltek ők csendben s csak vasárnap reggel
dobogott fel szivük minden szekér-zajra
s találgatták, hogy a dombtetején porzó
kocsi hátha egyik családjukat hozza.
Ha az jött, ó én is el tudom képzelni,
mily öröm lehetett pislákoló szemmel,
kis öreg szemükkel mily öröm volt nézni,
ahogy a kocsiból, mint előbb is láttuk,
egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból
három oldalról is sistergve kifordul -
s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk...
S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal
végén miként nyelik, zsirtól fényes arccal
a sok nagydarab húst, amiket az anyjuk
rózsás tányérjukra szépen összevagdal...
Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk
vörösborba mártva. Azután nagyapánk
kivett a sublótból egy hosszu furulyát,
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé...
Meghatva veszem még most is néha elő
ezt a régi eszközt. Tétován kereső
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek
az apró lukakból az elfeledt dalok
mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek -
egyik nevet, másik hirtelen felzokog,
jajongva szalad ki a tárt ablakon át,
sír, a régi fényes világ után kiált -
Amikor még éltek! Amikor még övék
volt a lapály s a gyors kapák fényeivel
kilóméterekre kacsintó hegyvidék!
Ugy repdeshettek ott, mint vidám madarak,
a szeretők között hireket váltottak
s szivből szivbe bújva vigasztalva vitték
valami nagy ősi közösség érzetét.
Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad
levegőbe s szállt, szállt mint a póstagalamb
s fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta,
mért fakad el sírva egy tízéves kislány
s mért szipog a kedves, anyja széles vállán,
mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta...
Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje
meg-megakadt néha és ilyenkor vele
megállt az ének is, mintha csak fülelne,
kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból...
Megcsóválta fejét az öreg varázsló,
lélekzetet vett és ujra nekikezdte
s most ömöltek azok, jöttek kavarogva,
táncoltak a légben; összecsimpaszkodva
járták azt az édes láthatatlan táncot,
amit csak a lélek, csak a lélek láthat.
Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha
a dalok a fényes csillogó gyepen s a
ragyogó lombokon ugrándoztak volna.
Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége.
Hencegve pislogtunk nagyapánk kezére,
amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás
szallagját a dalnak... mikor abbahagyta
hallatszott bentről az edény-mosogatás
és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta
eretnek kis menyét sütésre, főzésre,
fia szokásira s a szent üdvösségre...
Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk,
elmentünk megnézni a pusztát. Serényen
szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk,
mindegyik kezében
egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott... Lássák,
visznek ezek engem, mint kedves szárnyacskák,
mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle:
nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe?
Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve
vonszoltatta magát amerre akartuk,
megnéztük a rácson át a grófi hattyuk
uszkálását s, szintén rácson át, a kertet
hol a pávák éltek, sajnos nem láthattuk
farkukat mert épen ketrecükben ültek.
De láttuk a birkaitatást, a birkák
kiváncsin emelték felénk okos arcuk
s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra
mind bégetni kezdtek -
Benyitottunk aztán minden istállóba,
kicammogott itt-ott a tehenek közül
egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta
nagyapánknak aztán tréfából nekünk is.
Elfogadtuk szépen és megmondtuk sorra
nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét
s kis töprengés után, hogy mi volt az ebéd.
Hirtelen az ólak tájáról az egész
pusztát vad visongás, torz jajveszékelés,
üvöltés és hörgés egetverő zaja
töltötte be mint egy szörnyű görög csata!
Igy kezdődik mindig a disznóetetés...
Szaladva rángattuk nagyapánkat oda.
Apánkat leltük ott, a kis keritésre
könyökölve szítta pipáját s szemlélte
szakértő szemmel a csíkos állatkákat,
kik sikongva egymás hátára ugráltak.
Szép állatok voltak. Az etetők közül
sokan mellénkgyültek bámulni a falkát.
Kifogtak belőle egy hangos malackát
s méricskélték szegényt két lábánál fogva,
aztán kérésemre a kezembe adták -
Elcsitult ott s orrát hónom alá dugta...
Igy telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék
mesélni e napról, melynek égi napja
mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna.
Az sütött be mindent... ó sok mindent tudnék
mesélni róla is, egyre ujabb emlék
jön felém dönögve, mint estéli dongók.
Egy húron zenélve édes, szivbezsongó
dallal kötnek körül hogy körberepdesnek.
Gyermeki reménység buggyan meg a szívben,
valami meleg, lágy bizalom a földben
mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett.
Remény és bizalom mégis a jövőben,
mintha most is ama régi gyánti estnek
tehénbőgései zengnének köröttem -
hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz...
Még megvacsoráztunk. És vacsora után
nagyokat pislogtunk... Arra még emlékszem
hogy vitt a kocsihoz karja közt nagyapám,
s a zörgő szalmával hogy takart be szépen.
Aztán megindultunk. Néha fölébredtem,
zötyögött a kocsi... szuszogva mellettem
kicsi néném aludt s mellette kis bátyám
s lábunkon keresztben egy ajándék bárány...
Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.
Néha apám súgva rászolt a lovakra.
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon
úszott utánunk a hold arany csónakja.
Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban,
egyetlen szép álom lett az amit láttam.
*
Távoli kis tanya, had dobjam le reád
innen a távolból s immár férfi kézzel
emlékezetemnek fényes angyalhaját!
Tündökölj örökre e különös fénnyel;
a futó időben kis cselédházaid,
óljaid vidáman ragyogjanak, mintha
hálás tekintetem aranyozni tudna.
Viharok jönnek majd, országok omlanak,
tornyok és «kulturák», de te földre fekve
őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat.
Ó e csöndes népek -
ne is sejtsék, hogy meg vannak énekelve.
A nagy ünnepléstől zavarba jönnének...