Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · ILLYÉS GYULA: HÁROM ÖREG
Nem volt olyan szigorú
ember a szegény nagyapa,
mint ahogy ez a nagyitott
fényképe mutatja.
Ahogy reggel szalonnázás
után megtörölte száját,
egész napra mosolyának
csinált helyet bajsza alatt.
Keveset beszélt s annak is
vége mosolyba változott,
további véleménye már
szája körül fénylett tisztán.
Igy nézett szét reggelente
a fényes világba lépve,
kiballagott a méhesbe
s ott motoszkált ebédig.
Délután kicsit farigcsált,
igen ügyes volt mindenben,
rudat csinált a szomszédnak
vagy egy kocsikereket.
Templomban, mióta emlékszem
egyetlen egyszer sem volt,
ujság sem járt a házhoz,
csak egy méhész folyóirat.
Nem ment el hazulról soha
bár volt szép ruhája a sifonban,
levágott csizmaszárt viselt s alatta
fiától örökölt bakancsot.
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyi grófok uradalmán,
munka közben most már gyakran
leült és kezeit nézte.
Egy ideig kapott havi
öt pengő kegydíjt a gróftól,
később ezt is beszüntették
ma sem tudja senki, miért.
Nagymama harminchat évig
évente öt malacot hizlalt
igy tudták venni ezt a házat
békében hatszáz forintért.
És férjhez adtak három leányt
és elég jól, a középsőt
egy módos juhász-számadó
hatodik fia vette el.
Igy múlt szépen az élete,
egyszer régen összekapott
legjobb barátjával, de később
szerencsésen kibékültek.
Ha néha borozás mellett
a nyelvek sorra megoldódtak,
ő e barátjáról beszélt,
Junkuncz István kovácsmesterről.
Jókedvü ember volt e kovács,
megtudtam sok-sok szép kalandját,
katonáéknál egy vasárnap
bevágott négy görögdinnyét.
S volt dolga egy özveggyel is,
nagy kópé volt... mosolyogta
kalandjait a nagyapa
mintha ő lett volna a hősük.
Hogyha beszélt a nagyapa
szeme a messzeségbe nézett,
bajusza lassan bólogatott,
igazolta a szavait.
Örökségül tőle én egy
saját faragásu fényes
rézzel pántolt botot kaptam
s e tünődő tekintetet.
A családból én ütöttem
legjobban rá, szégyellem is
dicsérni külső, belső ékét,
mintha önmagam dicsérném.
Ezernyolcszáznegyvennégytől
kilencszázhuszonnégyig élt,
Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő
s e kor minden királyinál.
Most már három éve halott.
Az volt utolsó gondja, hogy
ne ünneplőben temessék el,
kár volna a drága ruháért.
A cecei református
temetőben fekszik kopott
kabátjában otthonosan
több jó ismerőse között.
Ha lelke visszatérhet néha
e földre, tudom méhei
szárnyán csillog vagy a fényes
topor élén örvendezik.
Ha tükörbe nézek, reá
emlékezem és este igy
rágondolván szivemen áthúz
a százados szelid szegénység.