Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám
Leviát a kávéházakat, kocsmákat, lebujokat járta, s vázlatkönyveivel hóna alatt fiatalon, nyugodt, vidám alázattal állt meg a vendégek előtt:
- Édes uraim, s hölgyeim, - mondotta, - rajzoltassanak velem egy jó arcképet. Csak ötven fillér lesz s nem kell mozdulatlanul ülni. Ha pedig nem fog tetszeni, visszaveszem szívesen.
Míg így kínálta művészetét, arcán, egész megjelenésén ez látszott: - Hisz tudjátok, szeretlek titeket, jó közöttetek forgolódni, s a rajzolás, művészet, a többi minden ürügy csupán, hogy élhessek, s hogy ti is szerethessetek engem...
S mégse volt csupán ürügy a művészet. Mert bizony Leviátot gyakran kínozta a nagyravágyás. Minthogy azonban szelid volt természete, nagyravágyása is csak szeliden kínozta őt, s beérte esténkint egy-egy mély sóhajjal, s utána alváskor egy-egy kúsza-furcsa álommal, s reggelenként egy kis tünődéssel: valóban jó volna már egyszer valami jobbat, becsületesebbet, különbet csinálni... Egy nagyobb kompoziciót, sok-sok alakkal, minél több színnel, éggel, földdel, várossal együtt...
S ha arra gondolt, hogy mi volna ezen a képen, rendszerint azt a padot látta maga előtt, ott az Arábia-kávéház közelében, ahol gyakran szokott üldögélni mindenféle szegény népek közt, akik mint a kivetett, vagy elmaradt, s megöregedett munka jelképes alakjai éltek, s változtak képzeletében.
Jövendő képén ezek az emberek ültek volna lenyügözötten sorsuktól és a naptól s pihenve, merengve, bóbiskolva, horkolva olvadnának össze a nyári napözönnel, amelyből csak elnyűtt húsuk, s ruhájuk kopott színei világítanának elő bágyadt izzással... Hátuk megett pedig a Duna áradna tova magosan, s ez a folyékony másik végtelen s színes fényözön elragadná magával mindazt, amit a nap olvasztó, bomlasztó özöne az alakok emberi mivoltából meghagyott...
Leviát mindég ezzel a képpel biztatta nagyravágyását, s magában «Arábiának» keresztelte el. Sok sebes, színes vázlata volt már róla könyveiben, s habár erősen érezte magában valamennyi alakját, e vázlatokból sohasem lett kép. S hogy miért? Leviát maga se tudta volna igazán megmondani, s ha barátai kérdezgették, nógatták, ő csak mosolyogva tűnődött el, maga se tudja igazán, ideje, pénze valahogy mindég elfolyik. Tűnődése furcsa, apró mozdulatokat csalt ki belőle. Kék szeme meghervadt, tenyere magától kifordult, koldusmódra, lábai az aggodalomtól összébbdugták fejüket, s mintha finom orra is belapult volna... S Leviát, aki különben erős, eleven fiatalember volt, egyszerre törékeny, ágrólszakadt, ijedt gyermekké görnyedt... Ahogy azonban tűnődése elmult, mingyárt újra sudarasan nyult ki dereka, törékenysége hajlékonysággá változott, ijedtsége vidorsággá, lábfejei megint széjjelváltak egymástól, s ő felnevetett:
- Jó a dolgom, - mondotta, - azt hiszem, túlságosan jó. Innét fúj az ördög!
S valóban nem panaszkodhatott Leviát. Mindég volt munkája, s ha egy asztalhoz egyszer leülhetett, s ott elcsíphetett egy arcot, övé lett hamarosan köröskörül valamennyi arc.
Mert igen különösen dolgozott Leviát. Akár egy bűbájos, oly gyorsan és találón. S mikor már megkapta a rajzért kijáró ötven fillért, feldobta a pénzt: - No megvagy! El ne repülj!, - s eltette, a rajzot akkor újra visszavette, megnézegette, s rákacsintott: - Hm, - mondotta, - rajt van, hogy kenyérért csinálták! Ah, Leviát, Leviát, mit félsz? nem halsz éhen, s nem akarsz házat gyüjteni! Igazán cudarság!
Új lapot szedett elő, s már nem nézett sehova, csak úgy magából rajzolt, s közben mosolyogva, éneklőn beszélgetett készülő rajzával:
- Így... A szemből kicsalogatjuk a szívet... No jer elő! Ne félj szegény... így-e... Ide pedig a száj szélére előcsábítjuk a szellemet... Egy-két vonáska s ő előjön... Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske, az ötven fillér már itt van a zsebembe...
Bolondos viselkedése meglepte, meghatotta, vagy éppen elbűvölte az embereket, s nemsokára egész csődület támadt asztala körül. S ő felkiáltott:
- Levegőt, levegőt, hisz úgy is ízzok már, mint a bolond, a vágytól, hogy mutathassak valamit végre!
S most felgyürte kabátja ujját, s kezdte rajzán összevegyíteni az arcokat. Ha szerelmeseket rajzolt, úgy megmutatta, hogy a kedves hölgy miként tekint elő barátja szeméből, vagy ép a száján hajol ki egy-egy vonásban, s ha férj-feleséget rajzolt, úgy közéjük, vagy ölükbe egy-egy gyermeket kanyarított, s azok abban felösmerhették egymást... A gyermekeket ifjakká, lányokat asszonyokká rajzolt, s a mérges kis hivatalnokot miniszterré. - Ah, - mondotta, - csak kissé kinyitom itt az arcot, lépjen elő excellenciás uram... - A kis táncosnőt gondos anyává, s a kövér vidéki birtokost szegény, sovány béressé kanyarította; a színészt királlyá...
De ha valaki hirtelen felkiáltott: - De fiatalember! Ezt jobban kellene gyümölcsöztetni! - Leviát mintha nyomban megöregedett volna, tenyere megint kifordult, koldusmódra, lábai az aggodalomtól összedugták fejüket, s rázta-rázta fejét görnyedten és komoran. - Majd gyümölcsözteti ő ezt az «Arábián», hisz mindezt csak azért teszi, hogy megcsinálhassa az «Arábiát». S mindezek a kedves urak és hölgyek, ők is majd rajt lesznek az «Arábián».
S minden pénzét, amit aznap keresett, kirakta az asztalra, bort, sört rendelt, - az «Arábia» új tagjainak tiszteletére, - mondotta s mindazokat, akiket lerajzolt, meghívott maga köré, s ivott, s itatta őket s beszélt az «Arábiáról», s éjfél után már eljegyezte új alakjait, hajából tépve ki egy-egy szálat gyűrűnek...
S hajnaltájt italos képzeletében egy végtelen hosszú padot látott az «Arábia»-kávéház előtt, s rajt ültek mind-mind azok, akiket valaha lerajzolt, ott ültek, felolvadva, összegyülve a nyári fényözönben...
S másnap már megint nem volt se pénze, se ideje az «Arábiához» s így múltak hetek, hónapok, évek. S így telt volna az idő ki tudja meddig, ha egy este meg nem jelenik Bottyán abban a kávéházban, ahol Leviát éppen új alakokat jegyzett el magának borozgatás közben.
Bottyán keresett valakit, s minthogy nem találta, már menni akart, mikor Leviát viselkedése feltünt neki. Jó ideig viaskodott magával, aztán mégis leült egy magános kis asztal mellé. Mintha régi, ösmert bélpoklosokat látott volna mindenütt, úgy nézett maga körül, s figyelte Leviátot. Többizben akart távozni, s még többizben odainteni magához Leviátot, azonban idült írtózata minduntalan visszatartotta, hogy az emberek közé menjen, vagy éppen szóljon hozzájuk. Aztán mégis legyőzte magát, s a pincérrel asztalához hívatta Leviátot.
- Valami mondanivalóm volna fiatal úr, - szólt hozzá halkan, s leültette maga mellé.
Vádaskodás, kíváncsiság és idegenkedés lesett felváltva magos, meredek homloka alól Leviátra.
Ah, mily különös arc! - gondolta Leviát - ez lesz az «Arábia» koronája. - S mindjárt megkérte Bottyánt, hogy ösmerkedésük bevezetéseül hadd rajzolja le őt. Bottyán azonban már nem győzte idegenkedését az emberektől, arca egyre pirosabb lett, homloka már gyöngyözni kezdett, s Leviát kérésére válaszul felállt, fizetett:
- Pokolba az ön rajzával, - mondotta idegesen, - menjünk innét! - S be se várva Leviát válaszát, karonragadta őt, keményen és durván. S így ment ki vele a kávéház elé.
Ott megálltak. - Nem hívom tovább, - mondotta Bottyán - s itt is csak annyit mondok, - tovább nem bírta türtőztetni magát s szavak helyett felemelte kezét, s öklét izgatottan táncoltatta Bottyán orra előtt:
- Gaz kölyök! - sziszegte magánkívül, - hát engedi magát pocsékolni!?
Leviát kábán meredt rá:
- Ej, - gondolta, - szelid gyötrelmem így elevenedett volna meg?... S csak nézte Bottyánt sápadtan. Az pedig beszélt. Az emberekről beszélt, telve utálattal s halálos ítélettel, de Leviát nem figyelhetett a szavaira, mert a szavak elhullottak, annyira lenyügözte őt Bottyán arca. Csak ezt az arcot nézte megszeppenve. Ó mennyi kibogozhatatlan összevisszaság, a szenvedélyeknek, állati embergyűlöletnek, írtózásnak s a magánosságnak mily kúsza, sűrű, tüskés bozótja az arcon! S hogy nyomja meredek, tömör terhével mindezt a magos, dudoros homlok!
Leviát önkéntelenül visszahúzódott önmagába. - Nem, ezt az arcot ő sohasem akarja az «Arábiának»! Mit tegyen ezzel! Ez csak menjen, ne is beszéljen! Beszédje és közelsége szomorú kínt ébreszt benne. Nem, ez nem az ő szelid gyötrelmének megelevenedett mása! Ez csak menjen!
S Bottyán mintha megérzett volna ebből valamit. Halkabb lett beszédje, s mentegette magát, hogy csak az emberek túlságos sokasága, közelléte, s Leviát gyalázata teszi ily durvává s izgatottá. Nem tud hozzászokni a városhoz, mert mindég az erdőn él, régóta, s ottan dolgozik. Ő is festő. S fellázítja Leviát sorsa.
Most már szavára is tudott figyelni Leviát. Hallgatta, amint beszélt arról, hogy s mint fog ő itten elkallódni, halálos biztosan, ebben az embermocsárban, amely gyilkos ellensége minden Leviát fajta művész fejlődésének, vastagbőrű lélek kell ide, s nem ilyen emberszerelmes bolond! Meg fog dögleni a szeretet könnyelműségeiben!
Aztán beszélt a kései föleszmélésről, mikor ősz haját az ember legszívesebben ráhurkolná nyakára s üvöltve menekülne!
Izgatottan, lihegve beszélt, s minden harmadik mondata után rátette dohánytól, bortól messzire szagló kezét Leviát vállára:
- Csak el innét, az erdőbe!
Leviát lehajtott feje, hallgatása aztán szelidebbé hangolta Bottyánt. Most már valamivel lágyabban ösmételte mindazt, amit előbb ízzón és durván mondott. S megin felhangzott bíztatása: - El az erdőbe...
Hisz ez valami faun! - gondolta Leviát. - Vajon mi űzte el ezt ennyire az emberek közül? Valóban olyan volt valamikor, mint én? S valóban úgy megbánta, mint amennyire engem is ijesztget? Vagy talán már így született? Miféle szenvedélyek dobták bele az erdei bozótba?
Leviát még mindég idegenkedve húzódott tőle szíve mélyén. De mikor a hajára nézett, ez az ezüstforgácshoz hasonló boglya, mintha elhalkította volna mindazt, amit hallott, s amit látott. Az egész ember szelidebbé lett benne ettől, fekete színeit és keménységeit lággyá változtatta a vénségnek ez az ezüstös boglyája...
Majd mikor meglátta arcának szélfújt, cserzett bőrét, szeme gyűrött ráncait, a vénség és erdei magánosság ezer apró jelét, mindettől idegenkedése lassan elcsitult, s már ő is beszélni kezdett. Igyekezett védeni eddigi életét s főkép az embereket. Ami őt magát illeti, ebben igaza van Bottyánnak, de miért emiatt az embereket bántani?
De nem sokáig beszélhetett, mert aztán jött az «Arábia» kérdése, s itt Bottyánnak végkép igaza lett. Mert, ha az emberiség nem is csűrhe, s ha a szeretet nem csupán rabság, de végül hol az «Arábia»? Mégis csak el kell menni oda, ahol ezt megföstheti, s Bottyán szívesen ad neki helyet maga mellett odafenn az erdőben.
Leviát szeretett volna legalább reggelig gondolkozni mindezen, - de Bottyán nem tűrte a gondolkodást.
S így még aznap éccaka együtt utaztak el a városból.
*
Bottyán Leviátban nemcsak a szokatlan tehetséget szánta meg, mint valami szerencsétlenséget, hanem főként a fiatalember csöndes, vidor nyugalma késztette arra, hogy magával vigye őt. Eleintén félt, hogy majd zavarni fogja Leviát, azonban már utazás közben tapasztalta, hogy a fiatalember közelsége csak jóindulatot ébreszt benne. Bottyán elmesélte néki életét, s életének szigorú tanulságait, mint valami nagy titkos kincset vélte ráhagyni örökségül Leviátra.
Elmesélte, hogy fiatal korában mint élt az emberek közt nyakig elmerülve, s hogy vitték különféle mohó, vad szenvedélyei kegyetlen zsákutcákba, önvádaskodásokba, hogy keverték végtelen szélmalomharcokba, míg nem mindezért meggyűlölte az embereket. Ezzel együtt nőtt szeretete minden iránt, ami nem emberi, s ugyanakkor dühös és féltékeny vágya támadt valami egészen különös, nem emberi szabadság után, oly erős vágya, mintha minden ostoba, őrült régi szenvedélye ezzé az egyetlen vággyá változott volna át... Ennek a féktelenül vágyott szabadságnak irigyelt halovány mását leginkább a hegyen-erdőn élő ragadozókban vélte felösmerni, s ezek közt is leginkább a madarakban, akik képzeletében távol minden felaprózó szenvedélytől, kúsza lelkiösmerettől, magosan szárnyasan, elérhetetlenül és gondtalanul élnek... Saját magát szánalmasan bár, de ezekhez látta hasonlónak, mikor elvonult erdei magányába. Ahogy azonban öregedett, a királyi ragadozók helyett mindinkább a koldusragadozó szárnyasokban vélte megösmerni életének példaképeit. Azokban, akiket már az eleven hús vágya sem izgat, beérik hulladékkal, mint ahogy ő is érzése szerint már csak az eleven életnek hulladékán: a művészeten élt, visszavonulva végkép az erdőbe, s csak képeinek salakját viszi el a városba minden évben, mindég ugyanahhoz a zsugori s utált kereskedőhöz, mert már új alkudozó arcot s hangot nem akar hallani ez életben...
Szereti maga körül különösen a csókákat, majd később egy macskát is befogadott családjába, a «fekete Angyalkát», és munkájába elmerülve megtalálta azt a nyugalmat, amelynél többet magafajta ember nem remélhet...
*
Egy magános erdei házikóban lakott Bottyán. Igénytelen, durva kis faházikó volt ez. Valamikor egy erdőőr lakott benne, s egy lombágyon, faragatlan asztalon, széken kívül csak festőszerszámokat látott itt Leviát.
Ámde annál több csóka keringett, kószált kívül-belül a ház körül, rideg csacsogásuk különösen vegyült a fekete Angyalka hizelgő nyávogásával, mikor végre üdvözölhették a várva-várt gazdát. Bottyán vidáman osztotta el a magával hozott csóka- és macska-csemegéket. A csókák kövéren ragyogtak, a macska pedig sötéten ízzott az őszi napban, a házikó előtt, s a csókák s a macska nemsokára Bottyán bíztatására játékba kezdtek, félszeg, furcsa, bolondos játékba.
Leviát csodálkozva látta, mint oldódott fel ettől a játéktól Bottyán arcának minden kúszasága, keménysége s írtózása. S nevetése hamarost társul szegődött a játszó állatkák hangjához.
Leviát merengve nézte mindezt, s az «Arábiára» gondolt.
Az öreg Bottyán még aznap megmutatta neki képeit.
Ezeken a képeken csak tájak mutogatták magukat. Sok-sok mámoros színű, érintetlen, bujafüves erdőmélye, óriási, fantasztikus, vad páfrányokkal, gombákkal; sötét pompájú, tragikus erdei vízmosások, ahol a sziklától a legkisebb patakkavicsig minden kő száz színben sugárzott, mindenütt, mindegyik képen, mintha az élet szét akarta volna robbantani a formát, s a jelenést, amelybe a természet létrehívta. Valamennyi kép haragos mámorossággal ösmételte, hogy csak itt a boldogság, a teljesség... az erő, a fenség, ezeken a helyeken, ahol ember még sohasem járt, csak itt az igazi érintetlenség, a lázadás és a nyugalom. Féktelen embermegvetés dícsőitette meg itten az ember nélküli természetet, s a fák közt, fától fáig érintetlen póktanyák hálóit feszítette, amelyek remegtek a színes boldogságtól, hogy ember még nem nézett rájuk s érintetlenségük, pompájuk csupa bizonyság az ember ellen. S még a napfény is, amely elömlik rajtuk, mintha azt mondaná: messziről jöttem, emberre is sütöttem, de megfürdöttem elébb a fák koronái közt, lemostam magamról minden emberit, s így ereszkedem rátok, világítok nektek, pihenek rajtatok, boldogan költöm ki formáitokat és színeiteket, ti vagytok az én igazi csirkéim! Ti áldottak, akik embert nem láttatok, s kiket nem látott ember!
Leviátot megragadta ez a sok és nagy művészet. Ó mily silánynak tűntek most az ő vázlatai az «Arábiáról»! Mennyi mindent lehet majd itt tanulni! S a képektől lenyűgözötten tűzbevetette valamennyi vázlatát.
S Bottyán útmutatásai szerint kezdte festeni a tájakat, részegen az őszi színek s fények sokféleségétől.
Vidáman és gondtalanul dolgozott így jóideig, de aztán mégis kezdte hiányát érezni az emberi mintáknak, a húsnak, izomnak, mozgásnak, mikor azonban ezen nyűgösködött, Bottyán előhívta macskáját:
- Nos, fekete angyalka, - mondotta, - mutassuk meg szépen ennek a Leviát embernek, hogy mit tudunk!
Ezzel hátizsákjához szaladt, s onnét egy nagy zacskót kotort elő. Minden volt abban egymás mellett: máj a macskának, kutyának csont, csókának száraz kenyér, galamboknak kukorica. Kipakkolta a májacskát és csábítóan közeledett vele a kurrogó macska felé.
Már messziről, tőle szokatlan kacagással kezdte körbe-körbelóbálni a májat, de oly elérhetetlenül magasan és gyorsan, hogy az állat alig győzte utána forgatni a fejecskéjét.
- Úgye? - mondotta Bottyán, - már dagad őnagysága gyomrocskája a vágytól, hogy a májjal barátságot kössön? De bizony előbb meg kell mutatnia, hogy mit tud!
S egyre gyorsabban lóbálta a májat, úgy, hogy a macska szédülten állt meg, fejét rázta s döbbenten meredt a padlóra zöld szemével, mert már a padló is forgott vele. S keservesen nyívákolt.
Bottyán, anélkül, hogy szemét egy pillanatra levette volna a macskáról, óvatosan valamivel alacsonyabbra engedte a májat, mire a macska vadul ugrándozni kezdett.
- Nos, nos, Leviát úr, - mondogatta Bottyán, szavait a máj és macska mozgása szerint furcsán tördelve - most aztán tanuljon, csak tanuljon, ha tanulni akart... Hopp, hollá! Hopp, hopp! Most csak bámuljon, ah, mily csodálatosan kecsesen mozog ez a gyönyörűség! Látott már ilyen táncosnőt? Most csak gyorsan, gyorsan nyalja fel szemével ezeket a mozdulatokat, ezeket a szemeket! Hipp-hopp! Hogy sötétülnek, világosulnak! Minek ide ember! Ha piktor, ezt fogja meg! Nézze, bajuszkájának szálai mind, mind külön édesen, hogy remegnek! Minek ide ember!? Nézze, selymes hasán, hogy látszik, mint csiklandozza belül az éhség a beleket! Hogy hullámzik irhácskája! Hopp, hopp! Mily súlytalan, kéjes és kényes! Látja ezt a képet, ezt a «Máj» című képet fesse! Mikor fogja ezt maga megfösteni így? Soha, soha!
A macska egyre hevesebben ugrált, s keserves, hosszú nyávogásai közben vérpiros inyéből fehéren, hegyesen ragyogtak elő apró fogacskái. Leviát szeretett volna minél tovább gyönyörködni a macska kecses érzéki mozgásában, de míg tekintetével szomjasan tapadt reá, ugyanakkor meg kellett borzadnia a macska kínos nyávogásaitól, úgy, hogy végül erőszakosan elfordult s izgatottan kiáltott fel:
- Hagyja már ezt a szörnyű játékot!
Ép ekkor a macska kétségbeesett vágyában oly magasra lendült, hogy elvesztette egyensúlyát s hátra esett. Néhány pillanatig tovább táncolt a hátán, lábacskái, körmei tovább remegtek a májas izgalomtól, aztán talpralökte magát, megrázkódott, s csak nézte a májat, de nem ugrott többé.
Ekkor Bottyán nevetve dobta eléje a húsdarabot.
S Leviát festette a «Májat», s aztán még sok-sok tájképet. Munkája közben úgy látta, mintha a csókák mindég irígyen néztek volna reá. Gazdájukat irígyelték tőle? Vagy csak puszta idegenkedés volt ez az ösmeretlen embertől? Amíg Bottyán közelében dolgozott, csak körül-körülkószálták, sandán, feketén, s ha adott is nékik ezt vagy azt, nem tudta magát velük megkedveltetni sohasem. Ez zavarta Leviátot s a csókák elől be-bevonult az erdő mélyébe dolgozni. A csókák azonban utána lopóztak, mintha látni akarták volna, vajjon mit csinál? S minthogy gazdájuk nem volt a közelben, meg-megcsipdesték a hivatlan vendéget, amin végül is Leviát nagyokat nevetett.
Leviát érezte, hogy fejlődik, erősödik, ámde csak annál hevesebb lett a vágya az emberek után.
Bottyán előbb azt hitte, hogy talán nő után vágyik. De nem. Embert festeni vágyik. Majd kibújt a végén, hogy nemcsak festeni szeretné őket, de amúgy is szeretné őket látni. Sok-sok embert együtt! S aztán festeni őket. A kettőt nem lehet elválasztani.
Ámde az öreg Bottyán felkiáltott:
- Legyen erős! Most van a fordulónál! Még néhány hét, s meglátja, olyan új képeket fog látni a fákban s állatokban, hogy bámulni fog önmaga felett!
De nem és nem! Leviát embert akart!
Bottyán hevesen bizonygatta:
- Én is végigcsináltam ezt! Ördög és pokol! A művész, aki nem tud emberek nélkül élni, s nem találja meg útját a természetben, az törpe! S aki visszafut, az gyáva! S mindent kezdhet előlről.
Most kitudódott, hogy ez a Bottyán zsarnok. Homlokán kidagadtak az erek s ordított:
- Boruljon térdre! - kiáltotta, - hogy ennyit vesződtem magával! Hogy magamra vettem törpe természete hitványságait! Bolond, gyáva vágyakozásait az ember után!
S ezt a szót, «ember» olyan rémítően tudta kimondani, hogy Leviát minduntalan meghökkent. S ahogy ránézett Bottyánra, egészen megijedt. Hisz ez még egyszer láncra köti őt egy fához! Elhallgatott s magába vonult. Hanem a fordulót, amivel Bottyán csalogatta, sehogysem akarta megvárni. Már szökésre gondolt, mikor a hála újra visszafogta. S aztán eszébe jutott: hisz Bottyánnak is kell az ember! Még most is! Ő, Leviát!!
Akkor kitudódott, hogy ebben is tévedett.
Bottyán egész határozottan kijelentette:
- Nem bizony, embervágyó úr, ön nem kellett nekem, csak megszántam, azt hittem, magamhoz hasonlóval állok szemben, s ezért fáradtam önnel. De most már látom, nem hasonló hozzám.
Ezt már valami száraz keserűséggel mondta Bottyán s így folytatta:
- Ön a saját fejlődése és szabadsága elől börtönbe vágyik! Nos, tessék, mehet.
Ezzel munkájához ült és nem szólt hozzá többet egész addig, míg Leviát el nem indult. Ekkor is csak ennyit mormogott:
- Kár, hogy megy. Mindent majd előlről kell kezdenie...
Feléje se fordult és tovább festett.
*
Leviát futva ment ki az erdőből, mint a csikó, akit eloldanak a szekértől. Nagyokat rugott, ugrott, hempergett, valósággal lázas volt az örömtől, s mikor lelátott végre az első községbe, elkiáltotta magát: Ah!! Lemázollak titeket! Mind! mind!
Leérve a községbe, izgatottan járt-kelt fel-alá, forgolódott, gyorsan, villámlóan nézett, olyasfélén, mint ahogy a madarak forgatják fejüket, ha hirtelen meglátnak egy kövér falatot, s a veszélyt kémlik. Itt egy arc, ott egy arc, emberi arc, igazi emberi arc, nemcsak Bottyán-féle embergyűlölő! Nem is gondolt még a munkára, csak jól akart lakni emberi arcokkal. Benézett ajtón, ablakon, s oly mohón nézte az embereket, hogy feltűnt mindenütt s amerre járt, az emberek felhúzták szemöldöküket, itt mosolyogva, ott gúnyosan: no, vajjon miféle figura lehet ez? Különös nézelődéséről sokan azt hitték, hogy őket keresi valami hivatalos, vagy ki tudja miféle ügyben és többizben meg is kérdezték tőle: - keres valakit uraságod? - Leviát azonban csak fejét rázta, mosolygott s merőn bámészkodva járt-kelt tovább.
Izgatott mozgásától fekete gallérkabátkája szétterpeszkedve úszkált körüle, vázlatkönyvéből pedig ki-kilobogott egy-egy fehér papirlap.
Nem, hál, Isten, semmitse veszített emberlátásából. Minden a régi, és ösmerős. A kedves emberi húsok, formák, a fény játékai z emberi szemekben, a szájszéleken a szív apró jelei, a homlokon s a szemben a szellem; ép úgy tudná őket bányászni, mint annakelőtte, sőt, talán még jobban, biztosabban látja őket, mint valaha...
Nem sokáig állhatott ellen buzgó, nógató ösztönének. Éppen egy női arc nézett ki egy ablakon, csak egy pillantást vetek rá, - gondolta, ahogy elment mellette, - s lerajzolom. - Nem is vetett rá több pillantást, csak egyet, aztán még néhány lépést ment a legközelebbi sarokig, ott megállt, s gyorsan felvázolta a nőt. Rajzolás közben az arcnak mindegyik részét, vonásról vonásra új becézgetésekkel halmozta el, s annyi rajongó gyöngédség volt a hangjában, mintha szerelmesét rajzolta volna. S hogy sikerült mingyárt ez az arc! Valóban sokkal biztosabb, erősebb a keze, mint valaha volt. Ennyire használt volna az erdő? Ó, te áldott Bottyán!...
Miután erejéről így megbizonyosodott, s kigyönyörködte magát az emberi arcokban, elhatározta, hogy arcképrendelések után fog látni. Megelégszik a legkevesebbel, csak hogy majd maradék idejében megvalósíthassa régi vágyát: egy nagy-nagy, minél nagyobb kompoziciót emberekkel.
Mingyárt el is indult, sorra járta a házakat, amelyekben jobbmódú polgárokat sejtett. De mindenütt csak a balszerencsével találkozott. Egyik házban Csépay doktornak hítták a balszerencsét, s azt mondta: - Szerény emberkék vagyunk mink, sajnos, eléldegélünk néhány olajnyomatocskán... -, a másik házban Suta úr volt a balszerencse neve, s azt mondta: - Sajnálom uram, szívesen nézegetném meg kissé a rajzait, de nagyon sietős dolgom van... - A harmadik házban a balszerencse bevallotta egész őszintén, hogy neki minden pénz búfelejtő borocskára kell... - A negyedik házban vettek volna tőle, - de csak valami szép színes meztelen aktot.
Most aztán hová?
Míg így gondolkodott, pillantása a szomszéd házon egy kerek táblára tévedt. Ez itt a főszolgabíróság cégére és odabenn van a főbíró.
Ez mindenesetre hatalmas ember. Igaz, hogy ő valahogy mindég idegenkedett az olyan emberektől, akik sokaknak parancsolnak... node mindegy... Elfogódva lépett be a kapun s nemsokára bevezették a főbíró szobájába.
A főbíró háttal állt feléje, éppen egy térképet nézegetett a falon. Jó ideig csak egy légy zümmögött... Aztán hozzáfordult a főbíró, és idegenül, gyanakvón kérdezte:
- Mi járatban van kérem?
Leviát képzelete megremegett a gonoszság sokféleségétől, amit ezen az arcon látott. Néhány szóval elmondta jövetele célját, s míg beszélt, az otthontalan és kenyértelen jövevény szorongását érezte ugyan, de már a művész pillantásai, mint száz és száz méhecske, mohón röpdösték körül a főbíró arcát, hogy kiszíjják belőle természetének mézét, lényegét.
A főbírónak csöppet sem tetszett ez az egész figura. Hivatalos hatalmának képzelődő önzése azonnal a tiszteletlenség és tolakodás homályos nemének érezte a festő képzeletének jámbor, ámde mégis mohó és csupasz sürgését-forgását arca körül, úgy, hogy azonnal kimeresztette rá szeme tüskéit és elutasítóan szólt:
- Sajnálom, nem érek rá ilyesmire.
S várta, hogy Leviát távozzék.
Ez azonban nem mozdult.
Annyi mindent vélt látni ebben a szűk és rideg emberben, annyi mélységét a parancsoló embernek, hogy ez már széppé és kívánatossá lett művészi ösztönének, lebilincselő örömmé és emberlátása bőségétől elárasztva, széles, szabad mosolyban tárult ki arca:
Megfesti ő a főbíró urat amúgy is, - mondotta.
Ámde ezt az «amúgyist» a főbíró még durvább tolakodásnak érezte:
- Ejnye, - felelte kelletlenül, - mondtam, hogy nincs időm ilyesmire!
Leviát szelidséggel akarta pótolni a főbíró hiányzó idejét és türelmét:
- Hivassa őt bármikor a főbíró úr, - mondotta, - csak egy negyedórára, az már elég lesz egy tisztességes képhez. - Túlzott ajánlkozással még azt is hozzáfűzte, hogy mindegy, nappal, kora hajnalban, vagy akár éccaka bármikor, s miközben művészetét gyermekesen kelletően nevetett, így végezte:
- A főbíró úr sem fogja megbánni...
A nagy és szabad mosoly, majd ráadásul a nevetés és ez a kelletés a főbíró előtt nagyon hasonlított bizonyos nők viselkedéséhez. Szemöldökét összébbrántotta s felállt:
- Értse meg kérem, - mondotta, minden szót különválasztva és hangsúlyozva, - nincs pénzem effélére!
Leviát most már teljes komolysággal és szilárdan válaszolt:
- Értettem kérem, hogy a főbíró úrnak nincs pénze effélére, de nem is pénzért szeretném, magamnak volna öröm, ha...
A főbíró erélyesen vágott közbe:
- Hagyjon fel kérem az ilyen... (egy kissé kereste a szót, aztán kitaszította magából) ...az ilyen ostoba zsarolással!
Leviát elsápadt, aztán magában nagyot sóhajtott. Igazán most már hajlandó lenne bármily áldozatra, csakhogy meggyőzze ezt az embert szándékának immár valóban tisztára művészi céljáról. Oly parancsoló kötelességének érezte ezt, hogy izgatottabban válaszolt:
- Higgye el főbíró úr, nem haszon, vagy hízelgés vezérel! Most már valóban csak a kép kedvéért szeretném megcsinálni az Ön képét!...
S heves vágyában önkéntelenül közelebb lépett a főbíróhoz.
Ez a néhány lépés végkép felháborította a főbírót. Hátrált, szigorral nézte végig Leviátot s parancsolóan mondotta:
- Elégedjék meg azzal, amit mondtam. S mehet!
Ezzel a térképhez fordult.
Leviát bambán és tehetetlenül meredt a főbíróra.
A csodálkozás sápadtsága és a szégyen bibora váltakozott arcán, s míg elvértelenedett ajka hangtalanul motyogott, bizonytalanul imbolyogva távozott a szobából.
Jó ideig kínosan, zavarodottan állt a ház előtt, erősen hunyorítva, mintha így akarta volna szűkebbre fogni háborgó bensejét, s maga körül a világot. Még csak most érezte valójában, mi történt odabenn az imént. Hát megérdemli az az ember odabenn, hogy arca legyen, s láthassa arcát?! S e községben övé a hatalom, s te mit tehetnél vele szemben? Semmit! Megrugott, s te mehetsz odébb!
Folyvást maga előtt látta fontoskodó, gőgös, gyanakvó arcát. Elfogta a gyűlölet. Inkább visszamegy, megmondja néki a magáét. De akkor nem maradhat többé ebben a községben. Pedig ő azért jött, hogy fessen. S ahhoz jó volna a béke, kívül is, belül is. Mit tegyen?
Míg ezen töprengett, egyszerre csak a temetőszélen találta magát. Bement, leült egy árnyas sírnál, egy darabig csak a kereszteket bámulta, aztán elővette vázlatkönyvét, és lassan vázolgatni kezdte a főbírót.
Meglepetve nézte az arcot, ami kibújt keze alól. Úgy érezte, ez még annál is gonoszabb, szűkebb, eltaszítóbb, mint amilyet a valóságban látott! - Ily gonosz volt ő? Vagy ennyire gyűlölném őt?! Nosza, hadd csinálok belőle egy szelidebb, jobb arcot!
Azonban hiába készített újabb s újabb vázlatot, inkább egyre hitványabbá vált a főbíró arca, s ő sajátmaga előtt megdöbbenve és szégyenkezve hajította el vázlatait.
Ily kevés volna a művészi ereje, vagy ily mély a gyűlölete?
Igen, előbb ki kell oltania a szemevilágát, így-e, mozdulatlanra zárni hideg száját, igen, így, leejteni szögletes, rideg állát, látod, ha így rajzolod, holtan, igaz, nincs is benne nemesség, szépség, de legalább az ő gonoszsága és a te gyűlöleted s művészi tehetetlenséged se látszik rajta! Ahogy elkészült a halott főbíróval, Leviát keserűen mosolygott. Valahogy még mindég nem tudott megnyugodni ebben. S hogy kibékítse magát, melléje rajzolta önmagát is, holtan... Aztán ráírta: Itt nyugszik a főbíró s Leviát találkozása. S még alája írta: Béke poraikra.
Nézegette még egy ideig, majd hirtelen nem tetszett neki a rajz, gyönge holmi, - motyogta s gyorsan összegyürte s eldobta. A papír egy sírra esett, de mingyárt oly feltűnően fehérlett ott a nap fényében, hogy zavarta. Felkelt tehát s odébb dobta a bokrok közé. De az ott is fennakadt, fehéren, világítva. Mire mosolyogva onnét is elvette, kisimította, s megint jól megnézte. - No jól van, - mondotta egész hangosan, - megcsókoljalak? Meg is csókollak, no így. - Megcsókolta mindegyik vázlatalakot: - béküljetek ki egymással!
Azzal apró darabkákra tépte a vázlatot és elhintette a sírok körül.
Érezte azonban, hogy a csókja hazug volt, a főbírónak nem bocsájtott meg igazán, gyűlöletét csak apró darabkákra tépte, s elhintette, mint ezt a papirost.
No de majd a többit elvégzi az idő, s ő különben sem fog többé találkozni a főbíróval.
Gondolataiból harangszó verte fel. A harangról a templom, s arról a pap jutott eszébe. Gondolta, elmegy hozzá, talán több szerencséje lesz vele, mint volt azzal az emberrel...
Míg a plébániához ért, igyekezett magában minél több mentséget keresni a főbíró számára. Talált is, nem egyet, de mindez nem elégítette ki. Úgy látszik, az az ember tüske lesz a szívében, amíg csak itt fog maradni.
Vagy talán jobb volna, ha elmenne innét?
Ezen azonban mosolyognia kellett: Menj, érzékeny finnyás bolond, túlságos jó dolgod volt idáig!
Nem kellett kérdezősködnie, mert a templom szomszédságában mingyárt egy kertet látott, hátul egy ház fehérlett; ez csak a plébánia lehet, gondolta, és egyenest odatartott. Ahogy beért az udvarba, a kert és ház felől oly tartós nagy volt a csönd, hogy önkéntelenül meg-megállt. Vajjon valóban laknak-e itt? Egyre lassabban és nesztelenebbül ment a ház felé, ámde benn is csak csönd, kinn is csak csönd... magány, egyedülség...
Lehet, hogy itt valami egészen magányos, különös, talán kiváló emberrel fogok találkozni, - gondolta egyszerre, ahogy megkerülte a házat, amely mögött gyümölcsöst talált. Ni, ott az egyik fa alatt, bizonyára az lesz ő, a plébános! Talán alszik? Mindenesetre lábujjhegyen közelített. Aztán csalódottan állt meg. Valóban aludt egy karosszékben... De a csönd s a magány megcsalta! Nem, nem valami egészen különös ember, - hanem csak egy öreg ember, csak egy igen öreg ember, - gondolta szinte kiábrándultan. De milyen öreg! Meghökkentően öreg! Földszaga van a vénségtől valóban! S hogy szabadna kérni, várni valamit egy ily öreg embertől?
Azért mégsem fordult rögvest vissza, mint ahogy gondolta, hanem ösztönösen még közelebb lépett... S ahogy nézte hosszasabban, egyre szebbült, nőtt az arc; földszaga van, de mégis, hogy virul túl mindenen! Dús, holdsárgára fakult ősz hajába ágyazottan... ahogy aludt, soha még ennyire fájdalomtalannak nem látta Leviát az álom és halál szerelmes testvérségét.
Ösztönösen lassan, nesztelenül szedte elő vázlatkönyvét és óvatosan a fűbe telepedett a plébánossan szemben s minthogy eközben csontjai megropogtak, megijedt, hogy ezzel esetleg felkölti az öreget s elveszíti az arcot úgy, ahogy most látja. Gyorsan kezdett a rajzba Leviát és arcára mingyárt édes, szerelmes gond terült, leginkább ahhoz hasonlatos, amivel az anya figyeli apró magzata mászkálását a porban. Minél tovább dolgozott, annál nyugtalanabb lett rajza.
Ah! Nem tudja megfogni ezt az arcot sem? Pedig mily tökéletes nyugalomban van! Még a lélekzete is, mintha csak lábujjhegyen járna ki s be rajta! S mégis, mintha szüntelenül változna valahogy. Igen, mert ha előbb még az álom furcsa jóságos mosolyos kedve volt a titkos úr benne, mingyárt utána a vénség húsos, halálos közömbössége hatalmasodott el rajta, aztán meg mintha egyszerre szerelmesen összeolvadt volna benne mind a kettő, majd mintha szétvált volna újra gyűlölettel...
Mindezt oly bőséggel s annyi elevenséggel látta Leviát, hogy vergődve többször félbe kellett hagynia rajzát, s miközben újra s újra kezdte, a szerelmes, anyás gond egyre jobban beborult arcán, és ő anélkül, hogy észbevette volna, halkan és búsan nyögdécselni kezdett.
A plébánosnak mély álma volt, s jóidőbe telt, míg megérezte Leviát különös gondját, amely megérintette, meg-meglibbentette öreges álmait, úgy hogy azok nemsokára összezavarodtak, mint fűszálak a fuvallatban, s ő egyre jobban érezte, hogy csak álmodik. Mikor pedig Leviát bús nyögdécselését is meghallotta, ekkor lassan átnézett fáradt pillái sűrűjén s meglátta a rajzoló Leviátot.
Meglepetésében csak éppen mosolya nyilt ki teljesen az arcán, egyébként meg se mozdult kisujja sem. S hogy ne zavarja Leviát roppant buzgalmát, még szemét sem akarta jobban felnyitni. Emlékezett eféle vándorművészekre, akik gyorsan, titokban lerajzolják az embert, akár akarod, akár nem s hirtelen elibéd tartják a rajzot néhány soldóért. Olaszországban látott ilyet fiatal pap korában. Lehunyt szemmel mingyárt el is határozta, hogy majd ad néhány pengőt a szegény művésznek. Majd pillái sűrűjén át figyelve Leviát arcára, egyre világosabban látta azon a gondot, a bút, s hallva nyögdécselését is, úgy vélte, nagyon nehezen dolgozik a szegény művész. Biztos a hasonlatossággal vesződik ily nagyon. Pedig hát kinek kell az ő képe? Hát még a hasonlatossága! Szívesen odaadná neki a néhány pengőt most mingyárt, hogy hagyja abba, ha nem megy, de hátha megsértődne, mitől Isten óvjon...
Mit csináljon hát, hogy könnyebb legyen a művész dolga? Nem tehet többet, mint hogy nem nyitja ki a szemét. Csukott szemet könnyebb rajzolni. Meg aztán amúgy is jobban illik már őhozzá a csukott szem s a mozdulatlanság... Túl van azon, hogy valami újat láthatna, vagy új beszédet tanulhatna s mondhatna az embereknek, túl azon is, hogy hallgathatnának rá az emberek... Bizony, ő már csak inkább a halálra emlékeztetheti híveit, mint az örök életre... S ez egy papi embernél mégsem helyes. Ha nem tud az örök életre emlékeztetni, ne emlékeztessen a halálra sem, üljön csak szépen magában, itt hátul a kertben s a fiatalember csak hadd rajzolja...
Lehet, hogy nem is a pénzért vesződik annyit. Talán fontosabb neki maga a rajz, mint a pénz, s a vándorlás. A halált akarja talán lerajzolni róla... No csak rajzoljon...
Ő majd újra elalszik... szépen...
El is aludt.
Leviát pedig tovább dolgozott, mikor egyszerre egy közeli rigófütty riasztotta fel. Ijedten nézett a plébánosra. S minthogy már eleve elhatározta, hogy semmiféle kéréssel nem fogja háborgatni az öreget, a rigófüttyre sietve, nesztelenül el akart illanni. A fütty azonban a plébánost is felébresztette s csodálkozva látta, hogy a fiatalember rajzával együtt menekülni akar.
Megszólalt tehát, hogy maradjon. Mutassa, amit rajzolt, szívesen megveszi tőle néhány pengőért.
Leviát azonban nem akart ily öreg s érdekes arcú embertől pénzt elfogadni.
- Ön adta az arcot, s én a rajzot, - mondotta.
- No-no, - felelte a plébános. - Értem én. De élni is kell. Vagy úgy gondolja, hogy ily öreg embertől nem szabad semmit elfogadni? Úgy ön nem gondolkozik helyesen, mert éppen ily öreg embertől szabad mindent elfogadni.
Azonban hiába erőltette a vásárt. Leviát szilárdan ösmételte:
- Nagyobb örömöm volt az ön arca lerajzolásában, semhogy pénzt fogadhatnék el érte. - S kérte a plébánost, ne engedje, hogy szegénysége és a plébános jósága kísértésbe vigye lelkiösmerete ellen.
Erre a plébános nem erőltette tovább a vásárt, de a rajzot se fogadta el a fiatalembertől, mert az őnála úgyis csak elkallódna. Inkább megkérdezte, vajjon elvállalna-e Leviát valami tartósabb megbízatást. A kálváriaképek javítására gondol, amik a templomudvaron állnak. Azokat már három évvel ezelőtt ki akarták javíttatni a szegény hívek, persze gyüjtés utján, mert bizony máskép nem telik ilyesmire náluk. Akkoriban Giza néne végezte a gyüjtést, egy jó, öreg vénleány, nem is lakik messze innét, s legjobb lesz, ha a festő úr mingyárt felkeresi.
(Folyt. köv.)