Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · DÁN IRODALOM
Novelláskötet? Csak részben. A könyv nagyobbik fele
E formabontás végesvégig tudatos: Nexö kollektív művész, aki az individualista fölfogással együtt elveti az individializmus alkotási eszközeit is. Meggyőződéséhez képest az individualizmus minden szervezeten belül az egyes sejt külön életéért küzd. Ez a testre vonatkoztatva a rák diadala.
De Nexö sem nem prédikátor, sem nem fantaszta. Megelégszik a jelen rajzával; úgy érzi, ezzel eléggé szolgálja politikai eszméit. Egyetlen célzásából sem árulkodik ki, hogy a mai proletárban tökéletes lényt lát. Neki a
A kötet második darabja, «A tragikus bűvész» igen pontosan vall Nexö egyéniségéről. Álmában az író a
A tanulók még ételükkel és italukkal, sőt ruhájukkal is játszottak. Akadtak köztük némelyek, akik az étkezések rendjén úgy pörgették tányérjukat, hogy edényük levesestől eltünt a magasban. Itt mindig furcsaságokra vágyódtak. Forduljon meg a szabadesés pályája - neki az Égnek! A földobott lelkek és tárgyak maradjanak fönt!
S egyszer a diáknak vizsgáznia kell; hirtelen kint áll egy színpadon s nagyban váltogat egy halom üveggolyót. A fekete iskola igazgatója ott rejtőzik a kulisszák közt s együtt dolgozik tanítványával, a ritmus támogatásául. Elkapja a lefelé zuhogó holmikat s újra kiszórja a jelölt felé, úgyhogy a nézőknek olybá tünik, mintha a csoda önmagát táplálná.
A bűvész nem pihenhet meg! Egyre-másra hajigálja föl a legkülönbözőbb eszközöket - egy asztalt, egy széket, egy vizespalackot és egy csomó poharat. S ugyanekkor ráébred, hogy az iskola igazgatója maga az Ördög, a fekete mágia nagymestere, a kómikus doktorsüveg és a professzoros pápaszem díszeivel,
A Gonosz elvarázsolja a tárgyakat. «Most egy szív röpül kezem iránt, eleven, meleg emberszív; visszadobban bennem két tompa ütése, míg fölhajítom a szuffiták közé. De elég volt! Csakhogy társam fehéren belevigyorog arcomba s nekemlendít egy újabb nagy golyót, egy emberfejet - anyámét! S még egyet és még egyet! Nos, vesd el őket, ha pihenni akarsz! Aggódva és csodálkozón merednek rám a drága fejek, míg rendre belecsattannak tenyerembe; s én hörgök és játszom, rémült vacogással, hogy el ne késsen!»
A nézők is megbódulnak e mozdulatoktól. Valahonnan előszedik az előbbi üveggolyókat s halálos komolysággal dobálóznak. Lám, a bűvész mégis lendíthet az emberiségen! Szörnyű desperáltságában lefojt minden gátlást, elfordul mesterétől s kiröpíti eleven játékszereit a közönség fölé; lent elkapják és megpörgetik a kedves fejeket. Kitépi szívét, amely megmered odafönt, akár egy fényszóró s vörös csóvákat pásztáz az emberek ezreire. Egész véreső dől fölfelé fordított arcába. Segítség, segítség! Az Istenért, valahogy egy csöpp le ne érjen a Földre - az átkozott Földre! Hol vagy most, kulisszák mögé bújt varázsló? Elillant a gazfickó s neki magának kell meglelnie szentségét. Megszállottként ugrál össze-vissza; sír és viaskodik és őrjöng keserves gyöngeségén. A nézők elejtették a kis golyókat s harsogva kacagnak cikázó kapálódzásán, akár egy bohócén. Ezalatt néhány csöpp szétloccsan a Földön; vörös rózsák nyílnak ki belőlük!
«Játékom kudarcára - egyetlen kudarcára - elébem nő az élet. Ideges gyűlölet uralkodik el rajtam. Bűvészkedni akarok, hogy a világ örökre teljék be vele! S egyszerre kezembe ragadom a földgömböt, valamennyi emberével, hegyével, völgyével és korszakával együtt. Játszom vele, mint egy labdával játszik az ember. Nincs többé se fönt, se lent, se középpont, se kiterjedés. Pörgessünk, pörgessünk! Ki bánja, hogy az emberiség végül egészen beleszédül?»
Hatalmas jelképek, mégha csepűrágást lepleznek is le. Nexö költészete ízes és tápláló, a lélek mindennapi kenyere -