Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · Apró bírálatok

László István

Orbók Attila: A véres mesgye. Regény. - A mesgyére Hollós Lacinak, az álmosdi birtok fiatal urának vére hullott. Oláh csendőr golyója ölte meg a deli vőlegényt, nemes magyart, amikor «határsértést» követett el: át akart szökni Diószegre, a menyasszonyához... A többi regényalak is «romantikus». Dénes, az idősebbik Hollós, világhírű feltaláló, aki sokáig ellenemond öccse heves irredentizmusának. A véres mesgye aztán meggyőzi róla, hogy a pacifizmus hiú ábránd s azontúl már a bombavető repülőgép-modellek szaporodnak a nagy feltaláló laboratóriumában. S a többiek: Sala Ábris, a kemény öregúr, a «néma ember», aki felgyújtja ősi kuriáját, amikor társai elhitték róla, hogy az oláhokkal cimborál. Meg Bors Áron tanító, a zseniális költő, aki verses tragédiát írt az egyetlen lehetséges témáról: fajtánk igazságáról... Sajnáljuk, hogy ezt a hazafias szándékú regényt az író motiválni nem tudta, - persze, itt nem csupán az egyes motivumok hibáit rójjuk fel, hanem általában: az erőnek, a tudatosságnak hiányát, amely lehetetlenné teszi, hogy a regény meggyőző s egész lehessen. Orbók Attila úgy mutogatja, szépítgeti alakjait e regényben, hogy valami álromantika tetszetősségénél, hangzatosságainál többet nem ad, nem is akar. Írói kvalitások helyett inkább csak egyénies rutint igér. Valami jó ettől is telhet. (Sokak szerint: elegendő ez a színdarabírásra.) Egy-egy ötlet most is telt ettől. Amikor Hollós Lacit a határ közelében eltemetik, sírjára annyi virágot tesznek, hogy nagyobbnak látszik a határdombnál... Ebben az ötletben valami igazat érzünk.