Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers
Első érzésünk az, hogy Bányai versei unalmasak. Unalmasak: mint egy fényesen csengő, de végtelenül kitartott, mozdulatlan hang, amelyből sehogysem akar melódia kerekedni. Unalmasak: s ez riasztó az olvasóra nézve, aki jobban szereti a maguktól kínálkozó szépségeket, mint az olyanokat, amelyeket ásóval kell kiásni a homok alól. Pedig különöskép ebben az eszelős monotóniában, amely már nem is a dalnoké, aki szunyókál, hanem a tébolyodotté, aki két tenyerét halántékához szorítva sivít, van valami rendkívülien izgalmas.
Unalmas Bányai költészetében monumentalitása. Lírai mondanivalóját csak egyetemes érvényű, filozófikus súlyú alakban hajlandó közölni velünk, részletekbe nem bocsátkozik, mellékesnek és fölöslegesnek ítéli azt, ami nem a világegyetemre, vagy legalább is az emberek nagy tömegére vonatkozik, értéktelennek és hiábavalónak tartja azt, ami esetleges, egyszeri, személyes. Önmagában tiszteletreméltó világnézeti állásfoglalás és ez a csak az egészre irányzódó szemlélet, látszólagos érzelemmentessége ellenére is, lehetséges lírai szemlélet. Ám az egész részekből áll s egy totalitás eleven igazságát éppen a részleteknek érzékeltető gazdagsága adja, Bányai viszont addig szemel, addig mérlegel, - s számára a mázsa a legkisebb súlyegység, - míg egyetlen hatalmas és egyben szimpla alapérzést őriz csak meg jóformán valamennyi versében: s ez az egyetemesség tudata, a mult, jelen, jövő időbeli, a távol, a közel, az itt térbeli, az én, te, ő lelki folytonosságának és legbenső azonosságának tudata. Noha különböző ürügyek alatt, végeredményben mindig ezt akarja érzékeltetni velünk, s az ürügy személyes színe halaványan futja csak be a mindent túlkiáltó s könyörtelenül objektív alapszínt.
Izgalmas viszont maga az izgalom, amellyel Bányai az ő egyetlen igazságát áttüzesíti. Nem az agitátor heve ez, - bár zeg-zugos sorok szövevényébe itt-ott agitátori szólamok is bele vannak szőve, - nem is az intellektuális meggyőződés izzása, bár a költő láthatólag makacs eszmék sorvezetője fölött veti papírra izzó sorait. Különös: a kötetben egyetlen szerelmi vers sincs és mégis valami erotikus láz az, ami Bányai panteizmusát, pontosabban: panpszichizmusát hevíti. Az «egybeolvadás» gondolata, amely a mult és jelen, ember és természet, egyén és faj egybeolvadásának formájában csaknem valamennyi versének magva, sohasem marad meg Bányainál fogalmi hűvösségében, hanem azonnal vérbeborul, testet kap. S szinte valami gyötrődő és heves szerelmi birkózássá lesz, heroikus tagok küzdelmévé az egybeolvadásért. «Közelebb a földhöz»: Bányainál sokkal kevésbé szociális állásfoglalást, parasztromantikát jelent, mint inkább ezt a misztikus, - misztikus, de nem szublimált, - erotizmust. Látszólagos irrealitása alatt ebben van Bányai költészetének rejtett s éppen ezért fokozottan izgató realitása.
Ami most már e lírai tartalmak megjelenítési formáját illeti, unalmas Bányai szó-extázisa. Amint a vers belső építéséhez csak a ciklopszi köveket szereti, akként kívülről is csak a leglángolóbb színeket alkalmazza. Tulajdonkép logikus következménye a nagy szó a nagy tartalomnak, egyik szüli a másikat s helyes egyensúlyérzékre vall a túldimenzionált mondanivalót ezen a túlhevített, túlfeszített nyelven mondani el. Ám kétségtelen, hogy a szó csak bizonyos határig feszíthető, azon túl a jelző, az ige, maga a kép is veszít erejéből, túlságosan vékonyra nyúlik. Bányainál - legjobb szándékai ellenére, szükségszerűen - sok az álerő, erőt mutató gyengeség, s ez könnyen lelepleződik. Itt is, ott is kénytelen egy-egy olyan kifejezéssel élni, ami csak hangzik, de semmitse mond, semmitse jelent, s Adytól kell kölcsönkérnie avuló adyzmusokat: szent láz, rontás, szépen halódtunk, mert nagyon éltünk stb.
De ha ezeket a hamis hangokat nemhallottnak tekintjük, könnyen magával ragad e versek izgatott lendülete. A motor sokáig berreg, de azután a gép valóban felemel bennünket. S ha megszoktuk a szokatlanul heves tempót, s elmult első kellemetlen szédületünk, figyelni tudunk olyan szépségekre, amelyeket a szavak vakító csapdosásában először nem láthattunk meg. Képek villannak, viziók tárulnak ki, amelyeknek tárgyi hitele sokszor problematikus, de épp irreálizmusukkal, sokértelműségükkel ragadnak meg:
Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében...
Hogyan értsem ezt? Ha a hasonlatot a valósággal állítom vonatkozásba, sehogyan se tudom megérteni. De ha a költő extatikus valóságtól-ellendültségéhez mérem, egyszeriben elfogadom. És Bányai verseinek izgatott sodra sok ily tiszta szépséget ragad magával, ami igazolja az áradó hullámok szennyét is. Néhány salaktalan pátoszú verse közül nekem legjobban az
Mérleg: Bányai Kornél költészete nehéz dió. A türelmetlenebb olvasó hamar elunhatja a belet gőgösen záró, kemény héj feszegetését. De aki összeroppantja a versek kérgét, egészséges, erősillatú, tömör magot talál a kéreg alatt.