Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (13, befejező közlemény)
A diákok az osztályban nagy megnyugvással tárgyalták le a dolgot. Ők is meg voltak elégedve. A szabályszerű nem büntetés. Megy minden tovább a maga rendjén. Gondos Márk pedig van olyan élelmes fiú, hogy a püspök nem harapja le az orrát.
Az iskola élete a normális zsibongásban folyt.
Tizenkét órakor megjött a hír, hogy a tanári testület egyhangulag Zalatnayt jelölte igazgatónak s várták, hogy a gimnázium fentartó testülete a választást megejtse. Most már semmi kétség nem volt az eredmény felől.
Mire délutáni órára összegyűltek, meg is jött a döntés. Zalatnayt egyhangulag három évre igazgatónak választották.
Mindenki lelkes volt és éljenzett. Elhatározták, hogy másnap a számtan órán ünneplést rendeznek neki. Péteryt szavazták meg, hogy ő tartsa az ünnepi beszédet, amire Pétery vállalkozott is.
Lacinak eszébe jutott egy kínos emléke. Két évvel ezelőtt nyáron náluk volt Pali bátyja, mikor egy táviratot kapott. Valaki gratulált neki ahhoz, hogy a doktori címet megszerezte. A távirat a gyerekek kezén valahogy kikerült az udvarra s a szél kifújta az utcára a papírlapot. Ő ott találta meg a kapu előtt, felvette, megnézte s meghökkenve látta, mit tartalmaz. Azzal a maliciózus szóval vitte be, hogy:
- Úgy látszik, azért került az utcára a távirat, hogy az egész város verebei csiripelhessék.
Pali bátyjának a homloka ráncba huzódott s ő rettenetesen elszégyellte magát. Úgy tünt fel, mintha rápirított volna.
S valóban az is volt az érzése. Természettől benne volt, hogy lenézze a nyilvánosság előtt való parádét s ő azóta sem helyesli, hogy a bátyja a neve elé mindig s kivétel nélkül odaírja, hogy Dr.
Dr. Zalatnay, így szokta a nevét alájegyezni. Ő hasonló esetben nem tette volna ezt. Jókai Mórt is lenézte amiatt, hogy ebben az időben a Tudomány-Egyetemtől tiszteletbeli doktorátust kapott s azóta a Jókai neve úgy jelent meg, hogy Dr. Jókai Mór.
Az ő szemében ez nem emelte, hanem leszállította a Jókai tekintélyét. Hiúnak találta, aki ilyen dolgokban örömet érez. Szerette volna, ha a bátyja komolyabb ember Jókainál. Mi az a doktori cím, mondta magában, az csak azt jelenti, hogy valaki szorgalmasan elvégzi iskolai tanulmányait s ő oly nagyon lenézte ezeket a tanulmányokat, hogy nem is akarta elvégezni. Ő író akart lenni, mint Jókai. Nem vizsgázni akart bizottságok előtt arról, hogy mások által elvégzett kutatásokból kitünően képesítették, hanem maga akart olyan munkát végezni, amit rajta kívül senki sem tud elvégezni. Ő arra akart büszke lenni, hogy az ő neve országosan ismert legyen... Mostanában már nagyon kezdett neki fájni, hogy apai nevét engedte felcserélni az anyaival. De annyira imádta abban az időben a nagybátyját s annak a családnak a multját, hogy azt hitte, valami nagy lelki emelkedettséget ért el azzal, hogy azt a nevet megkaphatta. Apját úgy hívták, hogy Izsák. Izsák László. Nem jelentett semmit. Jobbágycsalád volt. Ki tudja nem keletkezett-e a név, hogy valaha valamely földesúr Izsáknak csúfolta valamely ősét. Ezt a nevet megőrizni nem volt dicsőség s ezt a nevet megszépíteni nem látszott érdemnek. Büszke volt hát, hogy a régi erdélyi nagy nemes családnak, a Zalatnaynak lett tagjává. Abban az évben volt a Millenium éve, mikor ez megtörtént s ő úgy érezte, hogy evvel a névvel belépett a honfoglaló magyarok rendjébe. A Zalatnayak neve bárói és grófi erdélyi nevekkel is kapcsolatban volt, egyes ősanyái grófok és bárók voltak s őt gyerekkorában anyja s különösen nagyanyja úgy nevelték, hogy voltaképen tudomást se vett arról, hogy apja egy közönséges Izsáknak csúfolt paraszt ivadéka volt. Valami forradalmi is volt ebben az érzésben, mert nagyszerűnek találta, hogy ő az anyját a közszokástól eltérően ugyanolyan teljes jogú elődjének tekintette, mint az apját. Támadás volt ez a női nem lekicsinylésével szemben.
De mostanában egyre jobban szégyelte az új nevet. Mióta az apjának a származásában azt a jelet vélte felismerni, hogy ő a magyar ősiség mindakét ágának örököse: a jobbágyságnak és az úri rendnek, azóta egyre jobban sértette és elpirította, hogy azért vállalta az új nevet, mert el akarta rúgni magától a nyomorban élő ősöket, hogy betolakodjék az úri rokonok közé. Már inkább vállalta volna a paraszt ősöket, mint az urakat. Kezdett kiábrándulni az úri rokonokból s mikor az este Zalatnay Sámuel oly szegény léleknek és szomorúan hiúnak bizonyult a szemében, hogy valaki állását, házát, egész életét eldobja magától azért, mert kicsinyli a foglalkozást, amelyet űz, a gépészkovács mesterséget, nagyon megundorodott. Nem az volt-e őtőle is, mikor, bár nem ő találta ki, éveken át örömet érzett azon, hogy egy névváltoztatással fölemelkedett...
Mikor ebéd után magában maradt s nem tudott gratulálni, vagy egy szót is szólani a nagyszerű dologhoz, hogy Zalatnay Pált igazgatóvá választották, elővette darabját, a Sertoriust s annak a címlapján keresztül húzta ideges, vastag vonallal azt, hogy Zalatnay László s a helyett odaírta azt, hogy: Izsák László.
Már döntött. Nem fogja a hetyke és nagyralátó Zalatnayaknak adni azt, amit úgy érzett, az apjától kapott örökségbe, az Izsák cselekvő erejét. Ezt a nevet fogja tehát írói névnek használni.
Ezzel a gesztussal megnyugtatta magát. Felemelte a fejét és valakibbnek érezte magát, mint azelőtt volt.
Mintha egy nagy tettet végzett volna. Nem tud róla senki, csak ő. De ő tudja s ez a tette síkraszállás volt valamiért, amivel nem is volt egészen tisztában, de becsületesnek érezte magát.
A délutáni órák is leperegtek.
Órák után, mint szokta, elindult délutáni sétájára. Végig szokott rohanni a hosszú város főutcáján, amíg csak a város valamelyik végén ki nem ért a mezőre. A Városnak mindenik végén szélmalmok állottak s ő szerette ezeket a kalimpáló furcsa alkotmányokat. Szinte szimbólikusnak érezte, hogy a széllel harcol ez a magyar malom s szélből és szélnek veti erejét.
Az ő lelke is szelekkel harcolt. Ábrándok szeléből élt és abból nyerte erejét. Mennyire szeretne már felnőtt és cselekvő ember lenni. Mennyire szeretné, ha már ott tartana, hogy prófétálva álljon az emberek elé s arról szóljon, hogy emberek ismerjetek magatokra s érezzétek az őszinte emberi erőt, amit isten adott belétek.
Egyedül szeretett lenni ezeken a délutáni és esti rohanásokban. Itt senki se zavarta és semmi sem háborgatta. Képzelődhetett, látta magát írónak, híresnek és ünnepeltnek, akit az emberek szeme követ, amerre megy s tőle tanulják a nemes és nagyszerű eszméket.
Ah, fogják-e valaha? El fog-e ő jutni valaha oda, hogy olyat tudjon mondani, amit érdemes meghallgatni s meghallgatják-e egyáltalán?... Hiszen ma sem hallgatnak rá... Egy barátja nincs az egész iskolában. Nem tud olyat mondani, aminek a többiek örüljenek, inkább szemben áll állandóan az egész osztály gondolkodásával. Ki, milyen gyermekkorában, olyan lesz felnőtt korában is, - mondta egyszer Pali bátyja s szörnyű, ha ez igaz. Mert akkor neki nincs jövője...
Mi volt az ő gyermekkora?... Együtt szenvedett az édes anyjával a rettenetes szegénység éveiben, később magánosan szenvedett az iskolákban, mindig olyan elkülönítve, mintha láthatatlan fal zárta volna el a többiektől. Mily boldogtalan embernek született, hogy nem adatott meg neki, hogy nevetni tudjon, játszani és gyönyörködni a semmiségekben, úgy mint a többi fiútársa. Mért kell neki magát olyan dolgokkal gyötörni, ami a közfelfogás szerint nem tartozik az ő korabeliekre. Most Schopenhauert olvassa s meg van mérgezve a lelke az élettel szemben fájó gyanúval, míg a többiek oly vígan és boldogan élnek, mint a csikók. Egy egész évet eltöltött a Sertoriussal: lesz annak eredménye?... Vajjon meg fogja azt valaki érteni? Hátha azzal is úgy jár, mint itt az életével? Senki nem érti, senki nem örül meg egyetlen szavának sem. Tüskés, zord és nyüglődő, mért szeresse valaki, mikor nem is akar örömet szerezni másoknak...
S van-e joga bízni magában? Van-e joga arra, hogy azt higyje, hogy az az igazság, amit ő gondol s azt kell tenni, amit ő akar és nem neki kellene-e másokhoz hasonlítani s a mások akaratát elfogadni?
De ha nem tudja. Ha megveti a mások léha s könnyelmű életét. Ha utálja a diákvilág percekhez kötött vágyait, ha neki semmi ez az egész élet, ami itt folyik s folyton egy másik, nagyobb és szebb életre vár.
Mikor a szőlőskertekhez ért, visszanézett a város felé. Soká nézte a felkavart porban fekvő várost, amely itt tunyúl és itt hever, mint egy legelészés után lefeküdt csorda.
Lassan haza indult, lassú léptekkel ment vissza a városba.
A kerteknél lekanyarodott az országutakról s most mellékutcán került be. Épen a Fertő utcán s így történt, hogy a fertőbeliekkel összetalálkozott. Sebi, Suhajda mentek együtt s mikor őt meglátták, megállottak.
- Jóestét.
- Jóestét.
Milyen különös volt, hogy ezt a két fiút mintha sose látta volna. Tudta, hogy egy osztályban vannak, úgy formáról ismerte is őket, de még szót nem váltott velük s oly idegenül is néztek egymásra, mintha két kutya találkozik valahol, mindjárt vicsorít s szeretne belekapni egymásba.
Csak állottak s nézték egymást.
- Sétál?
- Sétálok.
Újra hallgattak és nevettek.
- Gondos megjött Debrecenből, - mondta Sebi.
- Megjött?
- Meg.
Újra csak nem tudott mit kérdezni tovább. Sebi a beszédesebb fiú magától mondta:
- Nálunk van a kamrában.
- Igen?
- Jöjjön be.
Ez a hívás oly váratlan volt, nagyon megörült neki. Még sose volt ebben a Városban diákkamarában s pedig jól ismerte a Fertő hírét.
- Szívesen.
Ezzel elindultak s nemsokára ott voltak egy kis ház előtt s bementek az udvarra. Csodálkozott, hogy ez nem olyan mint a többi parasztház, urasabb volt, zöldre meszelt verandája volt, vadszőlővel befuttatva. Hátulsó ajtón mentek be. A szoba egészen sötét volt és tele vastagon cigaretta füsttel, úgyhogy az rögtön csípni kezdte a szemét. Diákokkal volt zsúfolva a szoba s ő vaksin nézett körül.
- Zalatnay, - mondta Sebi.
- Gyújtsatok lámpát.
Az igazgató öccse egy kicsit megmozdította a kedélyeket. Máskép fogadták, mint más diáktársukat fogadták volna. Szinte megzavarta őket, mert önkéntelen azt érezték, hogy veszélyes az igazgató öccsének jelen lenni. Pedig ha tudták volna, hogy Laci milyen szent szolidarítással lépett be s hogy a világért el nem árulta volna őket.
Valaki lámpát gyujtott. Kis petroleumlámpát, ami alig oszlatta a sötétséget. Ott ültek a fiúk egymás hegyin hátán, az ágyakon ketten-hárman is.
A világosságban ő ott találta magát középen zavartan és mosolyogva, mintha a mosolyával akarná leszerelni az ellenséges érzéseket.
- Adjatok helyet.
Valaki felállott egy székről és eltünt valamelyik ágy öblében, ahová bevetette magát.
Gondos Márk kezet nyujtott. Most ő volt az ünnepelt s ő játszotta a házigazda szerepét, pedig nem is tartozott ebbe a kamarába.
- Na mit mondott a püspök úr?
A fiúk nevettek. Ez idegen hang. Ők nem így kérdezték volt meg, hanem innen sokkal fesztelenebbül és kevésbé tiszteletteljesen. Vén kondásnak is mondták, mert az arcképen épenúgy viseli a haját, mint a régi kondások, a füle előtt előre kondorítva a haját, meg más még rohadtabb szót is találtak rá. Ebben a korban a diákok talán épen azért, mert annyira le voltak igázva minden felsőbbség előtt, igyekeztek legalább maguk közt és szóban olyan tiszteletlenek lenni, amilyen csak lehetett.
Gondos Márk fekete ruhában volt és cigarettáját épen csonkig szívta. Már a körmén volt a cigaretta s úgy dobta el, mert megégette az ujjait, amelyek olyan sárgák voltak, mint a spórolós öreg irodatiszteké.
- Nagyszerű volt.
- Hajjuk.
- Mondd el megint, - kiabáltak a fiúk.
- Hát az csak úgy volt, hogy bementem az öreg méltóságoshoz, barátom oly kis házban lakik, mint ez, amibe vagyunk. A Nagytemplom mellett van egy rettenetes öreg ház, annak az ablakába van az a háromszázéves liceumfa, az nagyszerű, azt megbámultam, egész beleforrott a vasrostélyba, úgyhogy a vasat egész megette, olyan sűrű lombja van, mint egy baldachin. Úgy lóg lefelé, hogy alá lehet állani. Még most is tele van lila virágokkal.
- Beszélj mán te marha.
- Mikor bementem az öreg püspök elébe, egy szörnyű vastag kispap vitt be, de már egész öreg kispap volt, a bajusza egész deres, nagy fene vastag ember. Úgy ki van hizlalva, mint egy karácsonyi disznó, ha leölnék, kijönne belőle egy mázsa háj.
- Ennél belőle?
A fiúk röhögtek a zsidó fiún, aki ahányszor elmondta a dolgot, mindig annyi új színt kevert az előadásába, hogy valósággal mindig újra teremtette a dolgot.
- No mi az fiam? - kérdezte a püspök.
- A rohadt kövér titkár elmondta, hogy ez az a fiú, akit hazafias tüntetés miatt tegnap kicsaptak.
- A püspöknek fájt a lába, vagy mi a fene, valami pléddel takargatta, talán köszvénye van, vagy megsiklott éccaka, mert azt mondják egy disznótorról se marad el Debrecenben, hát csak rám néz. Nagyon szép tiszta arca van, olyan gyönyörű gömbölyű feje, hogy szerettem volna megkopogtatni, mint a dinnyét, kong-e?
A fiuk röhögtek tiszteletlenül.
- Nagy prédikációt tartott elébb, azután azt mondta:
- Kedves fiam, azért még nem csapunk ki senkit, hogy hazafias. Az a baj, hogy a mai ifjúság már nem olyan hazafias, mint a mi időnkben volt. Mert mikor én deák voltam, akkor mi olyan hazafiak voltunk, hogy kardot kötöttünk az oldalunkra és elmentünk a hazát védeni. Hát ti elmennétek-e, ha még egyszer így fordulna, hogy szüksége lenne a hazának az ifjúságra?
- Erre én azt mondtam, hogy: mind egy szálig.
- Akkor az öreg püspök, barátom, felállott a fájós lábaival, hozzám jött és megölelt.
- Ne beszélj mán, ezt az előbb nem mondtad.
- Megölelt barátom, még azt is láttam, hogy a keze feje olyan piros, a vérerek meg olyan kékek a kezén. Hát szóval megölelt és azt mondta: Eredj haza, mondd meg a deákoknak, hogy jó hazafiak legyenek.
- Akkor megtörölte a szemét a kezefejével és visszament a székébe és leült. Adott nekem egy kis bibliát.
- Nem mondtad, hogy zsidó vagy?
- Nem szóltam én barátom egy szót se, mert én is úgy elsírtam magamat mint az édesanyám előtt. A többit majd elintézem írásban, - mondta - nem lesz baj, csak eredj. Ezzel eljöttem.
Laci meghatva hallgatta az előadást, most igazán nagyon szégyellte, hogy nem ő volt az, akit kicsaptak. Mért is nem ő volt az, aki indítványozta ezt a tüntetést, hogy mért nem jutott neki eszébe.
De a fiúk nem voltak meghatva, hanem fumigálva beszéltek Gondos Márkkal, aki izgett-mozgott a széken, keresztbe ült rajta, lovagolva és a lábán táncolva.
Hirtelen mindenki beszélni kezdett, egyszerre mondták el a dolgokat, a tanári konferenciát, hogy szorongtak az előszobában, a vallatást, hogy kitől mit kérdezett Kós, meg a mai igazgató-választást s egyszer csak hozzá fogtak gratulálni Lacinak a bátyja megválasztásához.
- Hát vajjon ha az kisülne, hogy ki öntötte le sósavval a Népkertben a fák tövét, - mondta valaki, - annak is megbocsátana-e a püspök?
- Csss... Pszt... - sziszegtek összevissza.
Laci nem értette a dolgot, pedig ő miatta mondta ki valaki a titkot. Nem tudott róla semmit, pedig a fiúk már napok óta csodájára jártak, hogy a Népkertben hogy hervadoznak a frissen ültetett fiatal fák.
De ő előtte nem merték elkotyogni a dolgot, mert ki találja fecsegni. Most ugyan meg voltak vele elégedve, mert jó vége lett a tüntetésnek s az volt a hír, hogy ő is mindent tudott, csak nem akarta elárulni a társaságot.
- Nekem haza kell mennem, - mondta nemsokára Laci, - mert vacsorára meg kell érkeznem.
Elbúcsúzott, mindenkivel kezet fogott és sajnálta, hogy ő olyan előkelő helyen lakik, sajnálta, hogy ő az igazgató öccse s így el van zárva attól hogy ilyen diákéletben részt vegyen, pedig milyen szép lehet ez s milyen jó lehet emlékezni rá majd idővel...
Mikor az éktelen füstből kikerült az udvarra, a szeme könnyes volt és hunyorgatott. Kint már egészen sötét volt s egyedül ment végig az utcán, futva ment, mert minden este elkésik és ezt restellte. Délben a bátyja nem ebédelt otthon, mert az új igazgató tiszteletére ebéd volt valahol.
Hazaért. A ház sötét volt és csöndes. Nagyanyja egyedül volt.
- Te hol jársz fiam?
- Itthon van Pali bátyám?
- Nincs. Vacsorán van Kendeffyéknél.
Megkönnyebbült.
Kettesben megették a vacsorát. Ő elmondta, hogy a püspök megbocsátott a kicsapott fiúnak. A nagyanyja sírni kezdett.
- Hidd el, fiam, - mondta, mikor ő a püspök nagy lelkét dícsérte, - én azon csak sírni tudok. Ez az ember valaha káplán volt az én apámnál s ő volt az, aki nagyapádat kitúrta az állásából... Feljelentette, hogy a parasztok pártjára állott az úrbéres dolgokban. Nagyapádat mint nemes embert el nem ítélhették, hanem a király elé idézték... A királyhoz kellett mennie Bécsbe és a király személyesen dorgálta meg. A király bezzeg nem bocsátott meg neki. Hanem a megye legnagyobb községéből elhelyezték a legkisebbikbe...
Eleget hallotta ezt máskor is, de most nagyon hatott rá.
- Ez az ember lett az utódja a papságban. Azt kapta az árulásáért... Hát nekem jót ne mondj róla soha, soha. Az én szememben ezt le nem mossa semmiféle eső...
Szerette volna azt kérdezni, hogy igaz-e? hogy be van-e bizonyítva?
De nem kérdezhette, mert a nagyanya arca oly zordon volt s annyira elkeseredett, mintha tegnap történt volna...
Milyen csodálatos az élet. Ime egy hosszú és viharzó élet el nem feledtet ily régi sebeket. Különösnek és félelmesnek találta, hogy a bűn és a harag átéli az évtizedeket, átéli az emberi létet. El tudta gondolni, hogy ime most a család a régi elnyomattatás után kezd megint felszínre emelkedni. Zalatnay Pál már végleges igazgató. Ki tudja milyen nagy jövő áll előtte, talán feleségül veszi Kendeffy Sárikát, aztán Budapestre kerül s egyetemi tanár lesz. Esetleg felettes hatósága lesz valaha a debrecenieknek, s a püspöknek és talán a püspök valamely fiának ítélőbírája lesz s akkor megtorolja a régi bűnt... Vérbosszú... Megértette, hogy nemzedékek ítélkeznek az elmult nemzedékek miatt a későbbieken...
Lángra gyúlt és most már tisztán látta Sertorius haragjának okát. A Sertorius nagyatyját egy római főúr így túrta ki valaha s kergette a gyarmatokra, Hispániába, ahol egy ivadéka Maya egy rabszolga felesége lett s fiába beleoltotta a dühöt a távoli Róma ellen és ezért indít most töméntelen hadat a rabszolgavezér az őshaza ellen... Eddig is ilyenformán gondolta el, de most benne a valóságos düh tört ki s alig várta, hogy szobájába visszavonulhasson, hogy jambusokban írja meg a végzet erejét...
(Vége)