Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (13, befejező közlemény)
Az igazgató egyedül volt a nagy irodában. A gimnázium épületének még mindig új szaga volt. Ez az iroda ötször akkora volt, mint a debreceni kollégium igazgatójának szobája. Ebben a korban az állami építkezéseknél alapelv volt, hogy a méretezés impozáns legyen. Alaprajz, konstructió, homlokzat, minden olyan legyen, mint Magyarország! A Millenium ezeréves nagy Magyarországa! Mint az Országház a Dunaparton! Góthika legyen, de barokk góthika, hogy mutasson. Ez volt a legfontosabb: mutatós legyen minden. Mutassa meg, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hogy milyen nagy legények vagyunk. Van minden, bor, búza, békesség. Hadd pukkadjon az osztrák sógor, hogy már Porvárosban is olyan gimnázium van, ami megfelel annak, hogy a bankó egyik fele magyarul van írva... Na és aztán így jobban is kereshettek a vállalkozók.
Szóval ahogy az igazgató ott állott irodájában az ablakhoz támaszkodva, egy új világnak volt a szimboluma. Az Igazgató volt ő, ennek a világnak képviselője a modern gimnáziumban, a hatalmas irodában, amely elég lett volna miniszteriális fogadó teremnek is egy ilyen roppant országban, amilyen sok dolgot bíztak itt a miniszterekre. De hát a minisztereknek meg az országházában olyan termeik voltak, hogy abból nem a Monarchiát, de egész Európát el lehetett volna dirigálni. Na mindegy. Az igazgató kinézett az utcára és nézte a véghetetlen szomorú kis házacskákat ott szemben, mert olyan házikók voltak az utca másik oldalán, hogy még a tetejük sem ért fel eddig az első emeleti ablakig. Szomorú kis halott házak, a kutya sem ugatott, a tyúk is lustán kaparászott az udvaron.
Itt valóban valami rendkívüli hivatás rendkívüli nagykövetének tünt fel egy gimnáziumi igazgató, akinek az állam ekkora termet bocsát rendelkezésére az adóból, amit ezek a kis házak nagy erőfeszítéssel izzadnak ki. Egy új világ hirdetője volt ez az iskola. Azt hirdette, hogy urrá lett a tanár s valami igen magas állami hivatássá lett a tanítás. Olyan hatalmas lett, mint a törvényszék. Mert ebben az országban az a legfőbb elintézni való: a büntetés... Annak kellett a legnagyobb házakat építeni, hogy beleférjen a bűn.
Tehát helyes volt, hogy az iskolát bűnügyi magasságba emelték. Ez a két faktor uralkodik ezen az országon, gondolta magában az igazgató. A Törvény és a Tudomány.
Ezen a szegény országon, ahol úgy uralkodik a tudatlanság és a bánat.
Fájt a feje. Nem valami görcsös főfájás volt, ami kínozta, hanem nyomott, szomorú hangulat. Két kézzel elsimította a haját, óvatos kézzel, hogy össze ne borzolja, mert borbély volt nála reggel, aki megnyírta szakállát s kissé rövidebbre vette a haját. Új zsakettszabású ruhája volt rajta, ez egy kevéssé zöldes, finom angol szövetből készült s kitünően állott neki. Karcsú alakja volt s ez a ruha kiemelte karcsúságát, érezte erős karjait és boltozatos mellét. Mély lélekzetet vett s lehangoltan gondolt vissza az esti vendégére, a testvérbátyjára, aki a maga primitív groteszkségében egyszerre vágyott a tudás és az urizálás után... Valóban muszály neki ezt az embert magára szabadítani?... Bírja ő ezt?... Csekély fizetése alig elég neki magának, mert hiszen voltaképen annyiból kell megélnie, ami a legkisebb segédtanár fizetése... Vállalhatja-e ő azt, hogy egy családot még magára vegyen?... Érezte, hogy nem tud kitérni, nem tud nemet mondani. Lehetetlen, hogy ő a tanár, azt mondja az édes testvérének, hogy nem akar s nem bír segíteni rajta... Visszagondolt életére. Ki segített neki valaha? Egyetlen ember, a sógora, a Laci apja, aki egyszerű földmíves ember volt, mikor beházasodott a családba s elvette szegény nővérét, az özvegy papné lányát s első dolga az volt, hogy kiszabadította a gyerekeket a mély és megmozdíthatatlannak látszó nyomorból.
- Édes anyám, - mondta furcsa kiabáló hangján, - mit akar maga evvel a három fiúval? Bérest akar belőlük, vagy kocsist? Menjenek ki, keressenek maguknak életet. Befogott a szekérbe, a kis szőrös macskalovakkal elment Munkácsra s beadta a legnagyobb fiút, Samut, kovácsinasnak, a másikat suszterhez.
Milyen nagy dolog volt ez. Most ha visszatekint a multra, látja magát, mikor a lovakat őrizte s könyvet vitt ki néhai apja könyvtárából, neki hasalt és a jó enyhe fűben elterülve olvasott. Mikor a sógora kijött a mezőre, a lovak a tilosban, ő pedig az álmok rengetegében.
- Nem vagy parasztnak való, - kiáltott a sógor, aki apró termetű és pattogóan nagy hangú emberke volt s oly csúnyán tudott káromkodni, mint a legvadabb huszárkáplár. - Eredj az iskolába, kollégiumba. Eredj tanulni, még valaha segítségére lehetsz a testvéreidnek, meg a gyerekeimnek.
Ez a káromkodásba olvasztott angyali szózat volt az ő útravalója. Szegény kis sógor a maga módja szerint próbálta elintézni a dolgot. Elvitte a szomszéd falu papjához s arra is ráparancsolt, hogy tanítsa ki az első osztályra, egy vagy két osztályra, mert öreg a fiú, már tizennegyedik esztendőben volt. S ő naponta átjárt gyalog egy hosszú félévig a szomszéd faluba s az öreg pap bácsinál, annak kevés útmutatása szerint bevágta a neki adott tankönyveket. Mikor ősszel bevitte a sógor szekéren az egész napi járóföldre levő szatmári kollégiumba, ott kiderült, hogy nem azokból a könyvekből tanult, amit abban az iskolában tanítottak, hanem azokból, amiből a pap tanult valaha a pataki kollégiumban. Rémület volt és kétségbeesés. Sose felejti el, milyen iszonyat volt neki ez a csalódás. A sógorka azt mondta:
- Ne félj fiam, megyünk tovább. Fellebbezünk. A szatmári bugrisok nem fogják ezt eldönteni.
Újra megindult a zörgő kocsi s tovább mentek, még egy napi járófölddel tovább, el Debrecenbe. Ott állott meg a fakó szekér s rajta a kis gazda a kurta kis fehér gubában, amit ott hagyott a szekérkén s ment be vele, a nagy lógó fiúval az igazgatói irodába. Még most is hallja a hangját, ahogy ráripakodott az igazgatóra:
- Tiszteletes úr, - mondta, mert más címet nem tudott tanári embernek adni, - itt van ez a fiú, az öcsém. Úgy nézzék meg, hogy olyan feje van, hogy itt összeszedhetnek háromszáz diákot, ilyet nem találnak benne. Vizsgáztassák meg. Tud ez mindent. Ide hoztam a Tiszahátról, csináljanak belőle amit akarnak, maguknak adom. Parasztnak nem való, mert mindig a könyvet bújja, diáknak jó lesz.
Az igazgató, szegény vén baka, nagyot nézett s nem nevetett, mint a szatmári tanárok s nem kergette el őket, hanem ő maga ott rögtön hozzáfogott vizsgáztatni. Nem kérte a tankönyvet, hanem a latinból kérdezte s mikor kiderült, hogy mindent tudott, amit kérdezett, akkor nyilvános vizsgára bocsátotta valami hat tanár előtt. A vizsga sikerült is, nem is. Számtanból semmit se tanítottak neki, geometriának hírét se hallotta és mégis felvették a második osztályba.
- Á, fiam, ne törődj vele, - mondta a sógor, hogy ő elsírta magát, hogy csak egy osztályból fogadták el a tudományát, pedig ő kettőre készült, - mi az neked. Ha neki dülsz, egy esztendő alatt hármat is elvégzel. Úgy fogsz te ugrálni az osztályokon, mint a szarka. Csak átpattansz egyikből a másikba.
Ki tudja hol vette ezt a természetes gondolatot, de neki attól kezdve csak az az egy vágya volt, hogy legalább az első elvesztett évet behozza és sikerült is a harmadik után a negyedik osztályt átugrani. Ennél nagyobb virtus már nem telt tőle. És a jó iskola valóban Alma Matere lett. Kapott ingyen konviktust, ingyen lakást s nőtt és kamaszodott. A tanárai szokatlanul megszerették és segítettek rajta s faluról hozott testi ereje és fürgesége a tornában is elsővé tették. Attól kezdve még nyárra se tudott hazamenni, mert mindig szereztek neki egy nevelői állást, kis diákokkal tanult együtt. Évekig járt a Szunyoghokhoz Biharba, aztán a Dengeleghyekhez Szatmárba. A tankerületi főigazgató gyerekével egy osztályba járt s annak is mentora lett. Olyan élete volt, hogy öröm és boldogság visszagondolni rá.
Ott történt Szatmárban, a kis faluban, a régi nemes kúrián, hogy a család legkisebb leánya egyszer csak megette a szerelmes levelet, amit neki hozott a posta... Ott ismert rá a lányszívre, ami maig izgatja és leköti... De hát hogy menjen el a nagyúri kisasszony után, aki hozzá van nevelve a nagy élethez és fényüzéshez, hogy merészelje őt egy szegény tanári sorshoz kötni... mikor már a lánynak sincs hozománya... csak igénye...
Homlokát az ablakhoz támasztotta s az ablaküveg hidege jól esett a homlokának. Neki azonfelül is missziója van. Sógorának az a legelső szava végzetesen hatott rá, hogy talán segíthet még az ő gyerekein. Ezért kérte el s vette örökbe ezt a kis Lacit... Ez az örökbefogadás valami öntudatlan védekezés volt, hogy többet nem, de ezt az egyet vállalja. Mit ér? a sógor a maga szeleburdi vakmerőségével egyik bukásból a másikba zuhant s neki már mint egyetemi hallgatónak részt kellett venni ennek a családnak a megmentésében. Cséplőgépek számlái. Ügyvédi költségek. Mert nem engedhette, ha csak bírt segíteni, hogy a sógorát elárverezzék, - pedig úgy is elárverezték, csak épen hogy ő is bele volt rántva a mindenféle komplikált ügyekbe, bajokba... Aztán az a váltó és patrónusának öngyilkossága... Van-e itt remény, hogy valaha meg tud birkozni ezekkel a gigászi feladatokkal. Szerény fizetés és abnormis adósság, amiből ő egy fillért sem élvezett... És itt vannak a testvérek... A suszter már régen az ő segítségével vergődik át egyik helyzetből a másikba, most ő helyezte el mint szőlészt, kitaníttatta s nagyúri ismerősei segítségével állást szerzett neki Szerencsen a szőlészeti iskola birtokán... De mi lesz Samuval?... S mi lesz a szerelemmel... Szabad neki szerelemre gondolni?...
Olyan árván és megtámadva áll itt a hatalmas igazgatói irodában... s vajjon sikerül-e a választás... Kap-e elég szavazatot...
Nem tudta, mi ő, Átlás, aki a vállán tart egy széles és nagy rokonságot, amely csak koldusszegény emberekből áll s mindenfelé az a sok gyerek, vagy csak áldozata ennek a rettenetes sok bajnak, amely elébb utóbb meg fogja ölni...
Nem lett volna-e jobb otthon maradni a kis faluban és élni a föld népének egyszerű idilli életét... Hisz ő attól sem félt, mert elég erős és elég ügyes volt a mezei munkára is... De visszamenni nem lehet, előre jutni szintén nem lehet. Mi ez az élet?...
Gondolkodva ment végig a termen. Szivarra gyujtott s tünődve, gondterhes szívvel tétovázott.
Kendeffy Sárika jutott eszébe. Ma tenniszen kell találkozniok. Furcsa elfogódottság volt benne. Úgysem lehet belőle semmi, - gondolta magában, - az a lány annyira gazdag, hogy lehetetlen minden érintkezés. Ő nem engedhet meg magának semmit, nem utazhatik fel Budapestre utána, nem telik fényüzésre, még azt is csak természetes modorának köszönheti, hogy nem érzik meg rajta a szegényszag. S ha még arra gondol, hogy a nem rokonszenves szegény hozzátartozóknak hosszú sora van mögötte, akik úgy kapaszkodnak belé, mint a pincenövények a napsugárba s rajta keresztül akarnak felfonódni az ablakig, a fényig, akkor pláne lehetetlen egy úrilányt megközelíteni. Annál sokkal büszkébb, mint hogy második sorba kerüljön vele szemben, férfiui önérzete nem engedné, hogy ő szorúljon rá... Egyebet pedig nem tehet... Nem állhat fölemelt fővel a lány elé s nem mondhatja neki, hogy jöjj velem s én odaviszlek, ahova te vágysz... Az egyetemi katedra?... Az megfelelne egy Kendeffy Katinkának is, de íme már harmadik éve telik s a nap rengeteg gondja közt lehetetlen komolyan studiumokkal foglalkozni... Az igazgatói munka, a tanári foglalkozás és azonfelül az írás, mert avval pótolja tanári fizetését, hogy ír mindenfelé s mindenről... és folyton érzi, hogy írásaiban ugyanolyan félmunkát kell végeznie, mint az életben. Semminek se adhatja oda teljesen magát, minden cikkéhez még egy heti tanulmány, vagy esetleg egy évi kellene, csak akkor volna olyan, hogy büszkén mondhassa: mindent megtettem s megadtam, amire vállalkoztam. Így kénytelen a stilus játékával pótolni a kiérlelt gondolatokat s ez ugyanúgy sérti, mintahogy a modor könnyedségével pótolja a pénzértékű ajándékokat és figyelmességeket....
Volt azért benne egy kis magyar fatalizmus s annyira bízott erejében és tehetségében, hogy nem érzett még semmit sem vesztve.
Elővette szép fehér zsebkendőjét és soká fuvogatta az orrát. Ez az örökös nátha is, ez is kedvetlenítette, ennek valami szervezeti oka van, hogy féléveken át nem tud kiszabadulni a náthából s ha jön az ősz, már újra kezdődik a másik félévre való.
Józsiás professzor rontott be hozzá.
- Palikám, - tört ki belőle, - minden meg van nyerve, minden. Az egész város meg van elégedve az ítélettel, sem szigorúnak, sem túlenyhének nem találják, most találkoztam Wolfner főmérnökkel és Kondor ügyvéddel. Mindakettő a legteljesebb elismeréssel beszélt az ítéletről. Kondor azt mondja, hogy a püspök el fogja engedni a büntetést és nagyon nagyra vette, hogy gyüjtést rendeztél a zsidó diák részére, hogy elutazhasson Debrecenbe. Már el is ment s a délutáni vonattal vissza is jön.
Az igazgató mondani akarta, hogy a gyüjtést nem ő kezdeményezte, de most az egyszer fáradt volt arra, hogy elhárítson magáról egy téves, de kedvező beállítást.
Józsiás cvikkerje villogott s habzsolva és köpködve referált a tanárokról. Mindenki az ő pártján van, olyan helyesen és nyugodtan vezette tegnap a tárgyalást, hogy még az ellenfelek is érezték, hogy senki se tudta volna ezt a kényes dolgot ily higgadtan s energikusan intézni el.
Szivarjából mélyet szívott s maga elé nézett mosolyogva, de a lelke mélyén azt érezte, hogy az egész élet látszatoknak a serege. Most az ő javára torlódnak fel a látszatok, de mi lesz, ha egyszer megfordul s ellene jönnek az érzelmek. S azt csak egy parányi ok is megindíthatja. Beleült az asztal mögött a karszékbe s arra gondolt, hogy történjen hát minden úgy, ahogy isten akarja.