Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 7. szám
Nyári vasárnap délután,
múlat a nép a faluban,
lenn a völgyben. - Fenn a hegyen
sétálok én s unom magam.
Felhallatszik a zene: rossz,
hamis zene, dob, síp, duda;
ám annak szép lehet, akit,
hat napon át, ront az iga.
Különben csend van idefenn,
légyzümmös, fülledt csend. A nap
álmosan hajlik lefelé,
izzadt fátyolfelhők alatt.
Loncpartos úton, hirtelen,
megállít egy hang... Figyelek:
valaki sír... Kis temető van
a mély, lonc-partos út felett.
Egy gyászos asszony sírdogál,
egy sírdomb mellett valahol,
míg lenn a völgyben áll a bál,
múlat a nép, táncol, dalol.
Síratja férjét vagy fiát,
valakijét, aki nem él,
hajló vasárnap délután,
hétköznap mert hogy rá nem ér.
Így múlat ő, magánosan,
szólítva holt kedveseit,
magát kisírja, kizokogja,
gyászbaborult szíve szerint.
Csüggeteg lonc-sövény alatt
állok, a bánat rám zuhan,
mint súlyos zápor... Felzokognék,
ha nem tűrtőztetném magam.
Miért? Kiért? - Mit tudom én!
De sírni jó, jó, nagyigen,
a múlató világ felett, fenn,
egy temetős, kopár hegyen...