Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · KÖZGAZDASÁG
Amerikában, persze Amerikában nagyon sok telefon van. Annyi, ahány lakás. A telefon épenúgy hozzátartozik a lakáshoz, mint az ablak. A kilátás és a kihallás természetes járulékai a háznak.
Nálunk is van telefon. Úgy hordozzuk éppen, mint a vadak a cilindert. Csak a törzsfőnököt illeti meg; ha más halandó meri felvenni, büntetés jár érte.
Nálunk a telefon állami intézmény s díjazási rendszere ennélfogva ugyanazon az alapelven épül fel, mint az adózásé. Minél többet birna valaki belőle, annál kevesebb teher jut rá.
Hagyján, hogy miután a telefont megkértem, egy szép nap detektív csengetett be az ajtómon. Nagyon udvariasan köszönt, - zavarban volt amiatt, amit el kellett intéznie. Ugyanolyan udvariasan megkérdezte tőlem, hogy hívták az édesapámat. «Igen, tette hozzá magyarázatképen, tudniillik telefont tetszett kérni.» Aránylag nyugodtan válaszoltam erre a kérdésére is, meg a többire is s így a végére már ő is egészen megnyugodott. Meg is mondta búcsúzás közben: «Most még jó, mert ilyen türelmes tetszik lenni. De bizony sok helyen nagyon idegesek a felek.» - «Nincs ebben semmi, feleltem megértően. Csak annyi, hogy például a szomszéd pék, akinél egy félkiló kenyeret akarok venni, éppen ennyi joggal kérhetne előbb erkölcsi bizonyítványt rólam a rendőrségtől. Hogy vajjon méltó vagyok-e rá.»
Persze, ezt a rendeletet is itt felejtették a kilencvenes évekből, amikor még úgy fogták fel a telefont, hogy állambiztonsági szempontból nem elegendő az, ha úgysem lehet másképpen beszélgetni, mint a központon keresztül, hanem még a felek erkölcse is külön fontos biztosíték arra nézve, hogy vajjon nem fognak-e «visszaélni» a telefonnal.
No, ez megvolt. És akkor megengedték, hogy 240 pengőt fizessek. Egyszeri tőkehozzájárulás - a pék kemencéjéhez. Aztán megkaptam a telefont is és megkaptam az első számlát.
Alapdíj tíz pengő, mondja a számla. Akkor is, ha egyáltalában nem használtam a telefont. A beszélgetés, az más, azért külön fizetek. Minden egyes beszélgetésért 14 fillért, - mínusz 5 % hibás kapcsolások fejében. Ezelőtt 10% volt a levonás, de a telefon annyira meg van elégedve a saját működésével, hogy a hibahányadot leszállította a felére. Pedig nekem az az érzésem, hogy alighanem az előbbi hányados volt a jó. Annyiszor kell a telefonba bemondanom, hogy «téves». Ami rendkívül nagy öröm, reggel hétkor.
Már most «két eset lehetséges». Az egyik az, hogy nem beszélgetek. Csak úgy megrendeltem a telefont, dísztárgynak. Ebben az esetben aránylag olcsó: havonta 10 pengő meg a 240 pengő kamatja, amortizációja. Ez havonta 2 pengő. Együtt 12 pengő, - ennyit igazán megér az, hogy én is cilinderben járhatok. Bár a cilinder azért olcsóbb.
De van egy másik eset is, az, hogy beszélgetek. Mondjuk havonta ötvenszer. Egy polgári háztartásnak ez untig elegendő, ennél többet csak a hivatás kíván. Ebben az esetben fizetem a 10 pengőt, fizetek a beszélgetések díjaként 6.65 pengőt és törlesztem a 240 pengő tőkét a havi 2 pengőkkel. Vagyis 50 beszélgetés benne van 18.65 pengőben, ami beszélgetésenként kereken 37.3 fillér. Ha lemegyek a trafikba vagy a ház sarkán ott álló utcai fülkébe, akkor 20 fillér a költség.
Hogy a különbözetet miért kell viselnem, ez megfoghatatlan. A saját szempontomból is az, de még jobban az a postáéból. Mit képzelnek a telefonhivatal tarifőrjei, akik ezt a kalkulációt ilyen szépen kiteremtették, hol van az a határ, amelyen felül eszerint egy magános ember megengedheti magának a telefon luxusát? A húszfilléres átlagot még 150 beszélgetésnél sem érem el (egy beszélgetés ilyen forgalomnál 21.3 fillér) és csak 200 beszélgetés felé szállok le a 20 filléres határ alá. De még 1000 beszélgetésnél is 15.2 fillér a költség beszélgetésenként.
Mi ez? Magyar királyi árpolitika.
Pedig az állami üzemeknek meg kellene gondolniok, hogy nekik a gazdasági életben különleges szerepük van, s éppen ez a szerep a jogcíme annak, hogy minden józan vállalkozási elv ellenére is fennállanak. Ez a szerep az ipari fejlődés kezdetén lehetett egyszerűen az is, hogy az iparnak utat nyissanak, hogy berendezkedjenek egy olyan termelési ágra, amelyet enélkül nem lehetett volna nekilendíteni; hogy megtanítsák a magángazdaságot valaminek a termelésére, vagy valamilyen termelési módra. Az állami gépgyárnak például ez volt a feladata és nagyon szépen el is végezte. Annyira, hogy a megélénkült magyar ipari életben immár nincs is komoly szerepe a termelés terén, ha ugyan újra olyasmit nem talál, aminek a népszerűsítésére, amihez az úttörésre a közös erőre van szükség.
Arra pedig, hogy a telefon állami kézben legyen, egyáltalában semmiféle szükség sincsen. Legjobb volna, ha eladnák; az sem volna rossz, ha bérbeadnák, félni pedig nincs mitől, mert az állam érdekének veszélyeztetése itt még úgy sem képzelhető el semmiféle magántársaság, semmiféle bérlő útján, mint például a vasútnál. Ahol egyébként szintén gyermekes és érthetetlen kifogás az, hogy azért nem lehet bérbeadni, mert ez idegen érdekeknek szolgáltatná ki az országos vérkeringés szervét. Ugyan hogy lehet ezt elképzelni? Veszedelem esetén a magántársaság felszedi a síneket? Vagy a mozdonyokat átrúgtatja a határon?
Ha azonban termelési, tárgyi oka nincs annak, hogy a távbeszélő állami kézben van, akkor kell lennie egy másik okának és ez éppen az árpolitika lehetne. A közüzemeknek e tekintetben éppen olyan mintául kellene szolgálniok, mint valamikor a MÁV-gépgyár a cséplőgépek gyártása tekintetében. Mert ma a lelkek válság az árak anarchiájában fejeződvén ki, kell lenni olyan üzemeknek is, amelyek a
Az állami üzemeknek kellene itt utat törniök. A posta beláthatná, hogy
Igen, egyes állami üzemek állandóan próbálkoznak azzal, hogy olyan árakkal lepjék meg a gazdasági életet, amelyek semmi másra nem jók, minthogy a zavart növeljék és nyugtalanságot keltsenek, mert nem gazdasági, hanem büntető és megfélemlítő szándék van bennük. Ők árakat akarnak - néha-néha, nem nagyon sűrűn - letörni és a közvélemény egyik fele mindig ezt is követeli tőlük. Mivel azonban ennek a kívánságnak az a lényege, hogy az állami üzemek cselekedjenek gazdaságellenes módon, vagy nem teljesíthető, vagy a teljesítés kisérlete csak a közterheket növeli; kétszeresen is, mert hiszen kárt okoz az állami üzemnek és kárt a magángazdasági élet mindama köreinek, amelyeket ez a sajátságos árharc megzavar. Nem erre gondolunk, hanem arra, hogy az állami üzemnek az áralakulás kísérleti műhelyének kell lennie, amelynek eredményei éppen alkalmazhatóságuknál fogva válnak a magánvállalatok minden elzárkózása és meg nem értése ellenére is közkinccsé. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a helytelen árpolitika általánosabb, mint a helytelen termelési technika, s hogy nehezebben is javítható, mint amaz. A gép helyett jobb gépet választani, ehhez nem kell valami nagy ítélőképesség. De a rossz ár helyett megfelelőbb árbázisra térni át, ehhez nemcsak helyes ítélet, hanem bizonyos vakmerőség is kell; pedig mégis ez annak a bizonyos rosszul gombolt mellénynek a jól való újragombolása.
A telefondíjszabás revizióra szorul. Nem azért, mert antiszociális, hanem azért, mert a telefonintézmény fejlődésének gátat emel és ezzel akadályozza az egész fejlődést. Abroncsként ül az ország szervezetén és abban a körben, amelyet abroncsa befog, mindent megtesz, hogy minél jobban elmaradjunk a kor-diktálta tempótól.
*
Ez az ügy egyébként azért kapott ennyi helyet, mert nemcsak a telefonról van itt szó, hanem arról az egész közgazdasági szellemről, amely hivatalokban székel és árakban nyilvánul meg e világnak. Általános probléma ez.
Azt a szót pedig, hogy magyar királyi árpolitika, szabad lenne olyan értelművé is tenni, hogy ne csúfolódó, hanem dícsérő és elismerő értelmet halljon belé az ember, amikor kimondja.