Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
A városligeti Műcsarnok körül folyó versengésnek eredményeképen jött létre a
Azaz nem
Erre a nyilatkozatra talán nem is volt szükség. Lukács Györgyéket egy Bernáth Aurél-képtől olyan megmérhetetlen távolság választja el, a művészeti tehetség felismerésének kérdése olyan távol áll tőlük, hogy aligha akad valaki, aki arra a gyanúra vetemedjék, hogy egyszer végre spontán, a maguk szántából próbáltak olyasmit cselekedni, amiben a mai magyar művészet ügyét szolgálják. Isten ments! ezzel mi sem rágalmazzuk meg őket. Legelső tanulságunk tehát az, hogy a jövőben sem várhatunk jóindulatot a Társulat részéről kiállítási politikájában. De hiszen ezt amúgy is tudhattuk. Jóval fontosabb tanulságokkal szolgálhat maga a kiállítás, melyen Szinyeiék kivételével az összes művészcsoportok résztvettek.
Akik azonban az ilyen egyesüléstől csodákat vártak, alaposan megcsalódhattak, mert a kiállítás egyáltalában nem váltotta be vérmes reményeiket. Mintha a genius loci nehezednék rá: fölötte jelentéktelen. És ezt tévedés volna annak tulajdonítani, hogy Szinyeiékkel legkiválóbb művészeink jó része elmaradt, hiszen itt van a
S ha valamikor éreztük, akkor most kellett világosan látnunk azt, hogy a tömeges képvásárok ideje elmult, hogy legfeljebb megélhetési jelentősége van, de külömben kártékony leszállítója és tönkretevője minden nemesebb törekvés érvényesülésének. Hiszen még a legjobbfajta művészet sem bírja el azt a szomszédságot, melyet sok száz kegyetlenül rossz kép ömleszt köréje, a rendezésnek azt a durva ügyetlenkedését, amelynek csak egyetlen fontos elve van, teletömni a termeket, hogy mindenkit szóhoz juttasson és akárkit is bebocsásson tagsági jogán oda, ahol csak a legkiválóbbaknak volna szabad falhoz jutniok.
Nem a különböző csoportok szóhoz juttatásának kérdése az, mely a Műcsarnok válságát megoldhatja. Nem csoportokon múlik a művészet ügye, hanem a tehetség kérdésén és ez sohasem juthat irányító szerepre ott, ahol rosszúl megszervezett és boldog-boldogtalant egyformán istápoló egyesülések, vagy azok szövetkezése uralkodik. Így a Műcsarnok mai szervezetével, aminél bizony a többi csoportok összeállítása sem sokkal külömb, mindig távol fog maradni attól az ideális rendeltetésétől, hogy csak a legjobb magyar művészetet mutassa be.
Ez utóvégre nem is volna valami tragikus dolog, másutt is így van ez, különösen olyan országban, ahol a hivatalos művészeti politika épen úgy mint nálunk, az akademizmust és epigonkodást pártfogolja. A jó művészet ott is a magánkiállítások kisebb, intimebb és százszorta megfelelőbb keretei közé szorul és ezekben ma már nálunk sincsen hiány.
Olyan időket élünk ma, hogy a művészet minden ágában, tehát az irodalomban is, a tehetségnek nem a nagy tömegek előtt lehet keresnie az érvényesülést, hanem a kiválasztottak kis seregére támaszkodva kell elindulnia.