Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Előljáróban meg kell állapítani a következőket:
A Nemzeti Színházban előadták a magyar irodalom első drámai emlékét, amely nemcsak irodalomtörténeti ereklye s a magyar szellemnek a világirodalom szellemébe való nevezetes bekapcsolódási kísérlete három évtizeddel a mohácsi vész után, hanem drámailag és színpadilag ma is életképes mű s amellett a régi magyar nyelvnek és gondolkodásmódnak megdöbbentően érdekes emléke. Magától értetődőnek kellett tartani, hogy ezt az előadást ünneppé teszi a közélet és kulturális élet vezető köreinek ünnepi érdeklődése. Egyszerűen csak megállapítjuk, hogy ebből nem volt tapasztalható semmi. Azok közül, akik állandóan mint a nemzeti szellem és hagyomány őrei és letéteményesei szoktak hivatalból és hivatalon kívül szerepelni, senki nem mutatott a
A sajtó sem tudta elleplezni, hogy teljes zavarban van ezzel az előadással szemben. Nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudták átérezni - kevés kivételt leszámítva - ennek a nagyszabású kísérletnek az értékét és értelmét. Nem gondoltak arra, hogy ezt az előadást nem lehet a szokásos mértékekkel mérni, hogy a kritikának adott esetben mértéket kell változtatni, mert itt nem egy színdarabról van szó, hanem a magyar mult egy érdekes darabkájának rekonstruált fölelevenítéséről. A kérdés nem az: vannak-e kisebb-nagyobb dramaturgiai hibák a darabban, hanem az, hogy Bornemisza régi magyar nyelve élőnyelvként tud-e ma is hatni a színpadról s érezni-e ma is valamit abból a XVI. századi szellemi atmoszférából, mely a Magyar Elektrát megteremtette, olyannak, amilyen lett?
A kérdés első felére határozott igennel kell felelni. Bornemisza nyelve, akármennyire színpadilag csiszolatlan, ma is elevenen hat fülre és agyra, régiségében nincsen semmi avas íz, csak olyan az, mint az a zamat, melyet a finom régi bornak a kor ad. Nem akadálya az élvezésnek, nem leküzdendő nehézség a hallgató számára, hanem többlet, amely fokozza az örömet, amint fülünk kissé hozzászokott. S hamar hozzászokik, az az érdekes. Rövid idő mulva már nem is érezzük régiességét, csak az ízessége pereg szívünkre, mint a méz. A színészek ajkán kiteljesül, megtelik vérrel, dinamikájában felfokozódik, - drámaivá lesz. A régi magyar nyelv művészi alkalmatosságának diadala ez. Lehetetlen nem örülni neki. A késő utód megérzi rajta át az ősnek nemcsak a szavát, hanem a szívét is.
A kérdés második részére ez a felelet jön az előadásból: a XVI. századi magyar atmoszféra abban van, mit Bornemisza vitt az Elektrába. Olyan korban élt és dolgozott, mikor az emberekben még nem volt történeti tudat, amikor nem is gondoltak másra, minthogy az ókori dolgokba is a maguk korának eszméit, érzését, ízlését olvasszák bele. Bornemisza tudta, hogy az Elektra történetében görög királyi családról van szó, de nem is gondolhatott másra, mint hogy ezeket a görög alakokat olyanokúl lássa, érezze, beszéltesse, mintha az ő saját korában élnének. Magyar realitásérzékével magyar alakok szavait, tempóit, jellemvonásait vitte bele a görög héroszokba. Ettől az alakjai erős népies ízt kapnak, felismerni rajtuk azt a beszédmódot és mozgást, mely Bornemiszába a maga magyar környezetéből idegződött bele. A cselekvény menetét, az alakok körvonalait átvette Sophoclestől, de saját korabeli magyar színeket rakott rájuk. Ebből természetesen bizonyos kevertség állott elő, melyet Bornemisza korának közönsége nem érzett, de mi történelmen neveltek folyton érzünk. Egyszerre látjuk Sophoclest és Bornemiszát, a görög ókort és a magyar XVI. századot, két egymástól merőben különböző világfelfogást és szemléletet. Ebből pedig azt tudjuk meg, hogyan képzelte a reformáció-kori magyar ember Sophocles hőseit és sorsukat s tovább: ebben az elképzelésben meglátjuk Bornemiszának és korának lelki képét. Ahogy ezt a színpad nyelvén kihozza, a rendezés kitünőt alkotott. A csillogó magyar díszruhák nem külsőség, - Bornemisza ilyeneknek képzelte őket és közönsége is természetesnek találta, hogy a szereplők egy királyi udvarhoz méltó magyar díszruhákban ágáljanak. A díszlet kissé mesei hangulatú renaissance pompája is hozzátartozik a darab hangulatképéhez, a mai színpad eszközeivel a régi elképzelés benyomását tudja reprodukálni.
Meg kell mondani: a Magyar Elektra rendezése a legkitünőbb színpadi munkák közé tartozik. Nagyon merészen van elgondolva és teljes biztonsággal végig vezetve. A darab természetében levő kevertséget, a népmese felé való elhajlást, a valószínűtlenséggel való jellemzést (a görögök imádkozás közben keresztet vetnek, a király a trónszék támlájára akasztja a koronáját) úgy oldja meg, hogy az egész egységben éled meg s rajta van a régi darab naivitásainak hamvassága. Minden ellenvéleménnyel szemben meg kell állapítani, hogy ez a Magyar Elektra előadásának egyedül lehetséges módja, csak ezzel lehetett elérni, hogy a három évszázados kultúrkülönbség ne keltse az önkéntelen komikum hatását a mai nézőtérre. S ebben a színészeknek is nagy az érdemük. Akiknek szerepében leginkább van meg a bornemiszai hang: Clytaemnestra, Aegisthos, Chrysothemis és a parazita udvari kullancs megszemélyesítői meglepően megérezték ezt a hangot s az ebből eredő színészi problémákat.
Móricz Zsigmondé a darab színpadra való felfedezésének és színpadra alkalmazásának érdeme. Az ő kongeniális magyar érzése vette észre a kincset s írói ösztöne csiszolta fényesre, neki köszönheti a színház, hogy ilyen előadást produkálhatott, a közönség jóérzésű része, hogy ilyen gyönyörűséget kapott. Színpadra átírása diszkréten meghúzódik Bornemisza palástja mögé. Amit ő írt bele a darabba, azt olyan művészi hangutánzással csinálja, hogy észre se lehet benne venni a modern író beszédjét. Minden elismerést megérdemel és nem kap több elismerést, mint amennyit a jól végzett jó munkában telt gyönyörűség szerez és az az öröm, hogy megvalósulva láthatta évek óta dédelgetett álmát.