Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és széppróza

Benedek Marcell: FÖLDINDULÁS
Berde Mária regénye - Erdélyi Szépmíves Céh

Vallani és vállalni: ez ma a jelszó az erdélyi irodalomban. A kényszerű és kényelmes l'art pour l'art, lelki magánproblémákba és történelembe menekülés, kacsingató allegorizálás után az erdélyi írók maguk adták ki ezt a sokféleképen veszedelmes jelszót. Nem a kritika követelte tőlük, még kevésbé a közönség (a közönség sohasem követel semmit, legföljebb azt, hogy mulattassák). A jelszó veszedelmes művészi szempontból: mert a közvetlen, kialakulatlan jelenhez köti az írót és nem engedi, hogy pártatlanul, összefoglalóan lásson; mert megszédíti cselekedetének bátorságával és művészi kötelességtudás dolgában elnézőbbé teszi önmaga iránt (s az író ugyanezt az elnézést várja a kritikától is) - és végül veszedelmes gyakorlati szempontból, mert hiszen azt a bizonyos igazmondást jelenti, amelyért az embernek be szokták törni a fejét. És itt nem az állami hatalomra gondolok elsősorban. Erdélyben ma mindent meg lehet írni, ami nem jelent egyenes lázítást az ország jelenlegi határai ellen. Embereket, intézményeket és intézkedéseket kritizálni a legsötétebb beállításban is - szabad. A Zátonyt talán nem fogják beengedni Erdélybe, de nyugodtan megjelenhetett volna ott is. Az a kockázat, amit «vallásával» vállal az író, inkább saját fajtája részéről fenyegeti. Könnyen árulónak nevezheti egyik vagy másik oldal, aszerint, hogy melyiknek szemével látja a mai Erdély.

Bátor és őszinte hangok - hogy csak az elbeszélők közt maradjunk - nem egyszer hangzottak el Erdélyben a jelszó kiadása előtt is. Ligeti Ernő (Fel a bakra!), Sipos Domokos (Istenem, hol vagy?), Gulácsy Irén (Hamueső) már az impériumváltozás első éveiben hangot adtak az erdélyi magyarság kábult kétségbeesésének, rajzolták leromlását és jellemezték új urait. Csak azután következett az említettem menekülés, amely néhány esztendő leforgása után fölöslegesnek és gyávának tünt fel az írók szemében. Egy viharos sajtókampány, amelyből Berde Mária is kivette a maga részét, meghozta az új jelszót s nemsokára a jelszó kézzelfogható gyümölcseit is, Kacsó Sándor, Molter Károly, Nyirő József s most Berda Mária új regényét, nem beszélve Tamási Áronéról, amely még kéziratban van, de már halálra ijesztett egy-két kiadót...

Az új jelszó diadala óta magam is félve veszek kezembe minden erdélyi regényt (bár félelmeim nem fakadnak egy tövön a kiadók félelmeivel). Féltettem Berde Máriát is: nem az új impériumtól függő tanári kenyerét, nem is erdélyi népszerűségét, hanem művészetét. Eddigi írásaiban az intellektus túlságosan küzködött az írói intuicióval; sokszor bukkant ki belőlük az akaratlanul is okoskodó, moralizáló tanár s ezt a tulajdonságát még erősebben érvényre juttatta valami, ami pedig magábanvéve nagy epikai erény: temperamentumának abszolút nyugodtsága, hűs elfogulatlansága. Mi lesz abból, ha ez a lelki alkat olyan végtelenül széles, sokrétű és elevenbevágó témával kerül szembe, mint az erdélyi földreform - s a művész most még az új jelszó terhét is nyakába veszi?

A regény sokféle meglepetést szerzett nekem, s legnagyobbrészt kellemeseket. Sietek megmondani, mielőtt még a «problémára» térnék, hogy Berde Mária stílusa legutolsó írása óta ugrásszerűen emelkedett, emberibb, elevenebb, szinesebb, gazdagabb, mint volt, ernyedések és szürkeségek nem foltozzák, mint azelőtt nem egyszer. Nyugalma megmaradt, de ez most már a biztos tudás nyugalma, nem a hidegségé.

Intellektusát most nem okoskodásra használja - a szerző meg sem szólal soha a személytelen elbeszélő mögött - hanem arra, hogy a nagy témakörből a legnekivalóbb részt válassza ki s abból még kitekintést is alig nyisson más irányba. Nem gúnyból mondom, hogy bölcs óvatosság ez: a művész első feladata, hogy saját erejének határait ismerje s választását - mert azért művész, hogy válasszon a jelenségek zűrzavaros sokaságából - ezekhez a határokhoz mérje.

A Földindulás középpontjában elejétől végig egyetlen magyar földbirtokos-család áll, az a tipus, amely a leggyakoribb az erdélyi földreform áldozatai közt: a néhányszáz holdon, tisztes jómódban, patriarkális erkölcsök közt élő köznemes család. Erdélyben alig volt nagybirtok, magyarországi arányú egyetlen egy sem; a földnélküliek nem a tízezerholdak láthatatlan urával állottak szemben, hanem egy-egy hús-vér tekintetes vagy «méltóságos» úrral, aki többé-kevésbé patriarkális viszonyt tartott fenn zselléreivel, még ha történetesen az «elnyomott» nemzetiséghez tartoztak is. 1930-ban a földreformot csak az áldozatul eső birtokosok szempontjából nézni még akkor is kényes dolog, ha az áldozatok magyarok s a reformot idegen impérium hajtja végre a maga földtelenjei javára. A tízezerholdas birtokok elvétele és a csíkmegyei kisemberek tönkretétele közt Berde Mária megtalálta azt a témát, amelyet a regényolvasó szemében legkönnyebb meghatóan rokonszenvessé tenni, anélkül, hogy hevesen szembe kellene fordulni az uj államhatalommal.

Hőseinek, a Kathona-családnak két nemzedékét mutatja be, szülőket és gyermekeket. A két öreg rajza nem is akar a sablónból, a passzivitásból kiemelkedni. Az apa: a patriarkális, régimódi földesúr, aki nem érti az új időket, az első nagy megrázkódtatástól szélütést kap s ettől fogva kiméletesen elzárják minden izgalomtól, minden cselekvéstől. Az anya jó gazdasszony és aggódó, szenvedő anya.

A második nemzedék eleven. Él még az a fiú is, aki a regény kezdete előtt elesett: az érette viselt könyörtelen, meg nem alkuvó, szimbolikus erejű gyász fontos szereplőjévé teszi a regénynek. Ezt a gyászt, összes külsőségeivel egyetemben, az egyik leány, Etelka kényszeríti rá a családra, azokra is, akik szeretnék már tovább élni a maguk életét. Ez az Etelka elektrai figura. Gyásza összeolvad a magyar gyásszal. Leheletnyi megalkuvást nem enged maga körül; semmi olyan cselekedetet, amely az új viszonyokba való beletörődést jelenti. A pénzt nem szabad beváltani, a birtokreform-tárgyalásra nem szabad elmenni: hadd vesszen minden, neki föltétlenül megbizható hirei vannak, az egész dolog nem tart soká... Kamaszkorból alighogy fölserdült Orestes-öccse ennek a kornak egész kíméletlenségével, hitével és önfeláldozó naivságával áll mellette. Kiszökik Magyarországba, titokzatos ködevő-életet él, egy darabig küldi a bíztató híreket - aztán egyszer lelövik egy határmenti kukoricásban s ez a golyó vet véget Etelka hitének, erejének, életének is.

A színtelenebb sorsú és karakterű Kláráról, aki végül a derék lelkésztanító karján továbbmenti a jövő számára, ami a tragikus családból megmaradt - róla nem beszélek itt. Ellenben érdekes a harmadik leány, Chrysothemis-Ila, a féktelen élnivágyás megtestesítője. Ilának és vőlegényének szerepén keresztül ad betekintést a regényíró azokba a csöppet sem úri és esztétikus küzdelmekbe, amelyeket a magyar birtokososztály a maga jussának megvédéséért folytatni kényszerült. Berde Mária objektiven látó szeme előtt semmivel sem jár jobban a vesztegető, mint a megvesztegetett; sőt amikor az előkelő vőlegény azt tanácsolja menyasszonyának, hogy flörtöljön az agronómmal, a mérleg veszedelmesen meg kezd billeni. Aztán le is billen egészen: Zibai akkor sértődik meg a maga-kívánta flört miatt, amikor megtudja, hogy a Kathona-birtok nagy része mégis visszavonhatatlanul elveszett - s otthagyja Ilát egy csúnya arisztokratakisasszony kedvéért, akinek birtokügyeit több körültekintéssel intézték. Ila a városba megy és nagy a gyanunk, hogy szeretője lesz a román agronómnak.

A regény végén akad néhány George Sand-ízű, szentimentálisan-romantikus részlet (különösen a Kathona-birtok termésének megmentése a Kirlán-gyerek betegségével), - de ezeket nem számítva, Berde Mária a drámaíró erejével és az epikus tárgyilagos nyugalmával oldotta meg a maga számára elkerített feladatot. Műve nem szimbolizálja az erdélyi magyarság egész tragédiáját, elbukó hőseiben csak egy tipus bukik el, s aki hősei közül folytatja az életet, nem elég jellegzetes képviselője azoknak, akikre az erdélyi magyar élet terhe nehezedik. Mégis örvendetes, hogy a mű maga: egész és befejezett művészi alkotás.