Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
Sápadt rózsaszín borítékban, a Cabinet Cosmopolite választékos környezetében s Aurélien Sauvageot hű és gyöngéd tolmácsolásában,
Próbálom úgy olvasni, mintha most látnám először, mintha nem tudnám, ki írta, s keresem, hova helyezzem a könyvet s kihez hasonlíthatnám íróját. Hogyha egy szóval kéne kifejeznem az egész regény hangulatát, felém csapódó levegőjét, sorai közt bujkáló muzsikáját, nem tudnék jobbat, mint hogy: tisztaság. Tisztaság a témában, ebben a vergiliusi édességű eklogában, amely a legzavaróbb örvényeket a gyermek s az aszkéta biztonságával súrolja; tisztaság a szerkezetben, amely oly zárt és szigorú, mint egy háromtételes és borongó dallamú szonáta; s tisztaság, mindenekelőtt abban a fojtott zengzetű és páratlan nemességű hangban, amely régi zsolozsmák monotonságára emlékeztet s amelynek ezüstös poézise mintegy felhőkön szűrődik át, olyannyira hamvas és tartózkodó. Ha semmi más, ez a hang is egy nagy költő jelenlétét éreztetné - őt is abban a telített órájában, amikor alkotó kedve alakokban és mesében csapódik le, félúton a szilárd föld és az elvont ég között. Maga a hős, mindnyájunk ösmerőse, akit talán az életben is láttunk, szintén a költészet egysíkúságában jelenik meg előttünk s bizonnyal ennek köszönheti álmatag és ünnepies gráciáját, azt a karcsú, kissé elnyúlt s elragadón merev kontúrt, amely - ámbár írója egyetlen szót sem ejt külsejéről - preraffaelita képek fiatalos szentjeivel rokonítja. Mily szép a művészi szerénységnek ez a csöndes diadala, amely e szerény paptanárra s könyvekbe és dogmákba ágyalt léte egyetlen kalandjára vonja a környezetet s a történés minden fényét! A klastromi refektórium, ahol először látjuk az asztal végén, iskolája, könyvtára és az egész kisváros mintegy rajzos háttérként símul fekete-fehér alakjához, akárcsak hősi arcképeken a tájék mozgalma és színessége. Minden mellékmotívum a virgili melódia kísérője: ezt idézi, símogatón, mingyárt a regény kezdete, ez terjed és erősödik a szerzetesi szoba magányában, ez sápad el egy-egy percre a Vágner Lina frivolsága vagy a Vitányi világiassága előtt, ez sír fel egy nyári éj viharának s Vergilius verseinek zenéje mögül, hogy aztán elcsituljon, megbéküljön, abban a szívigható mondatban, amely magábasűríti utoljára az egész mese szépségét, s amelynek tömörsége és tisztasága olyan, mint egy egész élet epitaphiuma: «A szív túlsága tiszteletreméltó». Hogyha, mint André Gide mondja egyhelyt, a klasszicizmus: tudatos szerénység s ha alapelve: minél kevesebb szóval minél többet mondani, - alig van klasszikusabb munka, mint ez a rövid regényke, amely százegynéhány lapon egy életsors, egy érzelem és egy tájék szinte minden árnyalatát felvillantja, szerényen, szűkszavún és sejttetőn. Talán épp e vonása rokonítja a két nagy élő írónak többé-kevésbé hasonló regényével, Gide-nek
A fordító-irodalom mai, amerikai korszakában mondhatunk-e a fordítóról akár többet, akár szebbet, mint hogy gonddal és szeretettel végezte nem könnyű munkáját? Mint Baudelaire, aki Poe-fordítása végett örökké angol szótárakat bújt s egész éjjeleket töltött angolok látogatta csapszékekben, Aurélien Sauvageot is egész, tekintélyes nyelvtudását s minden magyar barátját mozgósította fordítása hűségének és sikerének érdekében. Nem a fordító készségén, inkább a fordítás mivoltán mult, hogy a babitsi nyelv és poézis a franciában sima stílus-eleganciává sápadt, mint egy festményről készült metszet, amely a színek ragyogványát - anyaga és technikája tudatával - a fénynek s az árnyéknak hűvös játékává egyszerűsíti...