Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám
Szemben ültek velem az autóbusz párnázott bőrülésein. Este volt, szinházi közönség utazott, szépen kifestett nők, estélyi köpenyek alól kibuggyanó toalettekben, magasrangú tisztek is voltak itt, valami diszkrét és jószagú úri levegő uralkodott, mint általában az elegáns és újonc autóbuszokon.
Én a külügybe igyekeztem a kései óra dacára, a futárpostát akartam bevárni, mert fontos iratokat vártam Rómából. Nemrég érkeztem magam is külszolgálatból, s különös friss és idegen szemekkel néztem szét szülővárosomban. Sehol sincs annyi szép nő, mint Pesten! Még a polgárlányok is úgy mozognak, mint a táncosnők, s egy-egy csoportból négy-öt válogatottan gyönyörű szempár ragyog vissza az emberre. Én csak ártatlanul nézelődtem, nem vágytam kalandra a kalandok városában. Vőlegény voltam, s jegyesem külföldön élt.
Nagyokat huppanva, gyors tempóban mentünk keresztül a ragyogó Belvároson. Amint helyemről szórakozottan széttekintettem, figyelmemet rögtön magához ragadta a szemközt ülő pár, s nem is tudtam többé szememet levenni róluk leszállásomig.
Ilyen arc mellett, mint e hölgyé, nem is lehetne közömbösen elmenni. Testével en face ült, oly szorosan a férfi mellett, mintha belékarolna, de láttam, kezei ölében nyugodtak. Arcát teljes profilban a férfihez fordította, s ez a profil meghatóan keskeny volt, fínom és sóvár, régi kameák, s archaikus egyiptomi szobrok különös vonásait idézte. Melléig kinyilt fekete bundájából előrajzolódott szép hosszú nyaka is, diónyi nagy türkiz színű gyöngyöket viselt, s a fekete kabát keretéből különös színkontraszttal vált ki e hamis és divatos ékesség. Gyöngyeinek szokatlan nagysága s tüzes színe valami érdekeset, egyénit és félvilágit árulkodott. Fejét sima kis fekete kalap fogta körül, mint fényes és sima hajkoszorú.
Rájöttem, hogy nem is azért bámulom őt, mert szép, vagy nem pusztán ezért. Volt valami megdöbbentően forró és meztelen és szemérmetlen a mozdulatban, vagy fejtartásban, ahogy a férfi arcába suttogott, vörös ajkait lélekző közel tartva annak szájához. Mintha nem is társasautóbuszon ülne idegenek közt, hanem az ágya szélén, szerelemtől párásan, felzaklatva, s mindent újrakezdeni vágyón. De nemcsak a mozdulataiban volt ez a kibomlott érzékiség, ahogy hirtelen szembefordult velem, láttam, egész arcát elönti, vékony, ideges csontjait, minden kis izmát, gyönge, hevülő bőrét. Sex appeal! gondoltam, gúnyosan aplikálva a kínosan divatos jelzőt. Micsoda mosoly! édes, sóvár, emésztő szép! gondoltam, s utána kis ijedt, polgárias szívdobogással: brutálisan nemi mosoly! De legszebb a szeme, felejthetetlen, mint két hosszúkás, ívelt gödör, egyenletesen fekete, fény nélkül, fehére nélkül, pupilla nélkül, mintha az egész szem csak pupilla volna, feneketlen. Boszorkány, gondoltam, s tekintetét, mely szórakozottan, s látás nélkül súrolt, úgy éreztem, mint ütést, parancsot! el is fordultam, kissé zavartan. Arra gondoltam, hogy nem szeretnék e nővel barátságban lenni, exaltált lehet és gonosz. S ebben a tolakodóan forró és szemérmetlen sóvárságban van még a közömbös néző számára is valami kényelmetlen, valami megborzongató, rossz lehetne a hatalmában lenni!
Csak a feje látszott meztelen, s a nagygyöngyös nyaka, de meztelent sejtetett még bundája alatt is, mint izgató Monna Vanna. Gondoltam, formás, ideges, szép vékony teste lehet, keskeny csípője, kígyózó hosszú combjai és lágy kicsi melle, megereszkedett csöpp bimbókkal. Úgy képzeltem, hogy mikor az utcán jár, könnyen affektálva lép, s csípőit ritmusosan himbálja, mint táncban. Ha férfivel megy, ütemesen símul hozzá, váltogatott lábainak félfordulataira távolodik és közeleg, de mint gyors, szakgatott áram: mégis állandó odasímulót mutat, merészen, válltól térdig.
Mindenki őt nézte, kíváncsi, ellenséges nők, férfiak is, brutálisan. Ő tulajdonkép senkire sem nézett, de valami önként áradó érzékiség, mint különös állati aróma áradt belőle, és vonta az éhes szemeket, mint nyári lepkét a távoli nőstény irányító szaga.
Nem értem, gondoltam, nincs e nőnek semmi önuralma, amivel betakarózhatnék? Nem tud a civilizáltak konvenciójáról, hogy nem lehet ilyen izgatott érzéseket kifektetni a meztelen arcra? hogy ülhet valaki ily alélóan kéjes arccal társaskocsiban, mintha a szeretője ölében ülne! ...és hogy tűrheti ezt a férfi mellette, nem fél, hogy a felizgatott hímek nekirontanak, szeme láttára!
Ránéztem a férfire is: valami jobb kereskedőnek látszott, földesúri bekecset utánzó télikabátban. Fiatal volt, de puha, kövéres arcán kellemetlen kifejezés ült, püffedtnek látszott, s kissé nyálasnak. E gyönyörű, égető nő mellett feltünő morcan viselkedett, húzódozva, fojtott ingerültséggel. Nevettem magamban: ez a férfi szeretne elszökni innen! Nem örül, nem büszke, pedig kapaszkodó sznobfajta és erre a nőre joggal lehetne büszke. Látszik rajta, hogy szenved, a szeme nyugtalanul röpdös, de nyakát csökönyösen tartja, s egyszer sem fordul szembe a nővel, ami pedig ennek agresszivitása mellett majdnem illetlenség.
Mind izgatottabban néztem őket. A férfi egészen jelentéktelen karakter, nem rossz ember, kissé közönséges, valószínűleg gazdag. Most ideges, fél és dühös, de reménytelen a dühe, letört ember ez. Nem valami csinos férfi, ez a nő mutatósabbat is kaphatott volna, de neki úgylátszik nem mutogatnivaló gavallér kell, hanem jó hím. Lehetnek rejtett kiválóságai, de előttem utálatos ez a férfi, nyálas és meggyötört, valahogy be van szennyezve, úgy néz, mintha szűkölni szeretne. Kényelmetlenül feszeng, oldalához, mint negatív öntvény a pozitívhez, úgy simul egész kígyózó testével a nő. Elhúzódni nem mer, csak megvert szemeivel kapkod, nagyon undorító és lealázó dolgokon mehetett keresztül. És ez a nő nem fogja elereszteni, hogy suttog, bele az arcába, szakadatlan suttog és néz azzal a feneketlen szemével és egyre mosolyog, kényszerítően, édesen, követelőn, ellenállhatatlan. Félelmesen szép a gyönyörű mosolyával, Gioconda! gondolom felvillanva, igen, csodálatosan hasonlít Lionardo szépeihez. Isteniek! emlékezem lelkesen. És mindjárt különös, túlzott és lehetetlen gazdagsággal: ez sokkal szebb! ez él! száz és száz Gioconda él benne, mennyi modulációra képes ez az arc! Mennyi árnyalat és fokozás, mennyi fajtája a tépő, égető, szédítő mosolyoknak! Rettenetes lehet a hatalmában lenni.
Mit mondhat vajjon? Mily arcpirító emlékeket idézhet? Milyen vad és vérforraló és szemérmetlen szavakkal játszik? mint fölényes idomító, korbáccsal és húscafattal a remegő oroszlán előtt. Húz és tép és csalogat ez a nő, vész és igézet árad szeméből, szájából, orrából, hisztériásan izgatott vékony testéből. Ilyen nőkért sikkasztanak, gyilkolnak, ilyen nőkért van háború, ilyenek verik szemmel a csecsemőt és rontják meg a szűz ifjút. Szirén! gondolom, szadista! nemi fantáziája rettenetes lehet, iszonyú ötletei lehetnek! gondolom és serdülőkorom tudatalatti emlékei szakadnak fel, édesen, s zavaros, kínzó undorral. Édes, imádatos bestia, mit mondhat vajjon?
- Dehogy, a Böhmék szekrénye egészen más! - mondja váratlan hangosan a férfi, türelmetlenül, és sokkal több eréllyel, mint tekintetéből képzelhető volt.
Egészen megriadok, dehát... a Böhmék szekrénye miatt kell ez a szuggeráló, furakodó mosoly? ez az isteni szemjáték? ez a világnak odatárt szerelemszagú test? A Böhmék szekrénye! de én nem éreztem ebben semmi humorosat, inkább kínos volt a kijózanodás. Milyen céltalan játékokat űz a természet, milyen oktalan pazarlást! Ez a nő nymphomániás, nyilvánvaló, de miért kell mégis egész erotikus felkészültségét belevinni ilyen előszoba-szagú ügyletekbe? Miért árasztja édes mérgeit prózai és élettelen dolgokba is haszontalan? Vagy olyan ő, mint tropikus, mérges, buja virág, mely iszonyú édes halálos illathatalmát akkor is ontja ellenállhatatlan, ha senkit sem tud elönteni, ha üres és halott az éjszaka? Méhek jutottak eszembe, mikor veszélytől riadva belökik mindenbe fullánkjukat, fába, földbe, amihez csak érnek, oktalanul, mégis életük árán.
- Jaj, de fáj a fejem! - susogja affektáltan a nő, és kezével hisztériásan a homlokához kap.
- Sokat szaladgáltál! - felel a férfi egykedvű gyöngédséggel, de most se néz rá.
A nő kesztyűs keze már nem fekszik ölében, valami papirtáskát himbál, elolvasom a cég nevét: egy Rákóczi-úti harisnyaüzlet. Tehát nem szerelemágyból kelt fel az imént, hanem boltokban szaladgált a Rákóczi-úton, estélyies selyemcipőjében. Hiszen házasok ezek! de nem érzek meglepetést, mindjárt annak látszottak, gondolom utóbb. Ezt a férfit nemcsak a százkarú szerelem misztikus hatalma tartja fogva, hanem prózai polgári törvény is. S a nő minden kéjhölgy-szerűsége mellett asszonynak látszik, alig tudok rájönni, melyik rejtett mozdulata árulja el, hogy valami
Különös, csak most veszem észre, hogy benne is van pár közönséges vonás. Ahogy estélyicipős lábait lógatja, kissé kofaszerűen szétnyitott combokkal. Gondolom, testének néhány fegyelmezetlen izma már ellustult, s únja a harcot: asszony vagyok! nem szükséges szépnek lenni! ezt mondják térdei s a himbáló harisnyás zacskó. Mert ez a nő a szeretője kedvéért még jobban tépne, szívna és mosolyogna, kényelmes térdeit is tűzbe vinné, hercegnőnek látszana, ha nem volna asszony.
Milyen különös nő ez! Most is suttog, suttog szakadatlan, sürgető, égető, kényszerítő mosolya nem szűnik meg csapkodni. Néha szembefordul, kissé fáradtan, halványan elkomolyodik, ajkát rágja, álmatagon körülnéz, de saját férfiján kívül senki sem érdekli. Szimplább erotikájú nők közönség felé beszélnek, egy férfihez szólva tízfelé kelletik magukat, de ez a nő nem a hencegve kínálkozók, olcsó naiv kis kacérak közül való. Valami fájdalmas, mély és keserű érzékiség kínozza, mint sorscsapás. Hajszolt madárként, ki pillanatra lihegve ül le pihenni, úgy pihent ő is néha, szembefordulva, majd hirtelen, mint akit tettenértek, visszafordul furakodó profilba, azonnal elővillantva Gioconda-mosolyát. E percben mechanikusnak érzem e gyönyörű mosolyt, úgy hat, mint pergő filmből váratlan merevvé rögzített állókép. Ez a gépiesen fel- és letett mosoly valahogy
Dehát mi baja ennek a nőnek? percig sem nézhet a férfire közömbösen? Valami nagy baj lenne? valami szörnyű varázs törne meg? Közben folyton látom a gyöngyeit, nagyon jól illenek neki. Ezt a meleg türkiz színt oly jó nézni, kékek és zöldek egyszerre, mint macskaszem. Mily szokatlan nagyok, egy-egy gyöngy akkora, mint a dió. Mily nehezek lehetnek, a vékony nyakán, fullasztó! Ilyen nőnek nem volna szabad feltünő gyöngyöket viselni, még megfojtja őt egyszer valaki.
A gyöngyökről a nyakára nézek, bundája elől egészen ki van nyílva, túlságosan ebben a hidegben. De ruhája nem látszik, csak széles sávban valami rózsaszínes csipkés plasztronféle, lazán, s kissé lomposan a mellei fölött. Ha kissé előrehajol, látom meztelen mellének hullámvonalát is, de dacára az óhatatlan izgató hatásnak, mégsem tetszik ez nekem. A Rákóczi-út jut eszembe, ez a plasztron valahogy egészen közönséges hatást tesz, talán piszkos inget takar? Akárhogy is: alsóneműt mutogatni nem annyira ledér, mint inkább közönséges nők szokása. S lehet, hogy oktalan gondolattársítással, most valami csúf proletárházat kellett képzelnem, kócos parókájú anyát, roszszagú dobutcai lakásban.
Ez a bizarr analizálgatás elfáraszt kissé, elfordulok és nézem a havas tájat. Valami könnyű zavar tart hatalmában, mint könnyű mámor, már nem gondolok Rómára, sem a futárra, sem szelíd szőke jegyesemre. A Duna mellett huppolunk, s csak most veszem észre, hogy közben mellém ült egy kövér öreg dáma, s kényelmetlenül szorítja az oldalamat.
Fantáziám szabadon csapong: weiningeri nőtípus ez. Feneketlen lélek: fenékig híg. Mosolyában benn ragyog az egész mindenség, csak jóság nincs benne. Síró gyerek, elveszett kiskutya hiába menekülne hozzá. Biztosan tudom, hogy kutyák és lovak leküzdhetetlen ellenszenvet éreznek e nő iránt, félnek tőle a naiv állatok, kivévén a macskát, mert ez a gonosz és félelemtelen állat szereti a selymes parfőmös szépasszonyszagot. Most szekrényről suttog, pedig ezzel az exaltált kéjes arccal arra is rávehetné a férfit, hogy gyújtsa föl a várost. De bizonyára akkor is csak ilyen ez az arc, ha fait accompli érik szeretőjével, s ő arról suttog, hogy férje tévedett. Igen, a körme hegyéig immorális, gondolom undorodva, mindenre képes!
Már jóideje őket nézem újra, - bestia, de szép, jó őt látni! szeretnék mindig szembenülni vele és nézni őt! Leplezetlenül hódoló tekintetemet észre sem veszi, de engem is hipnotizál. Dühös vagyok rá, mint visszautasított udvarló, s ki nem mondott szavakkal ütöm: Alraune! és Lépvessző, Vérivó Lány, Báthory Erzsébet! Démon a megégetettek fajtájából! hazudik, csak, eladná édes testvérét.
Még mindig szekrényről beszélne? Kínos látni, milyen izgatott, mosolya megint olyan, mint az eszelőseké. Hiszen beteg ez a nő, gondolom utálkozva, de suhogva váltják egymást arcán az arcok: most olyan, mint egy kis állat, egészséges, primitív, ősi vad természetesség.
Egy új vonást találok: ijesztő benne az értelmi elem tökéletes hiánya! (Később, már otthon az ágyban, mert napokig kisértett emléke, gondoltam, mily furcsa és jellemző, hogy testének, arcának minden kis részletére emlékszem, de semmi emlékem sincs a homlokáról!) Lélek és értelem nélkül való, immorális lény, úgylátszik a morál kulturális találmány. Most megint szembefordul egy percre, mosolyfosztva, zavaros és tétova fáradtsággal, szemeit összehúzza: rövidlátó. Erősen rágja ajkait, nem kacér, apró vízszintes harapdálásokkal, hanem nagy karéjban félajkát haránt beszíva, másik felét csúnyán, görbén elbuggyantva. Nyalja is az ajkát, de nem úgy, mint a torkos kis cica, hanem mint szomjas ló, - szép arcát bántóan eltorzítják ezek a csúf kis szokások. Valami moziszínésznőtől leshette el: nagyszenvedély! Látom a
Talán egy közönséges, szimpla kis polgárnő tévesen aplikált fejjel? Cocaint jelző exotikus csomagolásban, s csak naiv porcukor van benne? Utánaérző talán, mint minden hiszterika, s azt utánozza, aki legutoljára tetszett neki, de belül nagymosás gondjai savanyítják? Nem, nem, a rosszasága arcomig süt, ez nem lehet csalás! Szemeiben olyan tudás háborog, amiért Cleopatra vagy Lucrétia Borgia elemésztették volna!
- Lánchíd! - harsog a kalauz, s én hónom alá kapva aktatáskámat, hirtelen ugrom le, majdnem itt rekedtem különös bámészkodásaim s gondolataim közt. Idegesen nézek az elszáguldó autobusz után, elkapva még egy villanást e nő ragyogásából. Váratlan nagyon egyedül vagyok, szívdobogásom van, elhagyatottnak érzem magam az üres, havas utcán. Tétován indulok meg a hídon, lélekzetért kapkodva a vagdalkozó éles dunai szélben.
Szégyenkezve vallom be magamnak, hogy egész ostoba módon szomorú vagyok. Milyen kiszámíthatatlan játék volt ez! Nézegettem, izgatott, talán degusztált is... s most nincs,