Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám
Gyors olvadással lefutott már a hó a szántóföldekről, de még nem szakadt fel a föld fagya. A barázdák föltépett húsa kidagadt a jégbordák közül, nehéz imbolyodással lógtak a száraz kórók a mesgyeféleken. Minden úgy volt, mintha az előbb ment volna a határon át valaki, aki felgöngyölte maga után a telet, s most szűzterhét siratná a föld, a jég, az őszi avar. Az éjjel megfagyott a víz, a sár s a dülő mint egy kibomlott szalag gurult le a falu alól, a túlsó vége valahol a leborult horizont alá billent, régen elhajtott szekerek mély kerékvágásokkal karcolták volt tele.
Két ember jött lefelé a dülőn a faluból.
Kovács Péter az egyik, onnan, a túlsó végéről és a másik a fia, olyan süvölvény korban, alig hogy kikerült még az iskolából.
Hosszú lépésekkel motolálta a dülőt az öreg, a szőrtarisznya minden lépésén nagyokat lódult az oldalán. Fülére huzott sapkája hullámzó bólogatással köszöntgetett az út elé, fia, az ifjabbik Péter minden gondját az öregre bízva követte.
Pár nap óta, hogy a hó elment, kijárnak erre fűzvesszőt vágni a vasút mentén.
A dülő féloldalán az itató kút aludta télutói álmát, a kútostor lusta csüggedéssel csüngött a kútba, a kútágas cifrára faragott pofája teleszájjal tartotta foga közt a lehajló gémet, mintha mindenáron ketté akarná harapni a tengelyszöget.
A kis Péter az előtte baktató apjára sandított, s aztán a kút kávájához lépett. Rákönyökölt a deres deszkára, lebámult a kútba. Mélységesen pihent csönd feküdt a vizen, a körbe rakott, egymást örökkön szembe bámuló téglákon vastagon ült a moha. Zöld volt a moha, mint a régi mese zafirköve és élő, eleven párnáin egymásra hízott páracsöppek sorakoztak, csillogva éltek, aludtak, húnytak úgy, ahogy Péter ide-oda ingatta a kút fölött a fejét. A víz oly sima, mint sötét éjszakákon titkon kalapált acél. Péterrel együtt tisztán feküdt rajta a káva árnya, úgy, ahogy könyökölt a felső deszkán. A talajvíztől megnőtt kútvizen túl valahol egy roppant darabja ringott az égnek, mérhetetlen mélységben vágták el a téglák kitágult körben nagy karikára az eget, de mintha még azon is túl nehéz titkok ólálkodtak volna...
- Mi lehet a kútba bújt égen túl?... - dobbant kiváncsian a kis Péter szíve - vajjon mi lehet?...
Megkapaszkodott a felső deszkán s mélyen lehajolt a kútba.
A vödör olyan bizonyos nyugalommal csüngött az ostorrúd végén, mint akinek szereplése az életben előbb-utóbb elkövetkezik.
De mintha valaki kaparászna az elvágott horizont szélén?... Hallga... de mégis tán muzsikál...
Most; mintha valaki sóhajtott volna, hogy beleremegtek a mohamoszatok a téglák homlokán...
Hirtelen jött ijedelemmel fintorkodva tátotta ki vizi-képmására a száját és dühösen meglóbálta a kútostort. Az ostor hosszú lógására a páragyöngyök begombolták csillogásukat és vad, haragos gyűrűk taszigálták egymást a vizen. Az ég odalent hullámzó barázdákba borult, sírtak ezek a barázdák, mint fájó gyürődések egy tűzből kikerült üveglemezen.
Péter szapora iramban futni kezdett az apja után.
- Édesapám! Édesapám! - kiabált messziről - mondja, édesapám, van-é a kútnak lelke?
Az öreg Péter visszafordult a fia felé, hónalja alatt fölcserélte a vesszővágót, sapkáját felbillentette a homlokán és félre csömöszölte üstökét. Sötét, mély szemeivel visszabámult az itató kútra.
- Bizony fiam, a kútnak is van lelke...
Szótlanul mentek tovább a dülőn lefelé.
Valahol a felhők fölött járhatott már a nap, elfojtott hangok kalimpáltak szerte a földeken, a levegő fent nagyon magasan mocskos színét lebegtette, olyan volt ez, mint egy szakadásig feszített vastag ponyva.
- A kútnak lelke van, a kútnak lelke van, - mondogatta befelé magának a kisebbik Péter - roppant tisztelettel nézett az apjára, aki mindezt olyan régen tudja.
A dülő hirtelen nekiszaladt egy dérrel bevont árokpartnak, az árokban jég volt, nagy repedésekkel a felületén.
Az öreg mászott fel előbb a partra, megállt, elnézett vissza a kút irányába és csendesen megszólalt:
- Nagyapádtól sokat hallottam, hogy aki a kútba ugrik, az nem hal meg, hanem tovább él a vizekben.
- Csakugyan, - válaszolt a kisebbik Péter - én is láttam az előbb.
- Mit láttál te?
- Hát a kút lelkét... még hallottam is, ahogy sóhajtozott.
- Eredj már te, nem szokott az azért sóhajtozni!
- De édesapám, én hallottam, még muzsikált is, - makacskodott tovább a fiú.
Az öreg egy kicsit megszégyenülve hallgatta a fia okoskodását, nem igen volt hogy mit mondjon erre. Óvatosan tapogatta csizmájával a jeget, hogy őket átbirja-e vajjon?
A jég alatt apró ezüstfehér foltok sorakoztak, mintha valaki még az ősszel a pénztárcáját borította volna a vízbe.
A fiú harsogó kiáltással szólott:
- Nézze, édesapám! Itt olyan a jég, mintha pénzzel fagyott volna tele... Tizfilléresek, meg kétpengősök, ni! itt még ötpengős is van...
Az öreg a vesszővágó hegyével a jégre karcolt, némi megdöbbenéssel nézegette a jégben keletkezett légfoltokat. A képzelt pénzeken álomkirályok bajuszos cirádái tarkállottak, még felíratoknak is beillettek a beszorult levegő hörgésétől támadt apró pontok.
- Bizony, fiam, - sóhajtott az öreg -, ide van hullatva a szegény parasztember pénze... Régen, mikor még táltosok jártak erre, kijöttek a vizpartra holdfogyatkozásos éjszakákon, bicskával kifeszegették a jeget, kötőszámra szedték össze a pénzt. Jó dolga volt akkor a falunak. Mert a táltos minden gyermeknek keresztapja volt. De manapság már nincsenek táltosok és ha halandó ember hozzányúl, menten elolvad, szétmegy...
Péter lehajolt a jégre, félkézzel rátenyerelt, másik kezével pedig egy bicskát húzott elő nadrágzsebéből, amely állandóan ott lógott egy madzagon. Körülkarcolta egy ötpengős körül a jeget, aláfeszítette a bicska hegyét és ropp! kemény csengéssel omlott össze a jég. Összeborultak a vékony szilánkocskák, mint a koratavaszi délibáb, ha belevág egy váratlan puskalövés.
- Pedig olyan, mintha pénz volna, - mondotta Péter az apjának.
Végtelen szomorúsággal csukta be a bicskát, kis szemét majdnem könnyel boritotta be a csalódás, de aztán felállt, nekilódult a jégnek, átsiklott rajta a túlsó partig.
Az árkon túl már véggel állottak erre a földek, a gizzel-gazzal teleszórt mesgyék görcsösen kapaszkodtak fel az árokoldalon. Egy karó volt leverve az egyik mesgye közepén, az oldalán írott betűk is voltak, megható igyekezettel cipelte magával a ceruzafestéket lefelé a hólé, a tél.
Kicsi Péter hangosan olvasta a betűket:
«Tar Kiss Sándor földje.»
- Minek írta ezt ide Sándor bátyám vajjon? - fordult csudálkozva az apjához.
- Tavaly vette ezt a darab földet Sándor bátyád, azért írta rá a nevét, hogy tudja meg a világ, hogy neki is van már földje.
Péter szétnézett abban a világban, amelynek Sándor bátyja a felírást tudomásulvétel végett szánta. De csak a barázdák húztak erre és a dér ül itt az árokparton. Túl az árkon a dülő beleveszett a falu rámájába és egy varjúcsapat szállt el erre Tóti fölött. A horpadó jégbordák a szántóföldeken és ő... és az édesapja... - Igen, ez a Világ, - hallgatott bele megnyugodva.
Keskeny gyalogút tekergett le a vasúti töltés alá, a sinek mentén ácsorgó telefonkarók kövérre híztak a messzeségtől, a gyalogút mellett néhol derékban kettétört tavalyi kórók várták őket, mint a hiábavaló erőlködéstől megavult reménység szimbólumai.
Péternek ezer kérdés motoszkált a nyelvén, szerette volna összegyűrni mindazt, amit nem tud, egy nagy kérdéssé, de félt, hogy apjától hátha nem jön meg a kívánt felelet, hát inkább maradjon meg minden így, ahogy van. Ez olyan jó...
Leértek a rét aljára, a messzehajló lapály fenekén vad rendetlenségben ácsorogtak a füzfabokrok. A lebotolt csonkok olyan merev mozdulatlanságban álltak, mintha figyelmeztetnének mindenkit, aki erre téved, hogy ők a rétnek egymásra vigyázó bütykös ujjai.
Az öreg olyan széles mozdulattal kanyarította le nyakából a tarisznyát, hogy beleropogott a dereka. Becéző lendülettel fektette le egy bekötött kéve mellé, összekapart a bokrok tövéről egy öl száraz avart és betakarta. Dohányzacskót, pipát keresett elő zsebéből, mutatóujjával megtömögette, megvárta, míg végigvillan a láng a gyufán, leguggolt a betakart tarisznya elé, párszor odapislantott még ahogy a pipáját szítta, de azután elnézett messze a sínek mentén, arra, Várad felé. Pillanatig úgy volt, hogy mondani fog valamit a fiának még a kút lelkéről és a vízbe hullott pénzről. De rövidet sóhajtott csupán és eldobta a körmére égett gyufát. Felállott, markába köpött és meglóbálta a kézbefogott vesszővágót, elindult szótlanul a legközelebbi bokor felé. Az összegyűlt pipafüst lomha csúszással libegett utána a válla iránt.
A fiú csordult lélekkel állt egy ideig még az apja helyén, egy kövér fűzvesszőre szapora pislogással csak ő általa értett jeleket vésett, s arra gondolt, mennyi titkot elbír egy egyszerű fűzvessző!...
Ebben a télben borult ki előtte egy lezárt edényből tisztán az élet: most ütötte meg orrát az ébredő föld szaga, most látta meg először az itató kutak titkát, belemuzsikált lelkébe a dülő meséje, felé libbent a leborult horizont minden szépe és most próbálta meg először elsüllyesztett sorsát bicskájával kikaparni a jég alól...
Belesuhogott vesszejével a rét sűrű levegőjébe és fölszaladt a töltésen a sinek mellé.
Valahogy úgy érezte, hogy a sinek minden irányból őfelé futnak. Messze, egy távoli kanyarodóban nehéz zaj kalamolt már a fák között, a zaj apró kattogással ide, a lába elé nyúlt. Gyors elhatározással lefektette fejét a sínre, éles cincogással muzsikált fülébe egy különös zene, mintha az ércrostok egymáson keresztül pattognának bent, vagy inkább tán ezüstkalapács hajszolná erre a hangokat...
- Édesapám! - kiáltott le a töltésről, - jőjjík csak! hallgassa meg csak! Milyen szépen muzsikál a vasút!...
Az öreg keresztülnézett a vesszőbokrokon egy okos feleletért, s csendesen rámondta:
- Igen, mert az utasok sietése dörömböl benne a vonat előtt. Nézd csak már el is hagyta a kanyarodót!
Péter lelépett a töltés oldalán.
Csakugyan, a sinek veszett kattogásba kezdtek, az előbbi csendes muzsika, ki tudja, hol nyargalt már valahol?
A mozdony olyan száguldással rohant el Péter előtt, mint egy fekete rém, aki régen elgázolt emberek lelkét vonszolja maga előtt. A vagónok lezárt ablakai emberfejekkel tarkított világos síkba folytak, néhol keresztülvillant a Világ a túlsó oldalon. Egy-egy kalap, egy lelógó bajusz, széthullt szőke haj, vagy barna volt tán inkább?... és a vonat már tova is tünt a tóti nyárfák felé.
- Nagy dolog ez, édesapám! - tört ki Péterből az álmélkodás.
- Hát ez csakugyan nagy dolog, - bólintott rá az öreg. - Kettévágja a pízt is, ha egy tűt tesz alá az ember...
Péterből mégjobban kibuggyant a csudálkozás:
- Ketté?
- Ketté bizony, - válaszolt az öreg.
Visszalépett a fűzfabokorhoz, átölelte és nekiakasztotta a vágót.
*
A kisebbik Péter is nekilátott aztán a vesszővágásnak, csak néha nézett át a bokrok között, arra, amerre száguldó vonatok kószálnak, melyek kettévágják a tűre fektetett pénzdarabot. Kicsi lelkén keresztül-kasul bandukoltak az utóbbi napok tarka szinei, de mégis legfelül baktatott a vonat kerekeivel kettészelt pénz. Sehogy se bírta felfogni, hogy van még a pénznél is valami erősebb, amely diadalmas harapással roppantja ketté a büszke ércet. Hiszen ő is hiába feszegette bicskájával az ötpengősöket a jég alól az előbb... Haj, haj!... Csak egy kicsike pénze volna. De tán lesz itt valahol a belső zsebben egy kétfilléres, amelyet névnap köszöntőmondásért a minap kapott volt... Az ám, előkerült a kétfilléres.
Sapkájánál nagyság szerint varrótűk sorakoztak, lassú, megfontolt szándékkal kihúzott közülük egyet. Ujjongó szívdobbanással fölmászott a töltésen, letette a tűt a sín közepére és ráborította a kétfillérest. A pénz lapját arra billentette, amerről a vonatnak este felé vissza kell jönnie.
Mint aki elvégezte életének egyik legfontosabb dolgát, könnyű lélegzetvétellel ment vissza a darabba hagyott vesszőbokor felé.
Egy láthatatlan kéz széttépte az égi lepedőt, cafatokban hulltak a felhődarabok a rétre, némelyiknek messzelógó lába beleakadt a vesszőbokrokba, hogy meginogtak tőle a nyujtózkodó szálak. Hallotta, hogy valahol fönt fuj a szél, de alant az avar se rebbent. Csak egy sün baktatott fölzavart téli álmából a szomszéd bokor alá, beleszagolt a hideg réti gazba, karikára görbült és egy parányi szusszal elterült benne. A töltésen túl nagyot roppant a jég a Körösön. A roppanás beleszakadt az alkonyat felé ballagó délutánba, riadozó visszhangja sietve nyargalt széjjel a sineken, de a visszhangot nyomban felfalták a tóti nyárfák.
- Lágy idő lesz, mert megtört a jég, - szólott át az öreg a fiához.
A bokrok olyan furcsán kezdtek himbálózni, nem derékban hajoltak meg, csak úgy, a tövén. Némelyiken könnyű szél nyargalt keresztül, halk zene-bonával hajoltak utána a vesszőszálak, de a szél nem hallgatott rájuk, mert már jómessze inalt valahol.
Hangtalan pukkanással omlottak szét a felhődarabok, pillanat alatt ráfeküdt a rétre a köd.
- Érdekes - figyelte Péter a tárgyakat -, minden milyen lapos a ködben.
A vesszőszálak mint hosszú újjal odamázolt barna csíkok ágaskodnak, az édesapja úgy áll amott egy bokor mellett, mint egy odakent kép a savó semmire... Valahol messze már befogta lovait az este, az öreg Péter kúpba kezdte állogatni a vesszőkévéket. Előkereste még a pipát, rágyujtott és rászólt a fiára:
- Nagyon leszállt a köd, igyekeznénk tán hazafelé, fiam.
Péter szorongva nézett fel a töltésre, hova a pénzt helyezte volt. Ilyen időtájt szokott visszajönni a délutáni vonat.
A sírás kicsi híjján felszaladt a torkán amint kérlelte az apját:
- Tán dolgoznánk még keveset, édesapám!
- Elég volt ez máról, fiam.
- Elég?
- Elég. Holnap is nap lesz.
- De én szerettem volna megvárni, míg visszajön a vonat...
- Mit akarsz vele? Láthatod még eleget, ha az Isten megtart erőbe, egészségbe.
- De én most szerettem volna látni.
- Nem értem, hogy miért szeretnéd olyan nagyon...
- Azért, édesapám, mert alatta van a píz...
- Milyen píz?
- Egy kétfilléres.
Az öreg összevonta szemöldökét, de mégis elnevette magát. Nyakába vette a tarisznyát. Hirtelen eszébe jutott, hogy hátha nem is igaz, hogy elvágja a pénzt a vonat? Hiszen ő is csak úgy mástól hallotta volt. Minek halna meg fiának a mesébe való hite...
- Na, ezért éppen nem fogunk itt éjszakálni a ködbe, holnap is kijövünk, ha az Isten éltet...
Elindult felfelé a lapály oldalán.
A fiú elszomorodott lélekkel ballagott utána.
Olyan rövid volt előttük a gyalogút, mint egy kurta padló, amely lépteikkel dohogva megy ki a lábuk alól. Körülöttük szürke, savószínű örvénylő kavargás, mintha egy felrobbant malomból szitálna le rájuk a liszt, néha apró csillogás villant meg benne, úgy, ahogy millió rovar szokta bontogatni szárnyát. Rátenyerelt ez a megvakult csöndesség a földekre a réttől a faluig vagy ki tudja meddig? Tán azon is túl.
Egyszerre egy vadlúd kiáltotta el magát erről, Tóti felől és utána rendetlen kiáltozás kavargott odafent, a láthatatlan madarak szárnysuhogása szinte az arcukra mászott, s a suhogástól belereszketett a köd egy vajudó valamibe, átnyilalt a földön is egy közelgő dübörgés...
Hátuk mögött száguldott láthatatlan szekerével visszafelé a vonat.
Valami pattant a vasút oldalán, tán egy megfagyott nyárfa most engedte derekából ki a hideget.
Péter szorongó riadalommal bámulta az apja hajlott hátát, jó volna visszamenni és megnézni a kettészelt pénzdarabot. Az apja szótlanul lohajtott előtte, lesütött fejjel, földrebillent homlokkal. Szeme hol egyik, hol másik csizmája orrát köszöntgette. A kosarakra, kasokra gondolt, melyek otthon, a fütött házban formálódnak majd a vesszőkévékből. Olyan szépen meg fog fizetni ezidén a rét. Pénzre fogja beváltani ezt a téli sok tarisznyalógást az oldalán. Pénzre, csengő ezüstpengőkre, mert másként bizony nem megy. Nem lehet többé pénzt kaparni ki a jég alól... Már jóval bekanyarodott a dülőn, a gyalogút elmaradt a ködben. Pedig olyan hűséggel kísérte el őket az árokoldalig. Az ároknál még pár szót váltott a fiával, aztán belefeküdt szegényes terveibe. Rábízta sorsát a dülőre, amely esőben, napsütésben, ködben minden bizonnyal a faluba vezet.
A kis Péter pedig keserves vágyakozással nézett vissza a semmibe az elrobogó vonat után, pénzére gondolt, a kétfilléresre, amely kicsi életének az első tarka állomása volt. Az árok jegén úgy tett, mintha párat csúszkálna még, aztán megállott csendesen a jég közepén, megvárta, míg apját elöleli tőle a köd, akkor lassan visszament a gyalogútra és futván-futva rohant a rét felé. Nagy fekete foltok lógtak előtte a ködben, a bokrok úgy toppantak elébe, mintha most, hirtelen bujtak volna ki a földből. Kicsit megborzongott, mert úgy érezte, hogy valaki utána nyujtja lágy, puha kezét. De mégis felszaladt a töltésre.
Tompán döbbent sorba alatta az olajos talpfa, ahogy sorba áttopogatta a sineket: itt van, megvan a kétfilléres!...
A féloldala egészen ellapult és a tűt a közepébe nyitolta a vonat. De hogy kettévágta volna, arról szó sincs!
Roppant csalódással forgatta ujjai közt az acélrúdacskára kalapált pénzt, mint első csalódásának ércbe vésett emlékezetét. Pillanatra meglódult a karja, hogy ledobja a töltésről a túloldalon tülekedő idegen ködbe, de mégis beleszúrta mellényébe a szíve felől, mint felnőtteknél, különösen úriembereknél látott ilyesféle éremféléket... Leszaladt a lebotolt csonkok közé.
Eltévesztette az irányt a gyalogúthoz. Egy ideig egyhelyben, körbe topogott a rét szélén, aztán végigfutott az aljon. Tán helyes irányba, tán ellenkező irányba, de futott. De a gyalogút végét nem lelte seholsem. A bokrok árnyai összefolytak, eddig soha nem látott vessző fajták csapkodták az arcát, amelyre hideg könnyeket görgetett a félelem. Nagy pásztákban hullott felé minden irányból az este, az élet igazi arcának ez az előhívó lemeze. Csetlett, botlott a feldagadt avarban, nem birt kivergődni az eltévedés hinárjából. Mikor egész elfáradt, megállt. Elrémülve döbbent kicsi lelkére a kegyetlenség: ime már összeházasult a köddel az este és az apja ki tudja hol jár már vajjon? A gyalogút pedig nincsen sehol, sehol... Mintha e vad házasságban az éjszaka felnyalta volna! Némi habozás után nekivágott a földeknek a képzeletbeli torony iránt, de mihamarabb felijedt újra: hiszen ezen a földön sehol sincs mesgye!... hogy arról tudna tájékozódni, vagy valami, csak szaladt hát, amerre a szíve dobogása űzte. Üres hörgéssel roppantak le csizmája alatt a barázdákat övező jégbordák és úgy érezte, hogy roppant mélységek tátongnak körülte, pár lépés csak, és jaj, azonnal belemegy...
Nyöszörgő sírással kezdte kiabálni az apja nevét, aki pedig ezidőben már a falu alatt gyalogolt.
Meglódította hátán a tarisznyát, hátra se fordult, csak megszólalt:
- Tán elfáradtál, hogy úgy elmaradsz?
Nem szól senki.
Némi korholó szót mondott még, de ahogy erre se kapott választ, megállt és visszafordult.
Semmi...
Furcsa karéjba kezdett táncolni körülte a köd. Fülére tartotta tenyerét, hogy leszürje a ködből fia kopogását. De csak a dülő csöndje muzsikált apró cincogással, de csak a faluból vakkantottak erre a kutyák.
- Héj, Péter, héj!...
Olyan süket ez a köd. Felakad a hang öt lépést, tán tíz lépést, a kiáltásnak visszhangja se támadt, csak ott kalamol saját dobhártyája körül.
- Héj, Péter, héj-ja!... - kiabált folyton szakadatlan és megindult szaladni lefelé a dülőn.
De Péter nem hallotta vére ijedt dobogásától a kiáltozást, bizonyára a ködnek is jó része volt ebben. Csak futott, csak ment át a földeken, az árkon már kétszer is átugrott, ki tudja, milyen vad köröket szaladt körül eddig? A köd folyton körülte ólálkodott, mint a halál előtti álom egy lázak ködében lebegő ágy előtt. Ment, futott, nem volt semmi vágya, valami vad ösztön hajszolta keresztül-kasul az alvó barázdákon, néha fölszakadt lelkéből a meggyötört sírás, ruháján keresztűl gőzölgött a teste, mint a halálig üldözött állaté.
Egyszerre megtorpant, előtte feküdt a dülőnek egy darabja, s a dülő oldalán szembe, egyenest, ágaskodott a kút. A kútgém olyan határozott akarattal billent le a káva közé, mintha valamit írni akarna a kút fenekére és sötét hahotába kezdett az ijesztő rémekkel teleszőtt éjszakába; egymást taszigálva menekültek a lomha árnyak. Mosolygás borult csurgó verejtékes homlokára, odafutott a kút oldalához, rátapogatta két tenyerét és azt mondta:
- Óh, édes kút!...
Tudta, hogy a kút a dülő baloldalán van és erre van a falu, szintén, balkéz felől.
A köd a hold nehéz fénye alatt megszakadt, egyrésze hódolattal feküdt le a földre, nyúlós iramodással menekült hosszú lepedőkben le a rét felé. Reszketős sárga fénybe borult a világ. A táncolva iramodó ködfelhők mintha valakit tova cipelnének magukkal... viaskodó lába néhol felakadt a barázdákban, némelyik leült, s úgy rángatták tova a fenekén.
Péter a kútba nézett, hogy nyugodalomba borult szemével megsimogassa a kútbaholtak lelkét. De fekete volt bent minden, mint a korom. Csak a hold bamba tányérja röhögött lent, valahol a mélyben.
Az apja kiabálva szaladt felé a dülőn. Megbabrálta a mellényére tűzött érmet, aztán dühösen belevágta a kútba. Utána köpött még és elindult futni az apja felé.