Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: NORVÉG KIÁLLÍTÁS

Két oslói képzőművészeti látogatásunk viszonzásaképpen a norvégok reprezentativ gyüjteményt állítottak ki a Nemzeti Szalonban, hogy XIX. századbeli és mai festészetüket bemutassák.

Kisebb európai nemzeteknek ilyen tárlatai nekünk magyaroknak különösen tanulságosak, mert jó összehasonlításul szolgálnak művészetünk értékeléséhez. Különösen a norvég, mely nemcsak nagyjából, hanem majdnem részletekben is ugyanazt a fejlődést mutatja, mint a miénk. Nemzeti mult hiján a XIX. század elején egyszerre támad az élet szükségleteiből, kezdetben olasz, német mintákat követ, majd szintén a nagyszerű francia művészet hatása alá kerül. Megállásra és kizárólagosan belső fejlődésre úgyszólván egy pillanatnyi ideje sincsen, a norvégok épen úgy végighajszolódtak a mindinkább nemzetközivé váló képzőművészeti élet szédítő iramú változásain, mint ahogyan ez a mi sorsunk is volt. Amint pedig az a kiállításon osztogatott magyarázó könyvecskéből, melyet a magyar Leffler Béla és a norvég Johan A. Langaard írtak, kiderül, de ami a norvég művészet gyors és múlttalan előszökkenéséből is nyilvánvaló: mögötte sem állott egy véle szorosan összenőtt és éltető társadalom. A XIX. századbeli igazi művészet sorsa, mely még a nagy kultúrateremtő államokban sem volt könnyű, Norvégiában még nehezebb volt, mint ahogyan a miénknek is állandóan kellett küzdeni a közönség közönyével és a hivatalos körök korlátoltságával.

Ha abból a szempontból nézzük a kiállítást, hogy száz év alatt mekkora magaslatokig jutott el a norvég művészet és meddig a miénk: valljuk be őszintén, nincsen szégyenkezésre okunk. Nekünk némely esetben sikerült egy-egy nagy egyéniséggel a legjobb európai színvonalig érni, ha azt meghaladni nem is. Nekünk volt egy Munkácsynk, egy Paál Lászlónk, az újabbak között Szinyeink, Ferenczy Károlyunk és Rippl-Rónai Józsefünk, akikkel szemben, legalább e kiállitás tanusága szerint, hasonló erejű és jelentőségű egyéniségeket a norvégok fejlődése nem mutat. Hírnév, és európai érvényesülés szempontjából Edvard Munch mindenesetre vetekszik velük. Belső értékben alig. Nagy gesztusaiból, különösen a németek XIX század végén, saját tehetetlenségükben szívesen magyaráztak ki olyan monumentális erőt, melyet mi ma alig tudunk kiolvasni. Egy alapjában hideg ember forróvérüsködésében mindig van valami disszonáns hang és nem a nagy méretek tesznek monumentálissá.

De bizonyos az, hogy mint másodlagos és harmadlagos művészet a norvég, épen úgy, mint a magyar is, értékes és figyelemreméltó színvonalig fejlődött fel, bár belőle is épen úgy hiányzott minden új kezdeményezés és újjáteremtés, mint a miénkből. Olyan művészek mint Dahl, Karsten, Krogh, Lund, Werenskjold méltán nagy becsületükre szolgálnak és európai viszonylatban is a jó művészek közé sorozhatók.

Sajnos, a legújabb törekvésekről nem számol be ez a kiállítás. Pedig ugyanazok a nagy átalakulások, amelyek nálunk, Norvégiában is lejátszódtak és a külföldi folyóiratokból láthatjuk, hogy nem csekély tehetségek jelentkezésével. Ebben az elmaradásban nyilván mi vagyunk a hibásak, hivatalos köreinknek reakciós művészeti politikája ma már annyira ismertté vált a külföldön is, hogy az idegenek mai művészetüket már nem is merik hozzánk elhozni. Tévednek, mert bürokráciánk ízléstelenségét összetévesztik a közönség jobbik részének hajlandóságaival.