Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Mintegy negyven évvel ezelőtt új tanító költözött Framfieldbe, Sussex grófság egy kis falujába, Blunden nevű. Kérdezősködtem Framfieldben, de senkit sem találtam, aki látta volna ezt a költözködést s a poggyászokat, melyekkel a csúcsostetejű iskolaházba bevonult. Csak egy helybeli kovács mesélt a tanító fiáról, Edmundról, aki ott született az iskolaházban, 1896-ban. A gyermek olykor elhagyta játszótársait s betért egy kis társalgásra a kovácsműhelybe. Aztán sok évig nem látta a falu Edmund Blundent. Híre járt, hogy Japánban van és «író lett belőle». Azt hiszem, nem tudták volna megmondani, mit ír? Még kevésbé, hogy mit írt őróluk? Én a magam részéről nehezen birtam asszociálni a nyugalmas iskolaházat a «Háború mellékzöngéi»-vel. Ez alatt a csúcsos tető alatt egy nagy parasztregény szerzője stílszerűen megszülethetett volna: de nem ennek a zavaró (noha tán klasszikus) könyvnek hangszerelője. Nekem legalább így tűnt föl.
Edmund Blunden ahhoz a nemzedékhez tartozik, melyet Robert Graves körül láttunk csoportosulni. Különös nemzedék volt, s ahogy felnőtt és beérkezett, az nem annyira fejlődés, mint ugrás. Blunden már tizennyolc éves korában kiadott egy verskötetet, utolsó iskolásévében (Christ's Hospitalba járt, ahol Lamb, Coleridge és Leigh Hunt működtek valaha.) De huszadik születésenapján katonákat vezényelt Ypres-ben. Huszonhatéves volt, mikor a «Pásztor» című verseskönyvvel megnyerte a legelőkelőbb irodalmi pályázat díját Angliában; s huszonnyolcesztendős korára egyetemi tanár. El kellene beszélni, hogy jártak Edmund Blunden és Robert Graves 1919-ben, mint két fiatalember Oxford utcáin, akik nem tudták beletalálni magukat a béke világába. Elválva, mind a ketten egyetemi pályára léptek - Graves egy évig Kairóban, Blunden Tokióban, 1924 és 27 közt, mint kiküldött előadó.
S mégis a benyomás, melyet Blunden «Összegyüjtött Költeményei» adnak, egyáltalán nem az akadémikus költészeté. Az olvasó mély és érzékeny egyéniséggel jut kontaktusba s végigkisérheti egy élménysorozat állomásain, mely sokkal termékenyebb a szokottnál. Mr. Blunden: költő, aki elfogadta életformájául a tanárságot; nem pedig tanár, aki költői képességet érez magában. Hírnevét régebben mint a természet költője szerezte. Azonosította magát kedves sussexi tájaival; s az embernek a XVII. századból maradt meleg, vöröstéglás farmházak jutnak eszébe nevéről, a kúpformájú komló-aszalók, amiket sehol másutt nem látni Angolhonban s a «roppant karjaikat hadaró» szélmalmok. Otthon van a folyópartokon, a gyanutlanul suhanó halakat kémlelve. Gyermekkori intimitás szerettette meg vele a pásztorokat s az öreg koldusasszonyokat, a sövény-nyírót és kerékgyártót. Ott volt a molnár oldalán, mikor az fölhúzta a zsilipeket s látta, hogy hevernek az éjjeli farmok, «éjféltől ittasan», a Göncöl alatt. Látta, szinte shakespearei szemmel.
A halmokat, magányosan, fagyos
Horizonok éles fényeiben.
De ismerte a teremtő szellem elmondhatatlan kínjait is, melyeknek W. B. Yeats adott drámai formát a
Friendly as stars to steersmen in mid seas,
And as remote as midnight's darling stars...
Némely versben ez a határozatlan szomorúság a katasztrófa előérzetének formáját ölti. A nyugodt kép mögött a vihar felhőcsapatai gyűlnek. Így üdvözli az «Éji Korcsolyázók» táncát, mely dacol a jég alatt vigyorgó hideg, fekete rémekkel... A boldog falusi néniket, öreg trécselésük közben, beárnyékolja a félelem, hogy a halál fogja őket elválasztani egymástól. Mikor a harcteret elhagyja, a calaisi út fái úgy mennek el mellette, mint a «temetés után templomba vonuló gyászmenet». És hangot ad a szörnyű kontrasztnak, egy békés angol templom s az emberiség végromlásának elhárításáért könyörgő ima közt. Blunden megátkozza ezt a bizonytalan életet s néha elbújni kiván, nem tudni semmiről. Szeretne elkeveredni a sussexi föld barázdarögével, amely kifordul az ekevas alól s az ekevonó lovak bölcsesége mélyebbnek tünik föl előtte, mint az emberi filozófiáé.
Mikor Blunden 1916-ban hadbavonult, már a versnek ritka technikai virtuózitásához s a nyelv szellemének mély érzéséhez jutott el. Húszéves korában, Ypres romjain, holdvilágnál, a szuggesztivitás mágikus hatásával kombinálja szavait. A háború megizmosította Blunden erejét, mélyítette az emberi tragédia iránti érzékét. Költővé lett, akit komolyan kellett venni, akiről London irodalmi körei beszéltek. A háború «Összegyüjtött Költeményei»-nek egyik legnagyobb ciklusát inspirálja. Élmények nagy skáláját futja be ez a ciklus; vad háborús szenzációkat próbál fölidézni, de áthallik rajtuk Sussex panasza: «Mért hagyod oly sokáig járatlanul erdeim útjait?» Mint háborús költő Blunden nem ér föl Siegfried Sassoon vagy Wilfred Owen magasságáig. De azért van egy verse (At Senlis Once), 21 éves korából, amiben az ütközetből visszagyűlő katonák érzését írja le, s ami talán nem fog kimaradni az előreláthatatlan jövő anthológiáiból.
Valami nagy változás lehetősége megvolt Blunden költészetében már japáni tartózkodása előtt. Érezhető ez versének új formaszövésében, nehéz metrikai formák vállalásában és elvetésében, abban a fájdalmas kétkedésben, mely szellemét elfogta a saját megérettségének problémái előtt. Egy gyermekét elragadja a halál. A halott gyermek témája vissza-visszatér költészetében, fekete fonálként, más motívumok között. Akárhová megy, nem szabadul nyugtalanító emlékétől. A szenvedésnek e kinyitott ablaka új fényben mutatja az egész emberi életet: lényegét, kicsinyes és kimondhatatlan tragédiáit, melyek néha egy-két sorba szökve világítanak:
From this church they red their brides,
From this church themselves were led,
Shoulder-high.
Vannak későbbi versei Blundennek, amelyekben régi fájdalma valami síró kétellyé oldódik. Ő látta a kínai földművest, amint elszórt sírok közt vezetve bivalyát, minduntalan kitért és elfordult, hogy ne érintse a sírhalmokat, mintahogy a mi rendes gondolkozásunk kitér és elhajlik, vagy megáll a fájó pontok előtt, hol gyötrő emlékek vannak eltemetve. Blunden nem áll meg. Nyugtalanul kutatja át a sötét helyeket. Elnézi a japánt, amint halakat csal föl az éji tó partján. Nem elégszik meg a jelenet leírásával. Hozzásírja, hogy így szeretné ő életünk árnyas mélyeiből fölcsalogatni kétségbeesett kiáltásaival a Megismerést. «Lámpázni szeretné éjszakánkat». Nehéz megmondani, hova fog fejlődni a költő ebben az új vonalában. Uralma új témáin ingatagabb, mint a tiszta idillben volt. De nem szabad feledni, hogy Blunden nagyon is fiatalon teszi közzé «Összegyüjtött Költeményeit». W. B. Yeats és Walter de la Mare például igen keveset mutattak volna önmagukból 1899-ben, illetőleg 1907-ben. Blunden lelkében sok erőforrás látszik: elég arra, hogy szellemi önharcát gazdag békével fejezze be. Ő énekelte meg újjongó versben «a lótusz végtelen nyugalmát», mely kinyílt egy húsvéti vihar ege alatt. A «tornyos városok vihara», (amely hadiélmény volt számára), estéit hűsen hagyta, és vadrózsával illatosan. S a nagy Ázsiából hálásan néz vissza a falura, amelyből kinőtt, s amely legkedvesebb maradt neki. Lelkének minden zavara közt is, föl tudja építeni a gyermeki csodálkozás szent templomát, s mezei virágokat helyez az oltárra.
Emblems of early seeking, early finding...