Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illyés Gyula: FORRÓRA FÜLLEDT A TALAJ
Morvay Gyula versei, Pozsony

A rossz versekkel úgy vagyok, hogy egyszerűen nem értem őket. Ami természetes is, mert ha a versben «semmi sincs», káprázik a szemem az üres szavaktól, ha pedig zavaros a vers, eltévedek benne és kétszer-háromszor is újra kell kezdenem, míg úgy-ahogy tájékozódni tudok. Ilyenkor megesik, hogy a sok bosszantó kanyar után valami kedves kis térre bukkan az ember és megállapítja, hogy a vers különös világának teremtőjében mégis van valami ízlés, vagyis hogy a rossz vers írójában van némi tehetség, amiből még lehet valami.

Morvay Gyula verseinél tétováztam, hogy van-e valóban valami költői tisztás. Szociális állásfoglalás, újatakarás, magyaros (vagy inkább magyarkodó) keménység, szóval emberiesség, ami napjainkban legelébb megfogja az olvasót, az van benne. Szóval mozog valami, de hogy a költő mozgolódik, vagy a humanista, arról nem mernék kapásból ítéletet mondani. E két lény különben is oly közeli rokonságban van egymással, hogy sokszor, főleg a fiatal korban, arcban is nagyon hasonlítanak egymásra.

Morvay Gyula mondanivalója humanisztikus. Elvétve ez a humanisztikus szemlélet kifejezési módjában is megnyilatkozik, tiszta, világos képeket rajzol (Csillagok alatt és pár szakasz, főleg a könyv vége felé álló versekben), de máskor viszont úgy összekeveri a mondatokat, hogy még a hangtalan olvasásnál is rémülten lapul hátra az ember szájában a nyelv, nehogy esetleg ki kelljen mondania őket. Igen, küzködik és magas cél érdekében küzködik a költő, látni való, de ez bármennyire dícséretes és reményteljes is, egyelőre csak ezt látjuk benne. Korai megállapitások és vállveregetések helyett inkább buzdítást és jókívánatokat vált ki belőlünk.