Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Poeta nascitur... De van olyan költő is, akit nem a születése, hanem az élete tett költővé. Akit a sors sem boldog megkönnyebbüléssel, hanem hosszú évek vajúdásával szült a világra. Az ilyen költő aztán a sorsanyától örökli a fájdalmas vajudásra való hajlandóságot. Arcán kevés a boldog, a messzetekintő, a bátor vonás, inkább elgyötört, lefelé-befelé néző, aggodalmas ráncokkal hálózott a képe. Dala nem könnyen s magasra rebben, hanem denevérként alacsonyan és súlyosan röpköd a föld felett, az esti szürkületben. Szárnyaló, lüktető ritmusra ritkán bízza sötétes szavait, jobb szereti az egyszerű menetű, szomorkásan féllábbal lefelé döccenő sorokat s azt sem bánja, ha közben-közben lába megbicsaklik.
Fenyő László ilyen költő. Lassacskán ért azzá, aki ma. Az
Fenyő László többféle metódusával is próbálkozik ennek az önmagunkkal való titkos mérkőzésnek, amelynek lefolyását senki se látja, amelynek csak eredményét szokás kihirdetni s ami a költészet.
Egyik próbálkozása - első kötetének öröksége - valami, azt lehetne mondani, publicisztikai hang: vitatkozás egy képzelt ellenféllel, vagy megtárgyalása egy fanyar ötletnek, a modern zsurnalisztika gúnyolódó, csipkelődő, élcelődő, szóvicces modorában. Amit ebben a nemben ír (Fiatal költő, Tíz év), nem különösen értékes, de a műfaj eredményeként föllelt hangokat - a maró gúnyt, mely akkor a legmaróbb, ha önmagát marja, a viccet és szóviccet, melynek kicsiholt szikrája tűzzé, költői szépséggé is tud lenni, - értékesíti másutt, néha legszebb verseiben. (Egy versében verébfiókához hasonlítja magát, aki anyját várja, hogy morzsát hozna néki. S a hasonlatot így szövi tovább: «Anyám, világ: egyetlen egy morzsa-jelet adj, hogy szeretsz...» A Morse-jel asszociációja.)
Másik próbálkozása, - aminek példáival második kötetében is találkozunk, - a portré-festés. Vaskos, groteszkrajzú, Teniers-stílusú arcmások ezek, - nem tudom, eleven vagy fiktív alakokról, - lelki képek többnyire gyűlöletes, csúf lelkekről. (A «Portré» finom homályú Carriere-képe kivétel.) Ezeknek az érdekes vázlatoknak legfőbb érdeme sem önmagukban van, hanem abban, ahogyan költőjük képpé tudja transzformálni bennük a lelki vagy intellektuális vonásokat s evvel ismét java költészete számára termel nagyerejű kifejező eszközt. («...lehetsz maga a Forradalom, -: akkor én emigráns leszek, - bűzlő-körödből elbujdosom...»)
Fenyő harmadik nekigyürkőzése tisztán önmagáért való. Verekszik, hogy sebeit mutathassa. És sebeiben a legépebb, foltjaiban a legtisztább. Ő maga ezt mondja a versről:
«Tudom, hogy betegség vagy,
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.»
Csakugyan, az az érzésünk, a költő mintegy gyógyulásul, önmagának adott elégtételül hűti versébe betegségeit, kudarcait, sebeit. Efajta verseiben tud legerősebb hangulati egységet teremteni: ami a belülről való kényszerű alkotás bizonysága. Néha megelégszik annyival, hogy tisztán csak hangulat legyen a verse, valami belső köd képbe tisztulása, - de legtöbbször a hangulat csak alkalom egy nyugtalan intellektus finomabb megnyilvánulásaira. Különös, hogy ahol verse széttörik, ott éppen a reflexiók nyugtalan csapongása töri szét. Mintha a szöveg hirtelen elválna a zenétől: a gondolat kiugrik az alapul festett sötét tónusból s aforisztikus, külön élt kap. Néhány versében a költő maga is tudatára jut annak, hogy gondolatainak rapszodikus ugrálása mennyire bontó hatású s részekre osztja versét. Máskor az olvasó tagolja szét önkéntelenül a szöveget s ez hiba: a költő azokban a verseiben győz végképen, ahol nemcsak önmagát, hanem olvasóját is kétvállra terítette s kényszeríteni tudta, hogy kövesse versének parancsszavát.