Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (11)

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (11)
REGÉNY
5.

Mikor a szoba besötétedett, eszébe jutott, hogy mennyi dolga van, haza kellene menni és tanulni. Az egész délutánt elbeszélgette s ezeknek is dolguk van.

Hirtelen felállott s ment is.

- No hova szalad? - nevetett fel Jákób bácsi s bozontos bajsza rezgett az orra alatt kétfelé.

Ők is olyan szívesen diskuráltak a diákkal, hogy egész elfeledkeztek a munkáról. Pedig a malacok sírtak az ólban, a tehenet is fejni kék, de egy parasztembernek olyan ritkán van módja benne, hogy úri fiúval beszélgessen s bennük volt még a régi alázatosság az úri renddel szemben. Úgy néztek fel erre a fiatal diákra, mint annak a magas társadalmi rendnek a képviselőjére, amely akkora hatalommal él a fejük felett, elérhetetlenül, megközelíthetetlenül. Nekik már egy kicsit kivételes helyzetük van, mert a kis házat most már másodízben tanárok vették ki, most épen suszter lakik benne, de nemrégen, míg az igazgatói lakásba nem költözött be az úrfi bátyja, addig itt volt az úri rend a házban s az ő elődje is egy segédtanár volt, aki már elköltözött a városból más iskolába. Ők már kicsit hozzá voltak szokva az urakhoz, mert az igazgató úr is igen barátságos volt, de ő még azért hétköznap nem szokott elüldögélni náluk, de vasárnap néha megtisztelte őket azzal, hogy bejött s leült egy kicsit, ha nagyon hívták. Úgy bántak ők ezekkel az urakkal, mint a kényes madarakkal, óvatosan igyekeztek becsalogatni, csak úgy csínján, hogy meg ne ijedjenek. Mindig kedvesek voltak hozzájuk s nagy becézéssel szoktatgatták ahhoz, hogy a paraszt is ember s a paraszttól se kell félni.

Mert különben legfeljebb az orvost látták néha, ha baj volt, s azzal is olyan kimondhatatlan szívesek voltak, hogyha egy orvos bejött hozzájuk, az többet nem felejtette el, hogy milyen kedves, szíves emberek ezek az öregek, hogyha az utcán találkoztak is, olyan köszönéssel köszöntek egymásnak, mintha valami titkos melegség volna köztük. Szeretettel köszöntek neki az utcán, mint valami elszakadt rokonnak, akit az isten összehozott velük egyszer a nagy baj idején. S az orvosok is úgy emlékeztek vissza rájuk, mint valami jó emlékre. Igaz az orvos azért, mert kötelessége volt ápolni a klientéliát, de azért mégis volt köztük egy kis ráismerés. Egy kis emberi vonzalom. Annyira távol voltak egymástól, hogy nem felejtették el, hogy az öreg Jákóbék, szegények, a betegség idején is milyen kimondhatatlan kedvességgel vették körül az orvost, mintha nem is orvos lett volna, hanem egy kedves rokon, aki egyszer mégis csak bepillantott az életükbe s ez összekötötte volna őket a szeretetnek valami szálával.

- Énnye, de hirtelen ember, - mondta nagy nevetéssel Jákób bácsi, de a felesége még ezt a szót is sokallotta s enyhítette.

- Neki is dóga van, - mondta becéző gyöngédséggel s a szemével megsimogatta a diákot, - ugye Pali úrfi.

Laci most vette észre, hogy bátyja nevével nevezték az egész idő alatt. Habozott, hogy megmondja-e, hogy ő nem Pali, hanem Laci. De megállott a szó benne, nem akart rájuk pirítani, mert attól tartott, hogy elröstellik, hogy még a nevét sem tudják, hagyta hát a Palizást s oda nyujtotta a kezét Jákób bácsinak, aki fel sem állott, csak megfogta a kezét és kissé tovább tartotta a markában, mint szabad volt. Úgy tartotta, mint mikor a kalitkából kijön egy pillanatra a kis madár és kellemes bizsergést érzett az ujjában, hogy egy drága madárka, egy úrigyerek rászállott.

Jákób néni azonban kikísérte a konyháig s utánanézett, mikor kiment az ajtón az alkonyodó estébe. Ő maga rögtön a moslékos dézsa után nézett, hogy korpát keverjen bele a moslékba, amit a malacok már úgy várnak, ide hallik a sírásuk. No csak sírjanak, ők mégis csak jobban elvárhatnak, mint az úrfi.

Laci kilépett a ház elé s egy pillanatra megállott. Maga sem tudta mért. De már a másik percben tudta. Azért, mert önkéntelenül a kislány után szaglált s meg is látta a lányt, ahogy az ól tájékán fellibbent vékony szoknyájában, mert ezen a vidéken nem bokorugró szoknyát hordtak már ebben az időben a lányok, hanem uras egy szál szoknyácskát, amiben keskeny és karcsú maradt.

A lány egy pillanatra megdermedve nézett felé, aztán hirtelen elijedt és futva szaladt, maga sem tudta hová, a boglyák felé.

Laci kigyúlva és bálvánnyá meredve nézett utána. Olyan fürge volt a lányka mozdulata. Elég magas lány volt már s ő nézte, csak nézte, ahogy a szénaboglya megett megbujt. Olyan csiklandó volt a mozdulata, hogy a vére egyszerre lángba szökött.

Még mindig csak ott állott s észrevette, hogy a lány, aki egészen a boglya megé bújt, kidugta a fejét és felé kémlelt.

Tehát ez úgy lesi őt, mint ő.

Erre valami szédülés jött rá. Egy kicsi pillanatig az volt az érzése, hogy utána szalad s ott a boglyák körül kergetni fogja, de attól félt, hogy úgyse tudja megfogni s kompromittálja magát, meg nem is lehet, ugyan mit gondolnának az öregek, ha kinéznek, vagy kilépnek s rajtakapják.

A lány fejecskéje is eltűnt, a fehér kendővel s ő szédelegve, de önmagán uralkodva elindult a kapu felé.

Csak mikor kilépett az utcára, akkor érezte, hogy milyen jó lett volna, ha a lányt valamiképen meg tudta volna csípni. Valósággal arra gondolt, hogy megcsípni. A vékony karját megfogni, megszorítani, a derekát átölelni s az egész kis testét magához szorítani.

Jobbra fordult az utcán, kifelé a városból s elkezdett oly gyorsan sietni, szinte futott. Nem tudta mért. A vére kergette és a fantáziája. Egyszerre csak azon vergődött és tépelődött, hogy nagyon rosszul csinálta. Hamarább kellett volna kijönni s utána járni a lánynak. Szólani is kellett volna, hogy híjják be. Beszélni kellett volna vele. Ha ő kívánja, az öreg Jákóbék nem tagadták volna meg azt a kívánságát, hogy a kislányt, az Esztit behívják.

De hol volt neki ahhoz bátorsága és gyakorlata. Hiszen ő az első pillanattól kezdve ugyanolyan zavarban volt, amint megtudta, hogy lányuk lett az öregeknek, mint a kislány, mikor meglátta, hogy fiú van az öregek mellett... Ez, ez izgatta különösen, hogy a lány ennyire vad volt és ijedt. Ez forralta a vérét s rémült kéjeket okozott neki. Csudálkozott azon, hogy annyit tudott beszélgetni az öregekkel mindenféle semmiségről, igaz, mindig ott volt a vérében egy kis melegség és titokban várta, hogy a lány mégis csak bejön s ha bejött volna s egy trampli parasztlányt talál benne, akkor elmult volna ez az izgalma, de ez a váratlanság, hogy csak úgy meglátta a kis leskelődőt, ez hihetetlenül felkorbácsolta.

Elkezdett működni a képzelete. Mi lett volna, ha ő olyan bátor, hogy utána megy, ha kergetőzik vele, ha a boglyák közt megfogja, megölelhette volna.

Most már úgy szaladt, mint akit kergetnek.

Az utca nagyon hosszú volt és mindkét oldalon apró, nádfedeles kis házak voltak. Csupa olyan ház, mint a Jákóbéké. Mindenikben van egy-egy ilyen fiatal lány s neki sohase lesz módja, hogy velük cicázzon s hancurozzon a szénában, pedig az nagyon jó lehet. Milyen jó lenne parasztlegény lenni, akkor szabad volna a vásár. És akkor tudná a módját. Mert ő egyáltalán nem képes lányokkal beszélni. Otthon csak fiútestvérei vannak s azok ugyanolyan kamaszok, mint ő, de valamivel mégis okosabbak és bátrabbak. Őt a sok könyvolvasás egészen elrontotta, nem tud élni s nem tud mit csinálni hasonló esetekben. Úri lányokkal sincs soha találkozása. Van egy csomó lányemléke. Minden lányba rögtön szerelmes, akit meglát, de csak messziről. Ha arra kerül a sor, hogy egy lány a szobában van együtt vele, akkor már meghal a rémülettől és nem tud szólani. Egyszer, most két éve, legátus volt s a húsvéti ünnepekre egy régi pap ismerősükhöz vitték ki. A pap bácsi egy hatalmas, nagy ember volt, még az ő nagyapjának volt paptársa, így is jutott ki hozzá legátusnak, a nagybátyja intézte el, hogy Csere bácsi nem kért legátust Debrecenből erre a húsvétra, hanem ő ment.

Ennek a pap bácsinak egy sereg lánya volt. Volt köztük már asszony is, de otthon volt még három darab szép, kívánatos lány, mind a háromba beleszeretett. A legnagyobb egy sovány és sápadt lány volt, de oly intelligens, mintha iskolákat végzett volna. Sokat olvasott s nála egy évvel idősebb volt, az Adél. Ezzel érzett a legerősebben lelki rokonságot. Úgy érezte, hogy ez a lány ki tudná egészíteni az ő életét, olyan harmóniában tudott vele lenni. Mindenben egyetértettek, mindenről ugyanaz a véleményük volt. Akár irodalomról volt szó, akár az életről. Ha ő már akkor felnőtt lett volna, gondolta s abban a helyzetben, hogy élettársra lett volna szüksége, ez az Adél lett volna a legalkalmasabb arra, hogy feleségül kérje s úgy el tudta volna az életét vele képzelni, hogy egy egész életen át boldogan és nyugodtan élt volna vele.

A másik lány, az tele volt vérrel s volt benne valami tehénszerű. Olyan volt, mint egy mosolygó, szép kövér test. Jó lett volna rátapadni, ölelgetni, csókolgatni, cirógatni, öltöztetni. Ez egy buja teremtés volt, olyan volt, mint egy háremhölgy. Csak ülni és nevetni és mosolyogva nézni az életet. Ez ellen igen tiltakozott gondolatban, egy ilyen feleség neki nagyon kevés lett volna, mert neki lelki életre van szüksége. Menyasszony is volt, valami uradalmi gyakornok volt a vőlegénye, aki akkor húsvéton nem jöhetett el, mert a gróféknál valami olyan dolga volt, hogy egy órára sem tudott belovagolni a faluba. A lány emiatt volt olyan csöndes és buja és kívánatos. Ő folyton érezte rajta, hogy várakozik és azért van tele a piros arca mosollyal, mert az el van adva s várja a csókokat és a tapogatásokat s egész idő alatt egy várakozó száj volt az egész lány s ő sokszor volt abban a kísértetben, hogy rátapad arra a nyitott s nedves szájra s ha csak egy pillanatra is, de beleolvad és úgy érzette, hogy csak meg kellene tenni, nem találna visszautasításra, mert a lány, a Berta, az engedné, mert nem bír a vérével. De nem mert hozzányúlni, annyira félt a lány butaságától, hogy reszketett attól, hogy a percnyi kéj miatt rajta marad s akkor neki kell az egész életen át aztán eltartani ezt a tehenet. Mindig csak annak nézte és mondta s valósággal szökött előle, bár a Berta egy pillantásra sem méltatta, csak az a szédült érzése volt körülötte, hogy ez annyira várja már a beteljesülést, hogy bizonyára semmit sem habozna s odaadná neki magát. Ezért inkább az Adélhoz menekült s azzal ült a konyhában, míg az a házimunkát cseléd nélkül végzi s elméleti dolgokról vitatkoztak, hogy minden vita vége valami tökéletes megegyezés legyen... Milyen kár, hogy ilyen öreg az Adél, már tizenkilenc éves. Mire ő felnő, akkorára igazán aggszűz lesz. Különben az Adélról is hallott valamit, hogy egy gépész udvarol neki. Ez maga elundorította. Látta mint gépésznét, a filozófiájával és az olvasottságával s nem tudta elképzelni, hogy egy olajos és mocskos gépész hogy vetheti a szemét egy ilyen finom és nemes lélekre. Micsoda élet lesz az. Ha hozzámegy csak azért, mert otthon nem maradhat örökké.

Volt még egy harmadik kislány is a háznál, az Ibolya.

Ez az Ibolya olyan hirtelen nőtt tizenhárom éves kislány volt; a legkisebb gyerek. De olyan nagy volt, mint a nővérei. Tele volt az arca pattanással s a szeme mindig nedves volt. Egészen buta kislány volt, aki csak most végezte el a hat elemit s mivel az apjuknak nem volt rá pénze, nem tanult tovább, hanem otthon maradt s lány kezdett lenni. Igen szép termete volt. Olyan királynői termet s gyönyörű haja. Barna és csillogó haj, olyan dús, mintha erővel nőtt volna a fején, csak úgy szökött ki a testéből, mint a kövér talajon a fű. S azok az örökké nedves szemek. Nagy dióbarna szemek; gyönyörű szemöldök, csak az a rettenetes sok pattanás ne lett volna az arcán, pedig milyen finom bőre volt, mintha soha napon nem lett volna. Ebben is volt valami a Berta háremhölgyszerűségéből, de ruganyos volt. Hurinak lehetett volna nevelni, táncolni kellett volna neki, hastáncot járni egy keleti basa háremében.

Egyszer együtt maradtak a szobában, ahol ő hált. Ő ugyanis a szalonban hált. Volt ott egy ágy s a szalon fala tele volt japán legyezőkkel s fényképekkel. Hideg, kifűthetetlen szoba volt, még húsvétkor is oly hideg, mint egy jégverem. Nedves levegőjű szoba.

Ibolya takarított. Nem nagy dolog volt ez a takarítás, csak épen helyre tologatta a székeket s kis seprővel leporolta a bútorokat és a szőnyegeket.

Ahogy ott hajladozott és motozott, oly véghetetlenül szép volt, és a leeresztett japán függönyök mellett félhomály volt, benne egyszer csak elömlött az a sok vágyakozás, amit itt a három nap alatt magába gyüjtött a három lány levegőjében s átölelte.

A lány, Ibolya, meg se mozdult, oly ártatlan volt, mint egy kis ibolya, s ő megcsókolta.

Ibolya hagyta. Erre ő erőszakoskodott s Ibolya visszacsókolta. Akkor ő letiporta és csókolta az arcát, ahol csak érte. A haját, azt a csudálatos hajat, a szemöldökét, a márványsíma fehér homlokát. Száz meg száz csókot rakott rá.

Végre zörgést hallottak kint a konyhában s szétváltak. Az Ibolya össze volt kócozva, a haja szanaszét dúlva s lángvörös volt.

Ő lassan kisomfordált a szobából, az egész idő alatt egy szót sem szólottak, ő óvatosan kiment az udvarra, végigment a kerten, fel a Tiszatöltésre. Annak a partja mind sűrűn tele volt ibolyával, virágba volt borulva az egész határ, minden kék volt az ibolyától és illatos az egész világ, a levegő és a napfény s ő szent esküvéssel esküdött meg, hogy feleségül veszi Ibolyát.

Azóta elmult két év s még egy levelezőlapot sem küldött nekik.

Ez mind átvillant benne s most, hogy az Esztire gondolt, az járt az eszében, hogy ez is egy kis Ibolya, ennek is az lett volna a sorsa, ha most utána megy. Megismétlődött volna az Ibolya meséje, sok csók a szénában. Jaj, rettenetesen fel volt dúlva.

Az utca végén szembe jött vele a magyar tanár. Már messziről megismerte Babarczyt. Úgy tett, mintha nem látná, mert hirtelen eszébe jutott, hogy most folyik az inkvizició az iskolában s a tanár tudja, hogy ő nem volt ott a szombati lázadásban, pedig az ő öccse is ott volt. Úgy tett, mintha nem is látná a tanár urat, s elrohant mellette.

A tanár megállott, visszanézett utána, nem szólt, tovább ment, de ő a hátában még akkor is ott érezte a tanár szúrós barna szemét, mikor kiért a városból.

Ijedten ismerte fel, hogy itt a Paradicsomkert s a honvédemlék.

Elfordította a fejét, még látni sem merte azt a helyet, amely mintha az ő szégyenének az emlékét őrizné s tovább rohant be a pusztába.

A város alatt a nagy alföldi puszta kezdődött.

Szélmalom állott jobbról is, balról is, és ahogy hosszú karjaival motolált, olyan volt, mintha felé nyujtogatta volna a karjait, de ő csak szaladt be a pusztába a széles és végtelen hosszú s nyílegyenes országúton. A puszta az erősen alkonyodó estén olyan volt, mintha a tenger habjaiba vetné bele magát.

Megállott s teleszívta a tüdejét az alföldi hűvös levegővel. Szél jött szembe s nekiszegült, jól esett, hogy a pusztai szél csitítja forró homlokát. A kalapját is levette s érezte, hogy a szél borzolja a haját. Ez jól esett s örült, hogy hosszú haja van s azt feltúrja a szél. Költőinek sejtette a külsejét s úgy szegeződött szembe a nagy és végtelen sima csöndnek, mint egy magános lélek, egy elveszett és eltünt lélek, aki szellemszárnyakon bolyong a pusztaságban.

Fát látott messziről, egy kopaszodni kezdő vadkörtefát s hirtelen hozzá menekült, mint segélyért, mintha barátot, megértő testvért talált volna a nagy semmiségben. S ahogy rohant a fa felé, egyre hevesebb ölelő vágyat érzett iránta.

Úgy állott ott a fa csupasz karjaival, hogy szinte belerohant az ölelő karokba. Amint hozzáért, nekiesett a fának, átölelte s felmászott rá.

A fa érdes oldala tépte, marta a ruháját, érezte, hogy a ruha romlik, szakad rajta, nem törődött vele, egészen meg volt bolondulva s csak akkor nyugodott meg, mikor elérte az első ágakat s felkapaszkodott a koronájába.

Végre fent volt. Ráállott a legalsó ágra. Ez nem volt elég, egyre feljebb, feljebb. Sehol egy lélek, emberi életnek semmi nyoma. Most úgy érezte, mintha az égben volna s ott állott a legmagasabb csúcson és kitárta a karjait. Most belépni a hurik paradicsomába.

És izgatta magát, míg csak ki nem elégült.

Mintha az éggel találkozott volna, mintha a mindenséggel ömlött volna együvé.

Akkor összeomlott s kábultan és maga sem értve, hogy hol van s mi történt vele, hamar összegubbaszkodott s belefogózva a fa ágaiba, meghúzódott, mint egy kopott madár s vizslatva és lesve pillantott le maga alá a földre.

Az ég e pillanatban csudálatos volt.

Szemben volt vele az alkonyat véresen és tragikusan. Az ég olyan volt, mint egy vérbeborult csatatér. Millió szín vonaglott az égen, mintha az ő kiömlött vére festené.

Jaj, rettenetes ez az élet.

Bűntudat és bűnbánat hasogatta.

Mért van ez s ki ő. Mért tombol benne ilyen kielégíthetetlen vágy és pokoli szomjúság.

Utálta magát, leköpte magát. Ez az a nagy lélek, amivel önmagát ünnepelte. Micsoda undok hernyó. Itt találja magát egy idegen fa tetején s egyszerre rettenetes magasságban maga felett az eget, amely mintha kacagott volna rajta, az ő kicsiségén. Az arany- és vérszínek orgiája milyen határtalan végtelenség az ő mámora mellett s benne elmúlt minden s az égen íme ott van minden. Milyen kicsiség ehhez képest az ő minden álma és fantáziája...

Borzalmas fáradtságot érzett. S ha arra gondolt, hogy milyen messze elszaladt a várostól s még haza kell menni.

Hogy fog számot adni, hol volt, mit csinált, ha a bátyja megkérdi.

Hol volt és mit csinált, mialatt összes testvérei, az osztály bűnösei az inkvizició borzalmait élték át.

Undor.

Belefeküdt a fa ágaiba s lehunyta a szemét s átengedte magát az ölelő és tartó karok hideg érintésének.

Talán még el is aludt egy pillanatra, mert oly ijedten ébredt magára, hogy rettenve kapaszkodott meg, hogy le ne essen, mint a megfagyott madárka a gallyról.

Már az égen elmult a ragyogás. Az ég is kielégítette magát s most az is szürke lett és fakó. Elmult a nap utolsó öröme s ónos szürke színek telepedtek a mindenségre.

(Folyt. köv.)